A miértek miértje – Szabó Péter ferences szerzetes töprengett a szenvedésről Pasaréten

Miért létezik a rossz? Miért hagyja Isten, hogy szenvedjünk? Meddig lehet elmenni a válaszok keresésében? Lehet válaszok nélkül élni és hinni? Többek között ezekre a kérdésekre kereste a választ Szabó Péter ferences szerzetes A Szó szimfóniája – kultúra, ferencesség, korkérdések előadás-sorozat keretében.

A szerzetes teológiai tanulmányai során szakdolgozatában is ezeket a témákat tárgyalta. Mint mondta, azért hívja segítségül e nehéz kérdések megválaszolásához legkedvesebb teológusa, Karl Rahner jezsuita szerzetes gondolatait, mert élete egyik „nehéz időszakában, annak mélypontján hihetetlenül felszabadító erővel” hatottak rá a nagy teológus meglátásai.

A szenvedés minden embert érint, jelen korunkban különösen is nagy súlyt kap a hozzá kapcsolódó kérdésfeltevés, amikor egy világjárvány kibontakozásának és egy háború pusztító valóságának vagyunk tanúi.

A pasaréti előadás célja a gondolatébresztés, a közös gondolkodás volt, a kinyilatkoztatás fényében értelmezve az élet eseményeit.

A médiában is megjelentek a közelmúltban a következő kérdések: Hol van Isten a bajban? Miért engedi meg a rosszat? Úgy látszik, ezek korkérdések, miközben a nyugati társadalmakban a fősodor próbálja eltagadni a szenvedést – mondta Szabó Péter OFM.

A múlt század ’80-as éveiben tartott előadásaiban az idős Karl Rahner feltette a nagy kérdést: Miért hagyja Isten, hogy szenvedjünk? Telt házas elődásain hallgatósága nyilvánossága előtt kereste a végső választ erre a kérdésre.

Miért hagyja Isten, hogy szenvedjünk? Rahner azt mondja, hogy az emberi egzisztencia leglapvetőbb kérdése ez; s az egész embert érinti, a maga emberségében.

Húsbavágó, fájdalmas kérdés – mondja a német teológus.

A végső válasz pedig csak személyes lehet: az életünkben megélt válasz.

A keresztény emberben kialakulhat egyfajta téves szemlélet, amely szerint a hívő ember ne firtassa a miérteket – mutatott rá Szabó Péter OFM, majd Puskás Attila dogmatikaprofeszort idézte, aki megállapítja: a teológia a szenvedés kérdésével kapcsolatban nem tud mindent, de ez korántsem jelenti azt, hogy semmit nem tud. Ki kell mondania azt a keveset, de szükségeset és elégségeset, amit tud. Megrendülten kell hallgatnia a szenvedő embert és végül el kell némulnia, hogy az ember csendjében Isten adja meg a végső választ. De nem szabad teljesen némának maradnia.

Rahner hasonlóan gondolkodik: szellemi erőfeszítéseink kudarcai után a végső, hívő mozzanat az Istenhez imádságban való odafordulásunk lesz.

A német teológus tisztázza: Isten megengedi a kérdéseinket, hiszen ezért kaptunk értelmet. Másrészt helyénvaló az átfogó, univerzális kérdésünk is a szenvedésről.

„Nincsenek betárazott válaszaink” – mondta Szabó Péter OFM, aki a továbbiakban ismertette a szenvedés kérdésére adott klasszikus keresztény „megoldásokat”. Eszerint: a szenvedés a fejlődő világ természetes kísérőjelensége; próbatétel; a bűn következménye; utalás az örök életre mint jutalomra.

Rahner szerint ezek elégtelen válaszok. Ugyanis egyrészt a bűn ténye nem oldható fel a biologikum alapján, s az sem járható út, hogy abszolutizáljuk az emberi szabadságot (a bűn oka) és Istent mintegy „mentesítjük a felelősség alól”.

Napjainkban persze éppen ennek a fordítottja igaz:

nem mi gyötrődünk a bűnösségünk miatt, hanem még hívőként is Istent kérjük számon: neki kell igazolnia magát. Az ember mintha nem lenne oka a világ „áldatlan állapotának” (Rahner).

A mai ember úgy véli, nem neki kellene átalakulnia Isten által, hanem Isten szorul igazolásra.

„Ha nem jutunk el az Istenbe belefeledkező szeretetre, helyesebben: ha nem ajándékoztatunk meg vele, akkor csak a szenvedésünk abszurditásán érzett puszta kétségbeesés marad, ami tulajdonképpen az egyetlen komolyan veendő formája az ateizmusnak." – teszi hozzá Rahner.

Napjainkban számos életvezetésről szóló könyvben olvashatunk arról, hogy a szenvedés az emberi érés szituációja, bölccsé, éretté, kipróbálttá, valódi Krisztus-követővé válunk általa.

Népszerű válasz ez manapság, és van ennek a válaszadásnak létjogosultsága, ugyanakkor mégsem ez a végső válasz. Nem magyarázható ezzel a pusztító szenvedés, ami maga alá gyűri az embert, ami elbutítja, rosszá teszi, megnyomorítja.

Vajon tényleg szükségünk van a megnyomorító szenvedésre?

A másik válaszkísérlet az örök életre mint jutalomra való utalás. Pedig

az örök élet nem fájdalomcsillapító, nem vallja az Egyház, hogy az örök boldogság lenne az emberi szenvedés „legitimációja”.

Szabó Péter előadásában általánosan kifejtette Rahner teológiáját, s ebben helyezte el a német teológusnak a szenvedés kérdésére adott válaszát.

Rahner teológiájában Isten a felfoghatatlan szent titok, az ember pedig a szent titokra nyitott lény. Hétköznapi megismerésében és akaratában is határtalan transzcendenciájú teremtmény: rá tudunk sejteni a lét egészére, s azt kérdéssé tudjuk tenni.

Istent úgy tapasztaljuk meg, mint olyan horizontot, ami felé törekszünk: létezik a jó, a szép és az igaz, ami felé törekszünk, s ez Isten. Ugyanakkor mégsem filozófiai Isten ő, hanem a keresztények Istene, aki egyszerre van végtelenül távol tőlünk, s végtelenül közel hozzánk: ez a valóság a megtestesülésben csúcsosodik ki.

Isten és ember kapcsolata tehát paradox. Az embert a kérdései elvezetik a Titok partjára, a felfoghatatlan Istenhez, aki kifürkészhetetlen marad.

Megtehetjük, hogy belevetjük bizalmunkat Isten végtelenjébe, de azt is, hogy elbarikádozzuk magunkat előle a végességben.

Az ember megteheti, hogy a titokzatostól való félelmében a megszokotthoz, a hétköznapihoz tér vissza. De aki rábízza magát a titokra, az eljuthat a békességre.

Rahner válasza mindezek alapján a következő:

boldogságunkká lesz, ha elfogadjuk Istent a szenvedést akaró szabadságával együtt is. A válaszok ugyanis Nála vannak.

Ez az önátadás feladat, és fájdalmas feladat, hiszen be kell látnunk, hogy a szenvedés felfoghatatlansága része Isten felfoghatatlanságának.

Rahner szerint a szenvedés titok, ugyanakkor éppen e titok révén mindenki számára kikerülhetetlenné válik az Istennel való találkozás, még ha a Teremtő maga megnevezetlenül is marad.

Szabó Péter rámutatott, hogy a válasznélküliség elfogadása felszabadulást is hozhat az ember számára. Az idős Rahner előadásainak egy akkor éppen 19 éves hallgatója, Otto Friedrich így emlékezik a német professzor gondolataira: „Számomra, 19 éves fiatalember számára ez a nemválasz felszabadulás volt: a bizonyosságok és elsietett válaszok [ugyanis], amelyekkel az éppen magam mögött hagyott, nagyon konzervatív vallásoktatás szolgált, többé nem tartottak ki. Az, hogy egy egzisztenciális kérdés megmaradhat kérdésnek – teenager önmagam számára nagy vallási fellélegzés volt […]. A jelzett »találkozás« Karl Rahnerral […] számomra máig is meghatározó hitélmény maradt.”

A pasaréti rendezvény végén Szabó Péter OFM Karl Rahner imájával zárta előadását, ezáltal megvalósítva a teológus üzenetét: a válasz kutatatása - és a választalanság elfogadása - után Jézushoz fordulunk az imádságban.

„Csak ha minden könnyet elsírtak és a föld legutolsó szenvedése is véget ért és minden halálos kín befejeződött, tulajdonképpen akkor lesz vége szenvedésednek, ó, Jézus. Hogyha kereszted nem nehezedne rám is, nem lehetnék a tanítványod; ha nem részesülnék szenvedésedben, arra kellene következtetnem, hogy lelked és életed törvénye hiányzik belőlem és hatástalan bennem. Akkor nem lennék a tied, hanem távol lennék tőled, az igazi és az örök élettől.”

Szerző: Körössy László

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír