A papság prófétai küldetés – Pap- és diakónusszentelést ünnepeltek Esztergomban

Hazai – 2019. június 15., szombat | 16:34

Június 15-én, szombaton Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek Fehér Zoltán diakónust áldozópappá, Gyurász Krisztián, Harangi Tibor, Lőw Gergely és Máté János Kristóf papnövendékeket pedig diakónussá szentelte az esztergomi bazilikában.

A szertartás kezdetén Erdő Péter bíboros a szentelendők mellett kiemelten köszöntötte a főegyházmegye vele koncelebráló segédpüspökét, Mohos Gábort, a jubiláns paptestvéreket, a főegyházmegye papságát és a megjelent híveket. 

A pap- és diakónusszentelés szertartására az evangélium után került sor: először név szerint szólították azokat, akik a diakonátus, illetve az áldozópapság szentségében szeretnének részesülni. Ezt követően a szentelendők a főpásztorral szemben helyet foglaltak, és következett a homília, melyet teljes terjedelmében közlünk az alábbiakban.

Főtisztelendő püspök urak, jubiláló paptestvérek, főtisztelendő oltártestvérek, kedves szentelendők, Krisztusban kedves testvérek!

A most felolvasott evangéliumi szakasz az apostolok küldetéséről szól. Krisztusról kezdettől vallja az Egyház, hogy benne minden messiási várakozás teljesült. Egyszerre ő volt a megígért pásztor és király, Dávid fia, ő volt az örök főpap és beteljesítette a tanítói vagy prófétai küldetést is. Hármas küldetésében a II. vatikáni zsinat tanítása szerint különlegesen is utódai a püspökök és a papok, akik folytatják művét a világ végezetéig.

Ma különösen a prófétai feladatról kívánok szólni, hiszen keresztény papságunk a szentségek, főként az Eucharisztia szolgálata, ugyanakkor a közösség vezetésének felelősségét és karizmáját is hordozza, de nem utolsó sorban prófétai küldetést is jelent.

Katolikus hitünkben a prófétaság különleges jelentést hordoz. Az ókori keleten minden nép körében voltak olyan emberek, akik varázslással vagy jövendöléssel foglalkoztak. Ma sem hiányoznak az ilyen jelenségek. Ezeket a választott nép, majd a kereszténység az egyistenhite alapján vagy szemfényvesztésnek, vagy esetleg a szellemek világának, sőt olykor éppen a gonosz szellemi erőknek tulajdonította (vö. Szám 22,5k; 1Kir 18,22 és 22,5; Dán 2,2 és 4,3 stb). Az emberi tudás sohasem foghatja át a világegyetem minden részletét. A természettudományok haladásával csak egyre inkább rádöbbenünk, hogy mennyi összefüggés van még, amit nem ismerünk. Az ember természetes adottságainál fogva sokféle módon kommunikál a világmindenséggel, de újra meg újra felmerül benne az az igény is, hogy kapcsolatba lépjen a természetfölötti erőkkel. A Bibliában a prófétákat meghívottnak, látnoknak (1Sám 9,9; Ám 7,12), Isten emberének (1Sám 9,7k; 2Kir 4,9 stb) nevezték. Az igazi próféta ismertetőjegye volt, hogy az Úr Lelke működött benne (Szám 11,17; 2Kir 2; 1Sám 10,6; Mik 3,8; Oz 9,7; Jo 3,1k; Ez 11,5). Ugyanakkor kialakultak a prófétaiskolák is. Egy-egy nagy prófétaegyéniség tanítását írásba foglalták. Így a hiteles próféták benne álltak – különösen a száműzetés idejétől fogva – a választott nép prófétai hagyományának nagy folyamában (Iz 45,21és 48,5; Jer 7,25 stb). A szó, amit küldetésüket teljesítve kimondtak, Isten szava volt. A prófétai karizma, vagy különleges adomány, ajándék a kinyilatkoztatás karizmája (Ám 3,7; Jer 23,18; 2Kir 6,12), mely olyan dolgokat tár fel az emberek előtt, amit a maguk erejéből nem tudnának felismerni. Ennek az üzenetnek a tárgya nem csupán egy-egy hasznos felismerés, egyéni szerencse vagy balszerencse, hanem mindig kapcsolatban van az üdvösség isteni tervével. Ez a nagy üdvözítő szándék pedig Jézus Krisztusban teljesedik be (Zsid 1,1–2).

Az Újszövetségben központi szerepet tölt be az a gondolat, hogy az ószövetségi ígéretek Jézus Krisztusban teljesedtek be. Az evangéliumok, de a többi újszövetségi könyvek is gyakran rámutatnak a próféciák beteljesülésére. Kiemelik Jézus életének azokat a részleteit, amelyek egy-egy ősi jövendölésre rímelnek. Az Apostolok Cselekedeteiben és Lukács evangéliumában központi felismerés, hogy Jézus életében az összes próféta jövendölése harmonikus egységben valósult meg (vö. ApCSel 3,18–24; Lk 24,27). Az emmauszi tanítványok történetében maga az Üdvözítő világítja meg Mózes és a próféták írásaiból, hogy azokat a dolgokat kellett elszenvednie a Messiásnak, ami Jézussal történt.

Az Ószövetséget a keresztények új módon tisztelték és használták. Abban nagy volt a folyamatosság, hogy az istentiszteleten felolvasták ezeket a könyveket, ám a használat célja és hangsúlya változott. Szent Pál nemegyszer kijelentette, hogy Krisztus felszabadított minket az ószövetségi törvény igája alól, vagyis hogy a keresztény embert jogszabály módjára nem kötelezik az Ószövetség előírásai, sem a rituális kérdésekben, sem a társadalmi élet részleteiben. Ugyanakkor az Ószövetség erkölcsi üzenetének lényegét, főként a Tízparancsolatot Krisztus követői is rendületlenül kötelezőnek vallották, magát az egész Ószövetséget pedig, a maga összefüggő egységében úgy szemlélték, mint egy történelmileg kibomló hatalmas próféciát, amely Jézus Krisztusra mutat.

Milyen szerepe van azonban a prófétaságnak az Újszövetségben és a keresztény Egyházban? Jézus életét is kísérik prófétai jelenségek. Elég Zakariásra, Keresztelő Szent János édesapjára (Lk 1,67), az agg Simeonra (Lk 2,25kk), vagy Anna prófétaasszonyra utalnunk (Lk 2,36). Keresztelő Jánosról pedig maga Jézus vallja meg, hogy próféta, sőt annál is nagyobb (Mt 11,9.13).

Magát Jézust is sokan prófétának tartották (Mt 16,14; Lk 7, 16; Jn 4,19 stb). Bizonyos esetekben azt érezzük, hogy a Krisztus korában élő egyes közösségek szóhasználata bukkan fel itt. Voltak ugyanis, akik magát a Messiást egy minden korábbinál nagyobb próféta alakjában várták, akit mai szóval a Prófétának, a „nagybetűs” Prófétának neveztek (vö. Jn 1,21; 6,14; 7,40). De Jézus személye felülmúlja a prófétai hagyományt, ő maga a Fiú, aki fölötte áll minden prófétának (Zsid 1,1kk).

Az Egyházban is jelen van a prófétaság karizmája (ApCsel 11,27–28; 13,1; 21,10–11; 1Tesz 5,20; 1Kor 14,1–5). Igaz, hogy az idők végén, az üdvösség birodalmában „a prófétálás véget ér”, ahogy Szent Pál Szeretethimnuszában olvassuk (1Kor 13,8). Ám addig különleges adományként működik az Egyházban, de csak akkor hiteles, ha gyakorlása a közösség javát szolgálja (1Kor 14,29-32). Az újszövetségi próféták nem pusztán az elkövetkezendő dolgokat jövendölik meg, hanem erősítik, buzdítják, vigasztalják az embereket (1Kor 14,3). A próféta olyan ember, aki Isten kegyelméből a felszínen megjelenő dolgok, helyzetek mélyére lát, és rámutat azok igazi természetére, jelentőségére az üdvösség szempontjából. Ilyen értelemben ma is fontos, hogy hitünk szavát prófétai tisztánlátással kövessük a bonyolult világban. Ehhez pedig rendszeres imádságra és elmélkedésre van szükségünk.

Már az egyik legrégibb keresztény iratunk, a Didaché megtalálja a kapcsolatot a próféták és a felszentelt szolgálattevők között. Ezt írja ugyanis: „Kézfeltétellel válasszatok magatoknak az Úrhoz méltó püspököket és diakónusokat, szelíd és nem pénzéhes, igazmondó és kipróbált férfiakat, ők látják el nektek a próféták és tanítók szolgálatát” (Didaché 15,1). A prófétának igazodnia kell az egyházi közösség vezetőihez. Küldetése szervesen illeszkedik az Egyház életébe, hozzájárul ahhoz, hogy nemzedékről nemzedékre az igazság biztonságával és a prófétai lelkület frissességével tegyünk tanúságot hitünkről. Ennek a prófétai szolgálatnak a gyakorlása valósul meg a prédikációban. Ez az egyik legfontosabb feladatunk. Igehirdetésünk megújulása egyházi életünk megújulásának döntő kérdése.

Ehhez a szolgálathoz kérjük a tisztánlátást és az erőt az új szentelendők és minden paptestvérünk számára! Ámen.      

* * * 

Erdő Péter bíboros homíláját a szentelendők ígérettétele követte, melyben engedelmességet ígértek a főpásztornak és utódainak, majd a Mindenszentek litániájával folytatódott a szertartás. A jelöltek leborultak a földre, kifejezve ezzel a teljes önátadást, azt, hogy életüket Isten akaratának rendelik alá. Ezt követően a szentséget kiszolgáltató bíboros, mint az apostolok utóda, imádság és kézrátétel által átadta nekik a Krisztustól kapott hatalmat és küldetést.

Miután az újonnan felszenteltek magukra öltötték liturgikus ruháikat, a főpásztor megkente az új áldozópap kezét krizmával. Ezután átadta a szentelteknek szolgálatuk liturgikus eszközeit; az áldozópapnak a kelyhet, a diakónusoknak pedig az evangéliumoskönyvet.

A szentmise folytatásában az újmisés lelkipásztor, valamint a négy diakónus csatlakozott főpásztorához az áldozat bemutatásában. A szertartás végén Fehér Zoltán újmisés áldásban részesítette Erdő Pétert.

Befejezésül a bíboros hálát adott az új papért és az új diakónusokért, majd arra kérte a híveket, folyamatosan imádkozzanak papjaikért és diakónusaikért, hogy hűségesen, örömmel, áldással és Isten erejével végezhessék szolgálatukat.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria