A zene közösségének lámpása – Hatvanéves a Fényi jezsuita gimnázium énektanára

Pár hónapra érkeztem Miskolcra négy évvel ezelőtt. Akkortájt kezdték el próbálni a jezsuita gimnáziumban Presser Gábor örökbecsű musicaljét (vagy ahogy a szerzők írják, inkább félig mese, félig musical), A padlást. Szkeptikus voltam, hogy egyáltalán le tud-e menni végig egy ilyen darab jól-rosszul egy középiskolai énekkar előadásában. Biztató jel volt, hogy a kórus száz főt számlál. Ez már önmagában nagy teljesítmény manapság, amikor nem úgy megy a szekér az énekórán és az iskolai dalos életben, ahogy pár évtizeddel annak előtte elég hosszan a XX. század második felében. Talán úgy vagyunk mostanság, hogy gyakorlatilag az énektanárnak egymagának a két vállán nyugszik az, hogy milyen az iskolai zenei élet. Vagy csodálatos virágoskert, vagy egy-két szál virággal tarkított legelő, vagy kies pusztaság.

A padlás bombasiker lett. Lehetne hosszan ragozni ennek okait, elég csak annyi, hogy sírtunk minden alkalommal, akár otthon, Miskolcon, akár Budapesten a MOM-ban, akár Mezőkövesden a színházteremben énekelték és játszották. Nem egy zenei tagozatos iskoláról van szó. Egy katolikus gimnázium mindenfajta zenei kivételezettség nélkül tudja ezt produkálni. Mi Klára titka? Mit tud a születésnapos? Lámpást jól dörzsölni! Mindenki számára elérhető az a csodalámpás, amely végtelen kincseket rejt. A klasszikus zene, a komolyzene, a „szomorú zene” dzsinnje van benne. Ezer arca úgy változik, ahogy csak akarja. Közösséget formál, és hatalmas örömet ad, megsejtet valamit a mennyország végtelen jókedvéből, vagy szenvedést nyújt heti egy tanórában.

Ha fellegvár a kívánsága a lámpást megdörzsölő énektanárnak, akkor a dzsinn rögvest elővarázsolja Kodály és Bartók remekbe szabott kórusműveit, ezer év kórusát szólaltatja meg, a legkülönfélébb színeket festve elénk, vagy akár csodálatos gregoriánt pompáztat a legfinomabb és legelőkelőbb módon az iskolai szentmiséken. Lehet ugyan, hogy nem igazán lesz közönség, pláne nem népes közösség abból, ahogy a legigényesebb módon próbálkozunk a zene tudományát a középiskolások elé tárni, de a zenét mint célunkat igyekszünk elérni. A fellegvár mégiscsak magason van, nehéz oda felkúszni, és sokan nem is férünk el ott.

Ha pedig esetleg azt kívánjuk a dzsinntől, hogy formáljon számunkra a zene eszközével hiteles közösségeket, akkor abból a lámpásból egész más dolgok is elő fognak bújni.

A gitáros misék énekeinek széles palettája kívánkozik ki (amely persze bővelkedik ugyan hiátusokban, de ez most más tészta, nem is dagasztjuk). Előbújnak popslágerek, könnyűzene, tánczene, iskoladrámák, musicalek is. Nincs mit tenni. Mi akartunk közösséget formálni. Ezt dobta a lámpás.

Herpainé Velkey Klára az az énektanár, aki körül létrejön ez a közösség. A zenéjével megérinti a lelkeket. Formál. Nevel.

A jezsuita pedagógia évszázados hagyományát, az iskoladrámákat hívta életre a mai zene eszközének segítségével, amikor modern populáris dallamokat is megszólaltat. Közösséget teremt, lelkesít, ahogy évről évre musicaleket együtt tanul meg a diákokkal, a népes iskolai kórussal. Hatalmas, jókedvű tereket teremt a zene lelket megérintő erejének, mennyei jókedvének, testet-lelket-szellemet fejlesztő, gyógyító, vigasztaló hatalmának. Klára jól tudja, hogy aki énekel, kétszeresen imádkozik. Ez a lelkület járja be az iskolát, amikor vezénylésre emelt kezei alatt musical, Kodály-kórusmű, népdalcsokor csendül fel. Fiatal lélekkel meri a lámpásból kiengedni a Szellemet.

„Mert kell egy hely, hol minden szólam hallható” – ez körülötted megvan. Isten éltessen, Klára, 60. születésnapodon!

Forrás és fotó: Fábics István

Magyar Kurír