Ahol a hercegprímás „az ország legnyomorultabb fegyence lett” – A Conti utcai börtönben jártunk

Az épület történelmi emlékhely, Mindszenty József bíboros ebben a fegyházban raboskodott a leghosszabb ideig, az egyik cellában itt látogatta meg őt (a szenttéavatási aktákban is említett) bilokációja által Szent Pio atya.

A bejárásra gyülekező csoport tagjaival – köztük Vízi Elemér jezsuita tartományfőnökkel és Sajgó Szabolcs jezsuitával, a Mindszenty Alapítványnak helyet adó Párbeszéd Háza igazgatójával – Hermann Zsolt Mindszenty-szobránál találkozunk, a Józsefváros kellős közepén, a bíborosról elnevezett téren.

Személyes, kedves szobor – mondja az alkotás felé fordulva Kovács Gergely –, szívügyünk, hogy ez a tér zarándokhellyé váljon. 2017-ben avattuk fel Zsolt alkotását, 2018-ban sikerült bejutni a szobor mögött álló rendőr-főkapitányság területére, ahol eredeti formájában megmaradt a volt Conti utcai börtön.

Kovács Gergely rövid bevezetőjéből megtudjuk, hogy a meglévő börtönrészekkel kapcsolatban is formálódnak tervek, egy kápolna kialakítása is szerepel köztük.

Ez szent hely, ebben az eredeti állapotában megmaradt börtönben szinte kézzelfogható a Jóisten szabadító kegyelme – mondja a bejárás vezetője, aki a téren látható épületek történetéről is beszél, majd elindulunk az egykori Conti utcai börtön bejárata felé.

Útközben megállunk a főkapitányság épületének falán elhelyezett emléktáblánál.

Az épületben eredetileg hadbíróság és börtön működött, a két világháború között női fogház volt. 1945-ben a budapesti néptörvényszék rendezkedett be itt, majd a szovjet hadsereg vette birtokba a házat: az állambiztonsági szolgálatuk és egy ideiglenes hadbíróság működött itt, éppolyan vésztörvényszék, mint a nyilas uralom alatt – mondja Kovács Gergely. Ehhez az időszakhoz kötődik több szerzetes keresztútja. 

1946-ban ezen a helyen ítélték el alig negyed óra leforgása alatt Kiss Szaléz ferences szerzetest, akit azután Sopronkőhidán végeztek ki; Lukács Pelbárt OFM és Olofsson Placid atya itt kapta meg a tíz-tíz év kényszermunkatáborról szóló ítéletet; Endrédy Vendel zirci apát éveken át ezen a helyen raboskodott, és itt hunyt el Kriszten Rafael ferences vértanú.

1948-ban a politikai rendőrség itt rendezte be az első ÁVÓ-börtönt, itt rejtegették a magánzárkákban a politikai foglyokat, ide hozták Mindszenty József bíborost, a leginkább titkolt rabot is.

A börtön kapujánál kis csoportunk egyik tagja felolvas Mindszenty József Emlékirataiból; a fegyházba való belépés pillanatait ismerhetjük meg.

A börtön belső udvarába a főkapitányság bejáratán áthaladva jutunk be, hivatásos rendőri kísérőink felolvassák a jelenlévők névsorát, a fotósokkal ismertetik a lehetőségeket, és a „közlekedési szabályokat”. A beléptetés után körülnézünk a börtönudvaron, a teret egykor magas „kínai fal” (ahogy Mindszenty írja) választotta el a külvilágtól.

1956-ban megszűnt az ÁVÓ, a börtön elvesztette jelentőségét, később a folyamatban lévő bűnügyek bűnjeleit őrizték itt. A cellákból bűnjelraktárak lettek, átépítés nem történt, a Conti utcai börtön 99 százalékban megmaradt egykori állapotában.

Most annál az ajtónál állunk, amelyen 1949. szeptember 27-én Mindszenty bíboros belépett az elzárt világba. Rideg folyosók, alacsony, komor zárkaajtók fogadnak, a süket csöndet csak lépteink hangja töri meg.

Mindszenty József visszaemlékezéseiből olvasnak fel újabb részleteket azon a helyen, ahol a foglyokat levetkőztették, ahol elvették holmijaikat. Ahol a hercegprímás „az ország legnyomorultabb fegyence lett”.

Lassan elindulunk a felső emeletre, megkeressük a bíboros celláit, merthogy több helyen is raboskodott ebben az épületben. Útközben lenézünk a főlépcsőn a börtön kazamatái felé, a kegyetlen kínok emlékeinek sötétjébe.

Az emeleten megláthatjuk az eredeti, ívesen felfestett cellasorszámokat, majd az Emlékirataim alapján beazonosított cellához lépünk, az elsőhöz, ahol a hercegprímás raboskodott. Itt az őrök gúnyolódása fogadta a főpásztort, embertelen körülményekkel kellett szembesülnie. Faasztal, koporsófedélhez hasonlatos, valamint betonágy, csajka, hajnali öt órakor ébresztő, heti egyszeri fürdés, és sok várakozás, idegőrlő tétlenség, „szabad darvadozás”...

Mindszenty József az ablakrésen át innen láthatta Rajk László és társai kivégzését. Megáldotta, feloldozta őket, imádkozott értük. A kivégzés estéjén az államtitkár és csapata a saját szórakoztatásukra elővezették a bíborost. Kinevették. Erről a „Heródes-lakomáról” is olvashatunk az Emlékirataimban.

A hercegprímás celláit sűrűn váltogatták, rettenetes helyeken raboskodott. Így nevezte a Conti utcai börtönt: „az én fegyházam”.

Abba a cellába lépünk most, amelyben 1949 végétől kezdve tartózkodott Mindszenty József; kilenc hónapon át nem tarthatott misét. Itt zajlott a bilokáció, amely Pio atya szenttéavatási periratában is szerepel. Közvetve a bíboros is beszélt róla.

Kovács Gergely röviden szól erről az időszakról: „Munkamániás, erős öntudatú, szigorú ember volt, itt egyetlen társa maradt, a Jóisten. Lecsendesült, szeretete megerősödött, érzelmei elmélyültek. 1956 után sokan írnak így róla: Mindszenty a börtönben szentté lett.”

A kommunizmus mocskos rendszere megbukott, de e mostoha körülmények között sokak hite megerősödött, a szenvedésben értelmet találtak, például az engesztelést, mint ahogy Mindszenty bíboros is – tette hozzá Kovács Gergely.

A következő cella, a 105-ös, különös, nagyon lepusztult hely – a Mindszenty Alapítvány ügyvezetője ide képzeli a leendő kápolnát. Egy alkalommal, amikor ide hozták vissza a bíborost a napi sétáról, az őr véletlenül egy másik, a szomszédos cellába, a 106-osba lökte be őt. Gyorsan visszavezette aztán, de akkor már a hercegprímás, a magánrab, aki soha senkivel nem találkozhatott, megláthatott már egy arcot, egy rabtárs arcát, akivel később akár kommunikálhatott is, a falon keresztül, kopogással.

A börtönbejárás utolsó állomása a volt fogház belső udvara, itt zajlott a rabok napi sétája. Ismét egy idézet az Emlékirataimból – szomorú sorok, költői képek a hiányról, a magánzárka világtalan világáról... „A bíboros a sétaudvaron legalább láthatta az égboltot” – fűzi hozzá Kovács Gergely. Hatvannyolc lépés, tizenkét kör, ennyi volt a séta, ennyi jutott. Mindszenty József számára azonban az imádság alkalma volt.

Kis csoportunk körben áll az udvaron, Sajgó Szabolcs SJ beszél a szenvedésről és az engesztelésről, majd az egykori fegyőrök lelkéért imádkozunk, azután a Szűzanyához, végül Mindszenty József bíboros boldoggá avatásáért is. 

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír