Akihez negyvenhat év után is visszajárnak a hívek – Esterházy László hetvenéves

– Születésnapja alkalmából az egykori szemináriumi társai köszöntötték, együtt ünnepeltek szentmisét. Így megmaradt a barátság?

– Évfolyamtársaimmal 1975-ben szenteltek minket. Havonta nyolcan-tízen összegyűlünk, mindig másnak a plébániáján. Én kezdeményeztem ezt, hogy védjük magunkat a begubózástól. Az évtizedek alatt komoly barátsággá alakult a kapcsolatunk. Elmondjuk a zsolozsmát, elfogyasztunk egy egyszerű ebédet, és beszámolunk egymásnak arról, hogy kivel mi történt. Örömök, élmények, kérdések, a lelkipásztorkodásban mindig felmerül valami. Ha valaki beteg, kisegítjük.

– Apai – Esterházy – és anyai – Teleki – részről is történelmi családba született. Milyen szerepe volt ennek az életében?

– Az ősi Esterházy családnak négy ága van, a mi családunk a cseszneki ág. Apai részről rokonságban állunk a Széchenyiekkel, nagyanyám édestestvére volt Széchenyi Zsigmond, a nagy afrikai vadász. Édesanyám Teleki lány, az édesapja gróf Teleki Mihály földművelési miniszter volt. Nehéz időben születtem, amikor a származást nem volt szabad firtatni. Zárt ajtók és ablakok mellett került szóba a családtörténet. Édesanyám a családjával, szüleivel és négy testvérével 1944-ben elmenekült Magyarországról. Csak édesanyám jött vissza, mert akkor már az édesapám udvarolt neki. A kapcsolatot levelezéssel tartottuk fenn a családban, karácsonykor röviden telefonált is mindegyik testvér. Az unokatestvéreimet alig ismerem. A nagynénik és nagybácsik fő bűne, hogy nem vitték tovább a magyarságot, a gyerekeik nem beszélnek magyarul.

– Milyen körülmények között éltek, hogyan teremtették elő a szülei a megélhetésre valót?

– Budapesten nőttem fel, „a nyóckerben”, ahogy mondani szokták. Ötös társbérletben, nehéz körülmények között éltünk. Be volt osztva, mikor használhatjuk a konyhát és a fürdőszobát. Alkalmazkodnunk kellett egymáshoz, de összeszoktunk. Később az ötös társbérletből öt lakást alakítottak ki, akkor nekünk is lett egy kulturált lakásunk. Édesanyám nagyon ügyes és leleményes asszony volt. Kamatoztatta, hogy gyerekként a nevelőnőktől anyanyelvi szinten megtanult németül, franciául és angolul, később pedig, már magától, spanyolul is. A Veres Pálné Gimnáziumban érettségizett, letette a gyors- és gépíróvizsgát, és idegen nyelvű gépíróként dolgozott. Rengeteg időt elvett tőle a gépelés, amit otthon végzett, hogy velem lehessen. Nem volt jó fizetése, de ügyesen tudott spórolni. Mindig volt a bödönben zsír. Amikor nagyon nehéz időket éltünk, zsíros kenyér akkor is jutott.

– 1956-ban nem gondoltak a szülei arra, hogy elmenjenek Magyarországról?

– Nem. Szegény anyámat nagyon megviselte ez az időszak, mély lelkű ember volt, de fel tudta dolgozni magában. 1956 körül lett saját lakásunk. Apám nagy keservesen megszerezte a gépészmérnöki diplomát.

Azt hiszem, ők is úgy gondolkodtak, ahogy Széchenyi Zsigmond. Zsiga ment volna, de Széchenyi nem engedte.

– Milyen volt a gyerekkora?

– Minden viszontagság ellenére nagyon jó. A házban élő gyerekekkel jó barátságot ápoltunk. Merem mondani, boldogabbak voltunk, mint a mostani gyerekek. Nem volt több szekrényre való játékunk, csak az, amit mi kitaláltunk: faragtuk és hajtogattuk a játékainkat, csúszkáltunk a lépcsőházi korlátokon.

– Mit tartottak fontosnak a szülei a gyerekneveléssel kapcsolatban?

– Először is a keresztény nevelést. Édesanyám vigyázott arra, hogy ne befolyásoljanak. Nem voltam se kisdobos, se úttörő. Hajnal Gyuri atyához jártam, kölyökként ő volt a kedvenc papom, ő tanította nekem az első imákat. Osztályidegenekként – a házban másik két ilyen fiú is volt – otthon készített fel minket az elsőáldozásra Magda testvér. Volt egy régi asztalunk, s a lapján alul egy keret, oda rejtettük be a Hamvas-féle hittankönyvet. Sokszor végeztek nálunk házkutatást. Döngették az ajtót, s mi azonnal dugtuk el a hittankönyvet. Alig nőttünk ki a földből, de azt már tudtuk oroszul, hogy „Mама и  πаπа раϬοтает” (anya és apa dolgozik). Kórusban kiabáltuk, Magda testvér pedig azt mondta, oroszul tanulunk. Amikor elmentek, kivettük a hittankönyvet az asztal alól. Ebben a fenyegetettségben éltünk. Később a kecskeméti piaristákhoz íratott be édesanyám. A szüleim 1960-ban elváltak, édesanyám jónak látta számomra a kollégiumot. 1966-ban kerültem Kecskemétre.

– Szeretett a piaristákhoz járni?

– Nehezen szakadtam el otthonról. Kilencéves voltam, amikor édesapám elhagyott minket, utána nem is nagyon tartotta velünk a kapcsolatot. Így akaratlanul is anyás lettem. Kamaszként én is zúgolódtam, rossz volt távol lenni az otthontól, de a második évre mindannyian megszerettük az iskolát. Nagyon jó tanáraink voltak. Önállóságra neveltek bennünket, amiért különösen nagy hálát érzek. Itt döntöttem el, hogy a papi hivatást választom. Először úgy gondoltam, belépek a piarista rendbe, mert tetszett a gondolat, hogy az ifjúsággal foglalkozhatok. Orosz és német szakot akartam végezni, de figyelmeztették az édesanyámat, hogy tegyek le erről, mert vannak ellenségeim. Így az esztergomi szemináriumba jelentkeztem.

– Hogyan élte meg a szemináriumi éveket?

– A piarista évek egyenes folytatása volt ez az időszak. Nagyszerű tanáraink voltak, és erős szövetséget kötöttünk mi, szeminaristák. Kezdetben csoporttársam volt Erdő Péter bíboros úr is. Még a felvételire is együtt mentünk. Már Budapesten, az Engels téren, a busznál kiszúrtam őt a fekete öltönyben és fehér ingben, fekete nyakkendőben. Megérkeztünk Esztergomba, és leszálltunk a buszról, de amíg ő egyet lépett, én hármat, nem tudtam utolérni. Végül bent a szemináriumban találkoztunk.

– Hol kezdődött a papi szolgálata?

– Palócföldön, Bernecebarátiban. Negyvenhat évvel ezelőtt két évet töltöttem ott, de még most is van olyan hívő, aki tartja velem a kapcsolatot. Egy lopótökbe belefaragták a templomot, ezt kaptam ajándékba. Jó volt a faluban az élet, nagyon családias. Idős plébánosommal mindent közösen csináltunk. Hogy a plébániára édesgessük a gyerekeket, korrepetálás címen foglalkoztunk velük. Már az első héten felmérte az atya, mely tantárgyak az erősségeim. Én írtam az egész falu oroszleckéjét. Mellette a történelem és a magyar voltak a tárgyaim. Szívesen jöttek a gyerekek, mindig tudtunk adni nekik valamit, savanyú cukrot, időnként csokoládét. A pasztorációban alkalmazkodtunk a körülményekhez. A hittanosok neveit év elején le kellett adnunk. Voltak gyerekek, akik szerettek volna járni, de a szülők munkája miatt nem lehetett. Kitaláltuk, mi a megoldás. A falra voltak akasztva a kabátok, odahúztunk egy sor padot, hogy ne legyen feltűnő. Megbeszéltük a gyerekekkel, hogy amikor nyílik az ajtó, bújjanak be a kabátok alá. Nagyon vallásos volt az igazgató, folyamatosan zaklatták, de mindig kiállt mellettünk.

– Sok állomáshelyen szolgált 1998-ig, amikor kinevezték a máriaremetei Kisboldogasszony-bazilika plébánosává. Melyeket emelné ki közülük?

– A nyolcvanas évek elején Zuglóban, a Kassai téri Szentlélek-plébánián töltöttem nyolc évet. Innen is mindmáig megmaradt néhány családdal a kapcsolat. Családos hittanra hívtuk össze a híveket. Nem annyira katekézist tartottunk, inkább beszélgettünk. Minden család elmondta a maga nehézségeit, megosztották egymással a tapasztalataikat. Szoros kapcsolat alakult ki az emberek között. Hét éven át a budapesti érseki hivatalban dolgoztam. Nagyon sok mindennel kellett foglalkoznom, becsületesen meg kellett tanulni a diplomáciát, mert az Állami Egyházügyi Hivatal mindennapos vendég volt. 1993-tól a Bakáts téri templomban szolgáltam. Ebben az időben került be az iskolákba a hitoktatás. Kiosztották nekem a Lónyay utcai iskolát, ahol többségben voltak a cigány gyerekek. Nemegyszer megizzadtam a hittanórán. Emellett rengeteg temetésre kellett mennem, a Bakáts téri egy kihalófélben lévő plébánia volt. Autó hiányában órákat utaztam a temetésekre. Nehéz volt.

– A lelkipásztori feladatok közül mit tart a legfontosabbnak?

– A hitoktatást, hogy meglegyen a családokkal a kapcsolat. A plébánián ezt a munkát most két nagyon jó hitoktatónk végzi, én az adminisztrációval segítek be. Szívesen fogadom a szülőket, gyakran jönnek beszélgetni. Ha tehetem, a hittanórákra is bemegyek. Itt, a plébánián vannak a foglalkozások, akár párhuzamosan kettő is, van két nagy hittantermünk. Remetén erős magja van a Regnumnak, ők azonban nem hozzánk, hanem a szociális testvérek hűvösvölgyi kápolnájához csatlakoztak, így nekünk azok maradnak, akik nem oda járnak.

– Immár húsz éve a kegyhely igazgatója. Milyen itt az élet?

– Sokat változott a kezdetekhez képest. 1998-ban nagy számban érkeztek a búcsúsok. Akkor még élt az a réteg, amely a kegyhelylátogatásnak és a búcsúknak szentelte az életét. Nagyon sok volt a gyónó is. Ma már a búcsúkon sincs több ezres tömeg. Akkor négyen szolgáltunk, most egy szál magam, de vannak segítőim. Igyekeztem úgy kiválasztani a munkatársakat, a kántort, a takarítót, a sekrestyést, hogy olyan emberek legyenek, akikre mindig számíthatok. És ez így is van. Fontos számomra, hogy egy Mária-kegyhelyen szolgálok. A Szűzanya az égi édesanyánk, akibe mindig kapaszkodhatunk.

Szerző: Trauttwein Éva 

Fotó: Fábián Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. október 17-i számában jelent meg.