Amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel – Interjú a vasmisés Frajka Félix ferencessel

– Hogyan indult szerzetesi, papi pályája?

– A gyermekkorommal kezdem. Boldogházán születtem, sokgyermekes vasutas családban. Édesapámnak vasutas foglalkozása mellett volt egy kis földbirtoka és méhészete is. Szerettem ezt a kis települést. Egyházilag Jászberényhez tartozott, az ottani főplébániához, amely a ferencesekkel közösen oldotta meg Boldogháza lelkipásztori ellátását. A barátok vonattal jártak ki Jászberényből. Hogyan is kerültem a ferencesek közelébe? Úgy, hogy amikor a szerzetesek jöttek, hogy misét, ájtatosságot tartsanak, a visszafelé induló vonatot meg kellett várniuk. Ebéd után, sokszor ebédre is bejöttek hozzánk. Nyolc testvérem volt, velünk játszadoztak, a szüleinkkel beszélgettek, és az egyik ilyen alkalommal a jó Lukács Pelbárt atya, aki a jászberényi kollégium helyettes magisztere volt, azt kérdezte tőlem, felkelve az asztaltól: „Jancsi, nem jönnél át a templomba ministrálni nekem?” „Óh, Pelbárt atya, azonnal megyek” – feleltem. Ott, akkor Pelbárt atya – aki nagyon jó szónok volt – gyönyörű beszédet mondott: Szent Ferencnek a bélpoklossal való találkozását részletezte. Olyan szemléletesen beszélt, hogy tátva maradt a szám. Akkor kezdett ébredezni bennem az elhatározás, hogy én is ennek a Szent Ferencnek a követője leszek, ha Isten is úgy akarja. Pelbárt atya nagy tűzzel árasztotta magából a Szent Ferenc-i szellemiséget.

– Hol teltek a tanulóévei? 

– Bejáró diák voltam, de télidőben, amikor nem minden vonat közlekedett, pár hónapot az jászberényi ferences Szeráfi Kollégiumban töltöttem. Pelbárt atyát itt ismerhettem meg közelebbről. Nagyon értett a fiatalokhoz, nem pálcával, hanem mosollyal, szeretettel nevelt minket. A háború után elhelyezték innen, mert túl sok emberrel volt jóban a városból. Hatvanba került. Itt a gyöngyösi főiskolai tanárral, Kiss Szaléz atyával létrehozták a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Mozgalmat (KEDIM), amit az állam nem nézett jó szemmel. Viszont megpróbálták lemásolni, és megalapítottak egy kommunista színezetű ateista ifjúsági szervezetet, a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetséget (MADISZ), ami nem lett népszerű. A hatalom úgy döntött, Szaléz atyát el kell távolítani az élők sorából. Mindkettőjüket letartóztatták, Szaléz atyát Gyöngyösön, Pelbárt atyát Hatvanban. Koholt vád alapján, koncepciós perben Szaléz atyát halálra ítélték, Pelbárt atyát életfogytiglani börtönbüntetésre. A Gulágra került Finn-Karéliába, ott is halt meg. Ő a példaképem, aki elindított a szerzetesi pályán.

– Ezek az események a hivatása kezdetén nem törték meg a lelkesedését?

– Az érettségi közeledtével az igazgató egyszer félrehívott a folyosón, és azt mondta: „Hallom, barátnak mész. Ne menj, fiam! Arra az egyetemre vetetlek fel, amelyikre akarod.” Azt mondtam neki: „Igazgató úr, köszönöm, de én mégis inkább barát leszek.”

Aztán, amikor a rokonoktól búcsúztam, a keresztapám is azt mondta, hogy ne menjek, mert a vértanúság vár rám. Gondolkodás nélkül feleltem: én azt is vállalom. Nem lettem vértanú, lehet, hogy nem is bírtam volna ki a megpróbáltatásokat. Mindenesetre elmentem barátnak, felvettek a ferences rendbe, és Szécsénybe kerültem, onnan pedig Gyöngyösre, a teológiai főiskolára. Egy évre rá feloszlatták a rendeket.

Az akkor már nyugdíjas édesapám elküldte az unokatestvéremet, hogy nézze meg, mi van velem, és ha bajban vagyok, vigyen haza. A rokonom bement Jászberényben a barátok kolostorába, ahol már ott voltak a szerzetesek összegyűjtve, szalmazsákon vagy a puszta szalmán aludtak a folyosón. Ottokáratya üzent a gyöngyösi ferenceseknek, és kérte, hogy tájékoztassák a kolostor vezetőit a helyzetről. 

Hogy ne kerüljünk esetleg Szibériába, az elöljárók hazaküldtek bennünket. Az unokatestvérem a kerékpárján vitt haza Alattyánra. Otthon maradtam, de közben át-átjártam Gyöngyösre. Az egyik alkalommal Karácsonyi Aladár atya, a magiszterem azt mondta nekem: „Fiam, felvetettelek a Központi Szemináriumba, a Hittudományi Akadémiára.” Jámbor lélek voltam, azt feleltem neki: „Aladár atya, én nem vagyok méltó erre.” „Ne törődj vele – érkezett a gyors válasz –, belekerültél te is, mint Pilátus a krédóba.” Ott töltöttem két évet a Nagyváradi Egyházmegye tagjaként. A szétszóratás idején ugyanis a szerzetes papokat elhelyezték az egyházmegyékbe, a szerzetesnövendékeket pedig az egyházmegyei szemináriumokba. De állami rendelkezésre a szerzetes papok felét az egyházmegyékből két évvel később elbocsátották, és bennünket is a Központi Szemináriumból. Csak a szubdiakónusok, a diakónusok és a papok maradhattak ott.

Nem kerültem rossz helyzetbe, mert a szerzetesrendünk végül megmaradt. Pocsai Vendel atyával együtt visszakerültünk a budai rendházba, és onnét jártunk be civil hallgatókként a Hittudományi Akadémiára. Miután doktoráltam, a nagyhatalmú Váradi Béla atya azt mondta: „Kisatya, több teológiatanár van, mint növendék, magának egyetemre kell mennie, mégpedig matematika–fizika szakra”. Kellett, tehát mentem. Azt is elvégeztem.

Még 1953-ban pappá szenteltek, nagyon fiatalon: huszonhárom és fél éves voltam akkor. A budai rendházból átkerültem Pasarétre, innen jártam azután a teológiára és az egyetemre is, amelynek elvégzése után Esztergomba küldtek.

– A tanítás évei következtek…

– Rögtön osztályfőnöki megbízatást kaptam. Szita Teofil atyával ketten vittük az osztályt. Vele örök barátság fűzött össze. Még akkor ismertem meg, amikor a szerzetbe lépésemkor Jászberény felől Szécsénybe mentem, és Aszódon várakoztam a balassagyarmati vonatra. A peronon egy másik jámbor ember is sétálgatott, várta a vonatot. Akkor az egyikünk vette a bátorságot, és megszólította a másikat: Nem Szécsénybe mész? De! Azzal kezet ráztunk, és attól fogva barátok lettünk.

Teofil atya prefektus volt, én osztályfőnök. Apait-anyait beleadtam a tanításba, és a diákjaim rendre jól is szerepeltek az országos megmérettetéseken. A Középiskolai Matematikai Lapokba dolgoztattam őket. Azt mondtam nekik: aki nem ír a feladatmegoldó rovatba, az nem kap ötöst matematikából, se fizikából. Aki „csak” jól tudja az anyagot, az legfeljebb négyest érdemel.

Az első osztályomból év végén az egyik tanulóm, Zichy László (akkorra már eltörölték a grófi címet, és megszüntették az osztályidegen minősítést is) az országos középiskolai tanulmányi versenyen tizedik lett fizikából, így felvételi vizsga nélkül jutott be az egyetemre. A harmincnégy tanulóból húszat (!) vettek fel egyetemre, főiskolára. Talán a numerus clausus is közrejátszott ebben, de a többi katolikus iskolából összesen sem nyert egyetemi felvételt annyi gyerek, mint ahány a mi osztályunkból.

– Lelkipásztori hivatását hogyan tudta belevinni a matematika–fizika szakos tanári munkájába? 

– Apologetikus, hitvédő beállítottságú voltam. Beszédeimben védtem a hitemet az ateizmus hazugságaival szemben. De nem durva formában. Egyébként megjegyzem, a tanáraim kilencven százalékban vallásos emberek voltak. Szász Pál professzor például a vizsgán a következő szavakkal nyújtotta át a tételt: „Parancsoljon, főtisztelendő úr.” A hallgatók tudták, hogy pap vagyok, de így kimondani mégis bátor tett volt azokban az időkben. Szász professzor a tudósokkal kapcsolatban mindig kitért arra, hogy milyen műveket írtak, és szót ejtett arról is, ha vallásosak voltak. A legfontosabb életrajzi adataikat is elmondta. Egy alkalommal például a következőképpen: „Meghalt 1917-ben. Tisztelt hallgatóság, ezt nagyon könnyű megjegyezni: a gyászos emlékű Trianon előtt három évvel.” A tanársegédje a párttitkár volt, mégis ki merte mondani ezt.

Amikor vizsgáztam, így imádkoztam magamban: „Ne nekünk, ne nekünk adj dicsőséget, Uram, hanem a Te nevednek. Ne mondják az ellenségeink: hol van az ő Istene, miért nem segíti!?” 

Fizikát tanítani is nagyon szerettem. A nyugatnémet ferencesekkel jó kapcsolatban voltunk, segítettek bennünket. A legmodernebb eszközöket szereztem be a fizikaszertárba. Az állam nem korlátozta ezt, mivel nem üzleti, hanem oktatási célra érkeztek a különböző felszerelések – így nem vetettek ki vámot rájuk. Cserébe a németeknek szentmisék elmondását vállaltuk.

A legdrágább eszközökhöz tudtam így hozzájutni. Az akkori Magyarországon még az egyetemeknek sem voltak ilyen lehetőségeik. Tizennégy méteres, később, Szentendrén pedig már háromméteres távolságon tudtuk mérni a fénysebességet. Holott a fény, ha görbe pályára tudnánk kényszeríteni, egy másodperc alatt hétszer kerülné meg a Földet. Kísérleti úton be tudtam bizonyítani a diákoknak a részecskék kettős természetét: részecske- és hullámtermészetét.

Később – tizenöt, tanítással töltött esztergomi év után – Szentendrére kerültem, koedukált iskolába. Igazgatóhelyettes lettem, és újabb tizenöt éven át tanítottam ott is.

– Majd elérkezett a rendszerváltozás… 

– Akkoriban megkértek, hogy segítsek az orsolyitáknak visszaszerezni az iskolájukat. Hegedűs Kolos atya, az akkori tartományfőnök támogatását kértem ehhez. Megpróbáltuk, és sikerült: hála Istennek, visszakaptuk az iskolát, ha nem is könnyen. Az első évben három osztály indult. Kolos atya pedig megbízott azzal, hogy legyek az intézmény igazgatója. Az mondtam neki: ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Azt válaszolta: pedig igaz. 

Így lettem igazgató a budapesti Szent Angéla Iskolában. Nyolc évfolyamos intézmény volt, négyszázötven tanulóval indultunk. Tanárokat könnyen találtunk, mert jó részük nálunk, ferenceseknél végzett. Beindítottuk a gimnáziumot is, így a nyolc évfolyamból tizenkettő lett. Új iskolaszabályzatot kellett írni: ez sem volt egyszerű, de sikerült, és a Szent Angéla a főváros egyik legjobb iskolája lett. Idővel elkészült a tornacsarnok is, ahol nemzetközi mérkőzéseket is lehet játszani, és arra is alkalmas, hogy akár egyszerre két osztálynak tartsanak testnevelésórát.

Egyszer azt találtam mondani, amit Bolyai János az édesapjának, amikor elküldette vele Gausshoz, a kor legnagyobb matematikusához a Bolyai-féle geometriáról szóló dolgozatát: „A semmiből egy új világot teremtettem.” Bennem is ilyen érzések kavarogtak, amikor láttam, hogy egy romos épületből korszerű iskolát és tornatermet sikerült létrehozni.

A tíz éven át tartó igazgatói munkám mellett párhuzamosan templomigazgató is voltam a Rózsadombon, a Tövis utcában. Már korábban, még a szentendrei igazgatóhelyettesi időszakban vasárnapi kisegítő voltam itt, megszerettek a hívek. A főváros ékszerdobozává varázsoltam ezt az 1949-ben felszentelt templomot, és felépítettem mellé a rendházat is.

Az itt töltött idő alatt egyszer súlyosan megbetegedtem. Húsfaló baktérium támadta meg a szervezetemet, az orvosok azt mondták, csak tíz százalék az esélye annak, hogy meggyógyulok, de végül „kiragadott engem az Úr a halál torkából”.

Jelenleg a pasaréti ferences rendházban élek. Kálmán Peregrin plébános atya bevont a ferences szerzetesek boldoggáavatási ügyeihez kapcsolódó munkákba, hiszen Pelbárt atya és mások is a nevelőim, ismerőseim voltak.

Ha visszatekintek az életemre, hálás vagyok Istennek: negyven éven át tanár és hatvanöt éven át pap lehettem. Itt, Pasaréten, még ma is naponta misézek.  

– Hogyan foglalná össze az élete, hivatása lényegét? 

– Több jelmondatom is volt, amit teljes szívvel vállalok ma is: Az első: „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.” Majd később: „Ne magunknak éljünk, hanem legyünk hasznára másoknak is.” Az életem alkonyán pedig ez: „Amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, elsősorban a hitsorsosainkkal!”

– Ma is lelkipásztorkodik. Használja a modern kommunikációs eszközöket: honlapja van, a Facebookon is megjelennek a beszédei, prédikációs könyvet adott ki. Milyen tanácsokkal igyekszik segíteni a fiatalabb paptársakat?

– A legfontosabb, hogy legyenek hithű, igaz papok, foglalkozzanak az emberekkel, hirdessék az evangéliumot, amíg idejük van, cselekedjék a jót mindenkivel, és legyenek megértőek az emberekkel. A nem hívőkkel, a más vallásúakkal, a hajléktalanokkal is. Keressék azt, ami összeköti az embert az emberrel, törekedjenek a keresztények egységére. Egymást segítve dolgozzunk a hívekért, hogy újra élet legyen az Egyházban. Ennek munkása szeretnék lenni magam is: „amíg időm van, teszem a jót mindenkivel”.

Fotó: Lambert Attila

Kuzmányi István/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2018. augusztus 26-i számában jelent meg.