Az elveszett idő nyomában – Momo a székesfehérvári ciszterci diákok előadásában

A regényben a főhős kislány, Momo elszánt küzdelmet folytat az időtolvajokkal. Ma is felmerül a kérdés: Mit jelent jól eltölteni az időt, és mitől fosztjuk meg magunkat, ha engedjük, hogy ellopják az időnket? 

A székesfehérvári Ciszterci Szent István Gimnázium Fejér Holló Diákszínpada legutóbb ezt a meseregényt vitte színre. Előadásuk súlyos dilemma elé állítja a nézőket: Mit kezdjünk korunk rettenetével? Dolgozzunk gyorsabban? Hagyjunk fel az időt rabló társalgással? Adjuk otthonba idős hozzátartozónkat? Ne látogassuk egymást? Iktassuk ki az életünkből a csendes visszapillantást a múltra, a dalárdázást, az olvasást, a barátokat? Az előadás szimbólumokon és költői képeken keresztül mesél, a „tanulságok” pedig a színpadi játékból bontakoznak ki. A gyerekek tökéletesen azonosultak a szerepekkel, az általuk alakított figurák élők, egyediek, játékuk hiteles és átélt. Arcuk beszédes, az érzelmek széles skáláját közvetíti, énekhangjuk tisztán csengő. Szerethető előadást láttunk, amely hitelesen szólt a nézőkhöz.

A székesfehérvári ciszterci gimnázium diákszínpadát Ferenczy Noémi magyartanár vezeti, ezt az előadást is ő rendezte. Vele beszélgettünk.

– Mikor találkozott ezzel a művel, és hogy tetszett elsőre?

– Bevallom, már tanár voltam, amikor először olvastam a Momót, a kötelező olvasmányok listájában szerepelt. Nehéz műnek éreztem, és azt javasoltam a kollégáknak, ha úgy látják, hogy a gyerekek már elég érettek hozzá, akkor olvastassák, de én a magam részéről nem ragaszkodnék hozzá.

Nagyon sűrűnek találtam a szöveget, tele van filozofikus gondolatokkal.

– Miért éppen a Momót vitték színre mégis a diákokkal?

– Mindig a szereplők diktálják a darabválasztást, amatőr színpadról van szó.

Az előadás jutalomjáték azoknak a végzősöknek, akik diákszínpadosként éveken át lelkesen játszottak. Megérdemlik, hogy főszerepekhez jussanak.

Tizennégy ilyen diákom van, nekik kerestem darabot. Többségük énekkaros is, nagyon muzikálisak. A zene mindig szerepet játszik az előadásainkban, de ilyen kiemelt helye más darabokban eddig nem volt még. Az énektanárnővel gondolkodni kezdtünk, mit adhatnánk elő, és képbe került a Momo. Tudtam, hogy már színpadra állította a Vörösmarty Színház, és örültem, hogy sem azt az előadást, sem a regény filmfeldolgozását nem láttam. Elkértem a színpadi változatot. A szöveg megírása óta évek teltek el, meghaladta az idő, ezért tovább kellett gondolnom, és végül átírtam a regény szellemében.

– Hogyan fogadták a gyerekek a darabot?

– Kételkedve, mert a könyv elég nyomasztóan tud hatni. Úgy vélték, nehéz lesz színpadra vinni. De az átírásom, ami már kifejezetten humoros változat, megragadta őket.

– Milyen volt a próbafolyamat?

– Mondjak szépeket? Hogy jó volt?

Igazából hektikus volt, pont amiatt, amiről a darab is szól. A fiatalok egyre ziláltabbak, egyre elfoglaltabbak, sokszor hiányoznak.

Az egész darab egyben gyakorlatilag csak az én fejemben volt meg, egészen az utolsó pillanatig, amikor valóban összejött a társaság. Szinte az utolsó hétig nem volt olyan próbánk, hogy legalább hatan ne hiányoztak volna. Kálvária a próbafolyamat, így tudnám összefoglalni. Ezzel együtt számukra a színpad közösségteremtő erővel bír, és ezért nagyon fontos. 

– A próbák során hozzánőtt a darab a gyerekekhez?

– Nagyon. Megkedvelték, szinte lubickolnak benne. Szeretik a mesei elemeket, a vidámságát, a zenei részét, úgy nagyjából mindent.

– A cselekmény végig egy világos erkölcsi állítás felé halad, életigazságokat fogalmaz meg. Megszólította őket, nem érezték tanmesének?

– Játék közben is megérinti őket, és el is viszik magukkal az üzenetét, ami persze a mélyben hat, mindig lassan megy át, és sok esetben csak később érik be. A didaxis kiküszöbölésének egyik legsikeresebb módja a humor. A regényben is jelen van a huncutság, ahogy az eredeti átiratban is, ami már nyitott egy ajtót erre. Amennyire lehetett, ezt még tovább fokoztam.

– A gyerekek mennyire tartották aktuálisnak a témát, amit a regény és a színdarab is boncolgat?

– Tudják, hogy nagyon is az. Sok aktuális kérdéssel foglalkozik a darab, ezek egyike az időzavar. Volt, akire úgy hatott, hogy letette az óráját. A további témák közé tartozik például a gyermeki fantázia, vagy a gyermek mint érték, újszövetségi értelemben is. Behoztam a darabba a technika okozta elmagányosodás témáját is, de mindezeken túl sok minden másról is szól az előadás. Az egyik szereplő, Beppo, az utcaseprő lényegében egy utcai filozófus, aki megfontolandó igazságokat mond arról, hogyan érdemes élni az életet. Vannak az előadás során pillanatok, amelyekben bárki magára ismerhet, élethelyzetek, amik vele is megtörténtek. Példának akartam felhozni az időzavart: a mindennapokban is előfordul, hogy valamire nem figyelünk oda, nem tudjuk, hol vagyunk, vagy nem vagyunk jelen egy adott helyzetben.

Előfordult, hogy az egyik szereplőnk, Hora mester, aki a második felvonásban lép színre, nem érkezett meg időben. Folyamatosan hívtuk, nem tudtuk, mi lesz így, végül úgy esett be az előadásra, épp csak rádobták a jelmezét, befújták a haját, és már ment is a színpadra. Az első mondatban a papagája ezt mondja neki, „Jó a pecó, te aztán tutira nem késel el sehonnan. Minden ketyeg nálad.” Szerintem ezt a mondatot egy életre elviszi magával.

– Úgy tűnik, Michael Ende rémálma az időről mára valósággá vált. 

– Ezt mi konkrétan meg is éltük. Jó lett volna a próbafolyamat alatt többet beszélgetni, ezt hiányolom. Azt tapasztaltuk meg, hogy egyszerűen nincs időnk. Általánosan jellemző, hogy a gyerekek elvállalnak feladatokat, és amikor eljön az idő, kiderül, másik öt dologra is elígérkeztek már, s nem tudatosodott bennünk, hogy ezek bizony mind egyszerre vannak.

– Említette, mennyire fontos, hogy a diákszínpadosok közösséggé váljanak.

– A legnagyobb kihívást a gyerekek összefogása jelenti. Azért is haladok lassan, mert hagyom, hogy a háttérben kialakuljanak a kis csoportok, legyen idejük a diákoknak az ismerkedésre. Mindig összeforr a csapat, nagyszerű közösség lesz belőlük, és ez a másik, vagy talán a legfontosabb dolog, amit magukkal visznek az iskolából. Sokuk gimnáziumi éveit végigkísérte a színjátszás, rengeteg mindent éltünk át együtt.

– Régóta foglalkozik diákszínjátszással? Mi a hitvallása a színházról?

– Nagyon-nagyon régóta, általános iskolás koromtól. Mindig rendeztem az osztálytársaimat. A dramaturgia és a rendezés közel áll hozzám. Úgy gondolom, a színház nagyon sok mindenre jó. Játék, amit komolyan kell venni, és mint minden játéknak, megvannak a szabályai. A színház tükör lehet. Nekem a katarzis nagyon fontos benne, úgy is, mint nézőnek, és úgy is, mint színházi embernek. Szeretném, ha a néző úgy állna fel a székből, hogy az előadás után több mint előtte volt.

A színház ugyanakkor luxus is. Elsőként szűnik meg, amikor háború van. Innen is látszik, hogy a legfontosabb emberi értékeket hordozza.

Az iskoladráma pedig mindig is a nevelés eszköze volt a szerzetesi iskolákban. Gyakorlatiasabb, életszerűbb az a tanítás, ami a színpadon keresztül átjön.

– Mióta működik a gimnáziumukban a diákszínpad? 

– 2002-ben kezdtem itt tanítani. 2008-ban kaptam egy osztályt, amely egyszerűen nem volt vevő Az emberi tragédiájára. Nekem ez annyira meghatározó alapmű, hogy azt mondtam: jó, ha nem vagytok hajlandóak velem szeretni, akkor színpadra visszük. Onnan indultunk, hogy „Hogy lehet ilyen marhaságokat ilyen bonyolult nyelven leírni?”, és oda jutottunk, hogy „Tanárnő, ez a Madách egy zseni!” Elérte tehát a célját az egész „drámásdi”, és onnantól kezdve töretlenül játszunk, minden évben új darabbal jelentkezünk. Idén tizennyolc éves a Fejér Holló Diákszínpad. Nagyon változatos a palettánk: előadtunk több Shakespeare-darabot, volt Nestroy-bohózat, színpadra vittük A mi kisvárosunkat, játszottunk Brechtet. És időnként a saját drámáimat. A Sem kő, sem habarcs Szent Ferencről, a Caritas et amor Szent Erzsébetről szól. Az egyik évben igyekeztem vidámabb, a másikban komolyabb hangvételű darabot választani, hogy ne legyen egysíkú a színjátszás. Zenés darabra azonban még nem volt példa, most ennek is eljött az ideje.

* * *

Az ötödikes Molnár Erzsébetet láthatjuk Momo szerepében. Alakítása őszinte, hiteles. Önmagát adja, játékában megragadja a nézőt a báj, a huncutság és a tisztaság. Így fogalmaz az előadással kapcsolatban: „Nekem az tetszik, hogy Momo mindig pozitív, szívesen tesz jót az emberekkel. Én is szeretek odafigyelni másokra. Jókedvű a darab, és tudok segíteni benne azon, ami probléma. Nagyon tetszik, vicces.”

Kassziopeiát, a teknőst a végzős Rezsnyák Eszter alakítja. Így fogalmaz: „Nagyon szeretem a szerepemet. Jó szeleburdinak lenni. A darab a tanárnő feldolgozásában nagyon tetszik. A játékossága, és az, hogy egyszerre szól a felnőtteknek és a gyerekeknek. Mi igazán jól érezzük magunkat játék közben. Engem ez a darab arra inspirál, hogy több időt töltsek a családommal és a szüleimmel. Voltak problémáim, inkább elzárkóztam a szobámba, vagy telefonoztam, mert hát veszekedések voltak. De rájöttem, addig kell időt tölteni velük, amíg itt vannak.”

A szintén végzős Borbély Levente Miklós egy ügynököt alakít, véleménye szerint ez az alak az „ideális sztahanovista időügynök”. A darab kapcsán a következő gondolatokat osztotta meg velünk: „Hogy mit jelent, mire való az idő, ezzel a kérdéssel mi is mindennap szembesülünk. Nem lehet elég fiatalon elkezdeni tudatosítani, hogy az idő igenis mulandó, és ahogy az előadás is rámutat, státuszszimbólum, illetve a kihasználás eszköze is lehet. Fontosnak gondolom, hogy meg tudtuk találni a figurákban az apró finomságokat, így  árnyaltabb, egészebb képet alakíthattunk ki róluk.”

Fotó: Fábián Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. április 5–12-i ünnepi számában jelent meg.