Az Énekek éneke mint belső zarándokút – Interjú Bakos Rafael kármelita szerzetessel

Rafael atya rendszeresen tart tanításokat Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent János, Lisieux-i Szent Teréz és Tiszteletreméltó Marton Marcell atya lelkiségéről; tanításai a világhálón is elérhetők.

– Hogyan épült fel a lelkigyakorlat? Volt-e egy belső út, amelyet a résztvevők bejártak?

– A cél az volt, hogy egy belső utat járjunk be együtt; hogy ez mennyire sikerült, azt igazán csak a résztvevők tudják megmondani. Remélem, sikerült; mindenesetre erre az útra szerettem volna elvezetni őket. Az Énekek éneke segítségével egy olyan belső, lelki zarándokútra hívtam meg a paptestvéreket, amelyet a Biblia ezen különleges könyve kínál, s amely elsősorban a szerelmesek lelki útja, s amelyet azok, akik ismerik, a szerelmesek könyveként tartanak számon. Most vállalkoztam először arra, hogy papokkal is végigjárjam ezt az utat, hogy e könyv segítségével írjam le a pap lelki, belső útját. Erre csak azért mertem vállalkozni, mert az Egyház hagyományából ismert emberek – szentek, tudósok, egyháztanítók – az Énekek énekét tartják az egyik legalkalmasabb könyvnek az Isten és ember kapcsolatának leírására, és erről megrendítő műveket írtak.

– Mit szeretett volna útravalóul adni a résztvevőknek ebből a néhány napból?

– Mindenekelőtt azt, hogy

amikor Istent keressük, valójában egy szeretetkapcsolatot keresünk, méghozzá a legmélyebb szeretetkapcsolat lehetőségét, amely az ember számára elérhető.

Szent Ágoston a Vallomásokban így fogalmaz: „Magadnak teremtettél minket, s nyugtalan a szívünk, míg csak el nem pihen benned.” Ennek a fölismerésére szerettem volna leginkább ráébreszteni önmagamat és a résztvevőket is: mennyire ennek a szerető Istennek vagyunk teremtve, és hogy az Ő megismeréséhez, a vele való kapcsolathoz milyen kalandokon kell átmennünk, milyen állomásai vannak ennek az útnak.

Az ember ugyanazzal a szívvel szereti Istent, mint az embert. Egy szeretetkaland – akár földi, akár égi irányba mutat – ugyanazt a szeretetképességet igényli. A szeretet megélése persze nem ugyanaz egy ember és Isten felé, de sok az átfedés a kettő között. E bibliai könyv legnagyobb értelmezői – a szentek, a misztikusok, köztük több egyháztanító – éppen ebben segítenek: megmutatják, hol különbözik egy földi szeretetkapcsolat ettől a mennyeitől.

(…)

– Sokan zavarba jönnek egy ilyen érzéki hangvételű szentírási könyvtől. Hogyan lehet ezt lelkigyakorlatos anyagként megközelíteni?

– A zavarba jövetel teljesen természetes. Ahhoz, hogy ezt a könyvet valóban Isten igéjeként tudjuk olvasni és befogadni, különleges módon szükségünk van a Szentlélek segítségére, különben a fejünkben lévő zűrzavar, előítéleteink, sztereotípiáink és a világ hatásai diktálják, hogyan értelmezzük a képeit. Ezért az első dolog, hogy legyen már valamennyi tapasztalatunk a Szentírás imádságos, elmélkedő olvasásáról, az úgynevezett lectio divináról – hogy tudjuk, ez milyen követelményeket támaszt. Nem arról van szó, hogy ezt a könyvet úgy olvassuk, mint bármely más irodalmi alkotást, és úgy értelmezzük, ahogy éppen tudjuk – vagy akár úgy, hogy megkérdezzük a mesterséges intelligenciát, milyen értelmezési kulcsokat kínál. A Biblia egészen különleges mű, nincs hozzá hasonló könyv:

Isten levele hozzánk, az ő szeretetteljes párbeszéde, amellyel dialógusba akar vonni bennünket magával. Ehhez előbb meg kell tapasztalnunk, hogy megszólítva vagyunk, bele kell egyeznünk egy imába, egy párbeszédbe.

(…)

– Mit üzen az Énekek éneke annak, aki úgy érzi, „kihűlt” vagy elfáradt az Istennel való kapcsolatában?

– Hála Istennek, nagyon vigasztaló üzenete van számára. Az Énekek énekében szereplő menyasszonynak két nagy krízisen kell átmennie, amit a könyv „éjszakának” nevez: fájdalmas, de nagyon meghatározó tapasztalat, amely megkerülhetetlen minden szerelem elmélyüléséhez – legyen az földi vagy égi. (…)

De az Énekek énekének nem az az elsődleges üzenete, hogy a vőlegény vagy a menyasszony valamit elrontott: nem ez az éjszakák elsődleges oka. Ez a nagy döbbenet – és egyben a nagy vigasztalás is –, hogy magának a szeretetkapcsolatnak az elmélyülése provokálja ki a krízist. Maga a szerelmi kapcsolat, és maga a szeretett személy is misztérium; a misztérium előtt minden ügyeskedésem, okoskodásom, technikám és stratégiám csődöt mond, hiszen egy misztériumba kell belépnem, amely meghalad engem. Ebben a misztériumban alázatossá kell válnom: hagynom kell magamat vezetni, szükségem van a Szentlélek segítségére – aki az Atya és a Fiú kapcsolatának harmadik személye –, és egy olyan szeretetre, amelyhez az én emberi szeretetem már elégtelen. Rá kell döbbennem: bármennyire mélynek és örökre szólónak hittem is egy földi szerelmet, bármennyire hősiesen szerettem is, egy bizonyos ponton ez csődöt mond, mert misztériumba lépek be. Ott, alázatban, kiüresedésben, szegénységben és bizalomban kell megnyílnom Isten szeretetére.

(…)

– Hogyan lehet ezt a szöveget imádkozva olvasni, ha valaki nincs hozzászokva a Szentírás elmélkedő olvasásához?

– Erre valójában már válaszoltam korábban: ahhoz, hogy ez a szöveg imádságos szöveggé váljon számunkra, előbb valamiféle „edzésre” van szükségünk; nem ezzel a könyvvel kell kezdeni a szentírásolvasást. Lehet, hogy valaki különleges kegyelemből, a Szentlélek különleges indítására rögtön ihletet és világosságot kap hozzá, de a legtöbb esetben ez nem így történik. Sokkal jobb gyakorlóterep lehet például a zsoltárok könyve az imádságos olvasáshoz, vagy az Újszövetség egyes írásai, elsősorban Jézus szavai, mondásai, illetve némely rövid, tömör páli kijelentés a kereszténységről vagy arról, mit jelent Krisztus a hívő számára.

– Van-e olyan sora vagy képe a könyvnek, amely az Ön saját imaéletében visszatérő pont?

– Igen, rögtön az első szava: „Csókoljon engem szája csókjával! Hisz szerelmed bornál is édesebb!” (Én 1,2) Ez számomra reggeli imává vált, mindenekelőtt egy szentháromságos imádság. Ebben a mondatban

az Atyát kérik, hogy a Fiú csókolja meg őket, lehelje beléjük ugyanazt a Lelket, amellyel az embert teremtette. Ez a kérés számunkra azt jelenti, hogy Isten teremtsen újjá, hogy ennek az újjáteremtésnek köszönhetően belássuk: ennek a világnak minden öröme semmi ahhoz a boldogsághoz képest, amelyre Isten teremtett, amelyre meghív.

Ez egy nagyszerű, szentháromságos napkezdő imádság: rövid, velős, és minden lényegeset kimond. (…)

– Ha valaki csak egyetlen gondolatot vinne haza a lelkigyakorlatról, mi legyen az?

– (…) az Írás azt nyilatkoztatja ki, hogy a szerelem a legnagyobb erő a világon – egyetlen hozzá hasonló, megkerülhetetlen erő létezik, a halál, amellyel minden véges lénynek szembe kell néznie. Ez a mondat első hallásra nem is annyira vigasztaló, pedig valójában sokkal vigasztalóbb a tartalma, ezt azonban csak a könyv folytatásának olvasásával lehet igazán megérteni. A szerelem lehet olyan erős, mint a halál, sőt erősebb is lehet annál. Talán éppen azért fogalmaz úgy a Szentírás, hogy „olyan, mint a halál”, és nem azt mondja, hogy erősebb, mert a szeretet együtt jár a halállal: igazi szerelem, igazi szeretet nincs halál nélkül. Ez a szeretet része.

Amikor idáig eljutok, akkor mondhatom: Istenem, akkor a halál is megszelídült, hiszen ez is hozzátartozik a szerelem megéléséhez.

Nincs szeretet anélkül, hogy meg ne haljak a saját önzésemnek, a régi embernek, aki vagyok, hogy ki ne szabaduljak a bezárkózásomból, önelégültségemből, hogy meg ne nyíljak a kis- vagy nagybetűs Másikkal való kapcsolatra.

És abban a pillanatban, amikor ez megnyílik, a halál is részévé válik ennek a nagy szerelemnek: többé nem valami, amitől menekülni kell, hanem amit át kell élni ahhoz, hogy a szeretet számomra örökkévalóvá válhasson.

Forrás és fotó: Szatmári Római Katolikus Egyházmegye

Magyar Kurír