Csak az idősek és a gyermekek maradtak – Martin Roos püspök a Szovjetunióba történt deportálásokról

Néhány hónappal a második világháború vége előtt jelent meg a Szovjetunió Államvédelmi Bizottságának 7161. számú rendelete, amelyet 1944. december 16-án írt alá Joszif Visszarionovics Sztálin, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára, benne a következőt rendelve el: „Minden munkaképes német – 17 és 45 év közötti férfiak és 18 és 30 év közötti nők – mozgósítása és internálása a Szovjetunióba munkára, akik Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia Vörös Hadsereg által felszabadított területein tartózkodnak.”

1945 januárjától körülbelül 33 ezer bánsági svábot „mozgósítottak”, ami azt jelentette, hogy a Szovjetunióba deportálták őket az úgynevezett »újjáépítési munkálatokra«. A túlzsúfolt marhavagonokban a román–szovjet határra szállított személyek között volt egy fiatal temeskenézi anya is. Kétéves kisfiát férje szüleinek gondjaira bízta, nem tudva, hogy viszontlátja-e még valaha. A háború zűrzavarában családok millióinak élete hullott darabokra. A nagyszülők által éveken át nevelt kisfiú sorsa azonban különleges fordulatot vett. A gyermek, aki akkoriban még nem fogta fel a körülötte lévő világ tragédiáját, később pap, majd püspök lett: ő Martin Roos temesvári nyugalmazott püspök, akit a temesvári sajtóiroda munkatársai kértek meg arra, hogy idézze fel a régi időket.

– Püspök atya, milyen személyes emlékeket ébresztenek önben a deportálásokról szóló megemlékezések, különösen úgy, hogy az édesanyja is a Szovjetunióba hurcolt kényszermunkások között volt?

– 1945. január 15-éhez nem fűződnek személyes emlékeim. Akkoriban alig voltam kétéves, és valószínűleg aludtam, amikor édesanyámnak búcsút kellett vennie tőlünk. A körülöttem zajló felfordulásból semmit sem érzékeltem. Természetesen idővel megéreztem és felfogtam anyám hiányát. Télen nálunk minden este volt „fonó”. Összejöttek a szomszédok: az asszonyok fontak, a férfiak a falu ügyeit beszélték meg vagy kártyáztak. Egyik este – ma is látom magam előtt – ott ültem a díványon, és hangosan zokogtam. Amikor lassan összegyűltek az emberek, egyik a másik után kérdezte: »Mi baja van, miért sír Martin?« Erre a Nagymama, aki tudta az okát, azt felelte: »Az anyja után sír.« Erre mindenki sírni kezdett, hiszen mindenkinek volt valakije a családban vagy a rokonságban az elhurcoltak között… Ez az első emlékem az anya, a szülők hiányáról. És ez az emlék mindmáig megmaradt.

– Hogyan zajlott a deportálásra kijelölt emberek összegyűjtése? Volt egy gyülekezési pont, ahonnan elvitték őket?

– Mindazt, amit tudok, később hallottam, vagy magam raktam össze. Valószínűleg előre értesítették az embereket. Már napokkal a „toborzás” előtt pletykák keringtek a faluban, tudták, hogy listákat készítenek a városházán, és néhányan, akik már előbb megtudták, mi fog történni, „elmenekültek”, elbújtak, hogy elkerüljék ezt a sorsot. Január 15-én az embereket több hétre elegendő élelmiszerrel és meleg ruhákkal felpakolva az iskolába rendelték. Innen a szerencsétleneket lovas kocsikkal Temeskenézről Vingára szállították, ahol szintén néhány napig az iskolában táboroztak, mielőtt az egész környékről összegyűjtött deportáltakkal együtt marhavagonokba rakták őket. Ez idő alatt a hozzátartozók még felkereshették szeretteiket, és egyikükről-másikukról még gondoskodhattak. El lehet képzelni, milyen jelenetek játszódtak le ezekben a napokban a vingai vasútállomáson. Valamikor aztán egy mozdony elvitte a vagonokat, és megkezdődött a több hétig tartó utazás. Nem tudom, milyen útvonalon haladt a szerelvény. Az egyik csoportot Máramarossziget felé vitték Ukrajnába. Egy másik szerelvény Moldván keresztül haladt, és Focșaninál lépte át a határt. Ezen a két határállomáson rakták át a honfitársainkat a szovjet vagonokba, hogy a szélesebb orosz nyomtávú síneken továbbszállítsák őket Ukrajnába. Focșaniban az átrakodás során engedték az embereket vízhez jutni, így mindenki körülvette az ott lévő egyetlen kutat. A zűrzavarban egy temeskenézi, meglehetősen sovány, rosszul öltözött férfi is ott állt, várva, hogy sorra kerüljön, és vizet vehessen. Az orosz őr, abban a hitben, hogy egy moldovaival van dolga, nyersen ráripakodott: „Mit keresel itt? Tűnj innen, menj tovább!” Honfitársunknak sem kellett kétszer mondani, azon nyomban útnak indult gyalog Moldvából Temeskenézre. Hetek múlva bukkant fel otthon. Így tulajdonképpen megmenekült, mert legyengült egészségi állapotával és nyomorúságos külsejével bizonyára megfagyott volna Oroszországban, vagy már az odavezető úton.

Kezdetben nem lehetett tudni, hová viszik az embereket, mennyi időre, vagy hogy egyáltalán hazatérnek-e valaha. Ebben a bizonytalanságban éltünk hónapokon át. A faluban ekkorra már csak az idősek és a gyermekek maradtak, valamint a „kolonisták”.

Nekem szerencsém volt: egyedüli gyermekként apai nagyszüleim továbbra is gondoskodtak rólam. Anyai nagyszüleimnek – akiknek három lányuk és három vejük Oroszországban, a fiuk pedig a háborúban volt – két másik unokáról kellett gondoskodniuk, az unokatestvéreimről. Egy másik nagynéném két gyermekkel maradt egyedül; férjét, a gyermekek apját Oroszországba hurcolták, és soha nem tért haza, belehalt a nélkülözésbe. Voltak gyermekek, akiknek senkijük sem maradt. Az apa a háborúban harcolt, az anyát Oroszországba vitték. Az ilyen elhagyott gyermekek támogatására hozta létre Nischbach prelátus az úgynevezett Kinderhilfswerket, vagyis a Gyermeksegély mozgalmat, aminek keretében a plébániákon élelmiszert és ruhát gyűjtöttek a számukra. A gyermekeket többnyire a Lioba-nővérek fogadták be, de Temesváron, a Bonnaz utcában működő katolikus árvaházban a Notre Dame iskolanővérek is gondoskodtak róluk. A püspökségi levéltárban ma is találhatók listák ezekről a gyűjtésekről. Különösen ki kell emelni az újradnai Gyermeksegély mozgalmat és annak szorgalmas munkatársait, támogatóit.

– Püspök atya, hány személyt deportáltak szülőfalujából, Temeskenézről, és közülük hányan tértek haza?

– Körülbelül 150 embert deportáltak, közülük 38-an meghaltak a nélkülözések következtében. Miután az embereket elhurcolták, néhány hónap elteltével időnként érkezett egy-egy képeslap, csupán néhány szó, de mégis életjel: Jól vagyok, egészséges vagyok. Üdvözlet a gyermekeknek, a szülőknek – és ennyi. De ez volt az első hír, aminek eredményeként megtudtuk, hogy hol vannak a szeretteink. Legtöbbjüket a Donyec-medencébe, a szénbányákba vitték. Mások a mezőgazdaságban vagy az újjáépítésben dolgoztak: köveket és maltert hordtak. A háborúban lebombázott romokból próbáltak ismét használható épületeket emelni. Mivel télen, a nagy hidegben is dolgozni kellett, a habarcs hamar megfagyott, tavasszal újra összeomlott az egész. Így a munkának nem volt igazán értelme. Amíg Oroszország konzerveket és élelmiszert kapott Amerikától, az elhurcoltak nem nélkülöztek. Egyébként csak üres káposztalevest kaptak, ami nem tartott sokáig. Szükség esetén koldulni jártak, és bár a helybelieknek is alig volt valamijük, mégis juttattak egy keveset a láger lakóinak. 1946-tól kezdtek hazaérkezni az első betegszállítmányok. Csontig lesoványodva, sokan belehaltak az elszenvedett megpróbáltatásokba, míg mások útközben haltak bele az alultápláltságba.

Hogyan zajlott Martin Roos találkozása édesanyjával, amikor visszatért a Szovjetunióból és mit mesélt neki a lágerről? A teljes összeállítás az elhurcolt egyházi személyekről, a háború áldozatairól, a deportálásokról, s annak következményeiről ITT olvasható.

Forrás és fotó: Temesvári Római Katolikus Egyházmegye

Magyar Kurír