Egyik utolsó polihisztorunk volt – Búcsú Sebő Ferenctől

A Kossuth-díjas művész idén februárban töltötte be 79. életévét. A Sebő-együttes Facebook-oldalán egy József Attila-idézettel búcsúzott tőle: „Hát dolgoztam hiven, zümmögve, mint a rét. Milyen könnyű a menny! A műhely már sötét.”

Sebő Ferenc 1947. február 10-én született egy katonatiszt fiaként, aki 1944 őszén csapatával három hétig védelmezte a Gyimesi-szorost a hatalmas túlerőben lévő szovjetek ellen.

Gimnáziumi tanulmányait Székesfehérváron kezdte, emellett zongorázni és csellózni tanult, az érettségit a budapesti Eötvös József Gimnáziumban tette le. 1970-ben a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karán szerzett diplomát, néhány évig építészként dolgozott.

Egyetemi évei alatt a BME szimfonikus zenekarában csellózott. Halmos Bélával, aki évfolyamtársa és szobatársa is volt, a Bercsényi kollégiumban énekeltek, gitároztak, megzenésített József Attila-verseket adtak elő. A Halmos-Sebő duó idővel együttessé bővült, historikus énekeket, gitárral kísért népdalfeldolgozásokat és énekelt verseket adtak elő.

Még egyetemista volt, amikor a rádióban Sárosi Bálint népzenei sorozatában meghallotta a széki zenét. Érdeklődése az autentikus hangszerek, a brácsa, a citera és a tekerőlant felé fordult, majd a Martin György néprajzkutatónál hallott népzenei felvételek hatására a gyűjtésbe is bekapcsolódott. Tímár Sándor koreográfus megkeresésére lett a Bartók Táncegyüttes zenei vezetője, ahol a néptáncokat is tanulmányozták.

A Sebő-együttes 1972-ben a Fővárosi Művelődési Házban indult klubja a táncoktatással összekötött össztáncok helyszíne lett. 1973 végén a Kassák Klubba költöztek, ekkortól énekelt velük az évtized végéig Sebestyén Márta.

Ők voltak a nem sokkal később országos mozgalommá szerveződött táncház úttörői, Halmos Bélával a zenészeket is ők tanították. A Kassák Klubban igazi klubélet folyt meghívott művészekkel, kiállításokat, beszélgetéseket rendeztek, nyári táborokat szerveztek és a magyar táncházmódszer 2011-ben az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára is felkerült. A Sebő-együttes 1994-ben új tagokkal bővült.

A zenekutatás, a zeneszerzés és az előadóművészet szétválaszthatatlanul egybefonódnak életében. 1984 és 1989 között elvégezte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zenetudományi szakát, szakdolgozatát Vikár Béla népzenei gyűjteményéből írta. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen népzenét, repertoárismeretet, tekerőlantot, kamarazenét tanított.

1973-tól az évtized végéig a Népművelési Intézet kutatási osztályán dolgozott, 1988-ban az MTA Zenetudományi Intézetének kutatója lett. 1991-től a Magyar Televízióban az ő szerkesztésében kerültek adásba a népzenei és régizenei témájú műsorok, számos költészeti ismeretterjesztő sorozatban működött közre, zenét írt a gyerekeknek készített Cimbora című műsorhoz.

1996 és 2001 között az Állami Népi Együttes művészeti vezetője, 1999–2000-ben a Magyar Táncművészeti Szövetség társelnöke, a 2002. évi alapítástól 2011-ig a Hagyományok Házának szakmai igazgatója volt. A Fölszállott a páva című televíziós népzenei és néptáncos tehetségkutató zsűrijének elnökeként is tevékenykedett, önálló rádióműsort is jegyzett Népzene-Sebő címmel.

Az első Sebő-album 1975-ben jelent meg, ezen népdalfeldolgozások és versmegzenésítések szerepeltek, később további harminc korong következett.

Megzenésítették mások mellett József Attila, Weöres Sándor, Nagy László és Lázár Ervin verseit. Sebő Ferenc lemezen jelentette meg saját gyűjtéseit, klasszikus gyűjteményeket tett közzé, több filmzenét írt (Még kér a nép, Fotográfia, Amerikai anzix, Talpuk alatt fütyül a szél, Rosszemberek), dolgozott a rádió és a színház számára is, Jordán Tamással közös József Attila-estjükkel pedig két évtizeden át járták az országot. 2018-ban a Sebő-együttes Árdéli szép tánc címmel CD-t és könyvet is kiadott, amelyen Kovács András Ferenc romániai magyar költő megzenésített verseit éneklik.

Sebő Ferenc művészi munkássága elismeréseként 1985-ben Állami Díjat kapott, 1995-ben a Magyar Művészetért Alapítvány díjával, 2000-ben Budapestért Díjjal, 2003-ban Prima-díjjal, 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével és Pro Cultura Urbis díjjal tüntették ki.

A magyar népművészeti örökség ápolásáért, a népművészet, a zene és tánc kutatásának és mai alkalmazásának módszertani központjául szolgáló Hagyományok Háza, valamint újító szellemű műsorok létrehozásáért, a határokon túl is számon tartott sokoldalú művészi munkássága elismeréseként 2012-ben Kossuth-díjat vehetett át.

A következő évben Lajtha-díjjal jutalmazták, 2014-ben az első alkalommal átadott Nemzet Művésze díjban részesült, 2019-ben a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) levelező tagjává választották.

*

Historikus popzenész címmel az Új Ember Mértékadó kulturális mellékletének 2013. november 17-i számában jelent meg Szikora Réka interjúja, amelyben Sebő Ferencet egyik utolsó polihisztorunkként ismerhetjük meg; az építészek számára inkább zenész volt, zenész körökben pedig egy kicsit mindig építész. Nem ideológiai céllal, hanem élményeket keresve fordult az énekelt vers, a népzene, a hagyományos kultúra átörökítése, megmunkálása felé. E beszélgetésből közünk részletet. 

– Léteznek ma is zenei hagyományt őrző közösségek?

– Ilyenek soha nem is voltak,

senki nem „őrizte” a zenei hagyományt – őrizni a rabokat szokták, a zenét pedig használni, művelni, játszani. Az életmód felbomlásával azonban megszűntek a megtartó közösségek is, ahogy a kultúrájuk is átalakult.

Ha biblikus képet kellene keresnem a helyzethez, Noé bárkája jut eszembe. Özönvíz a globalitás, mely ugyan új távlatokat nyit, de szükség van a túléléshez a múltból átmenekíteni bizonyos értékeket, módszereket, stratégiákat. A sok felesleg mellett rengeteg olyan dolgot látok az emberiség múltjában, mely hasznos, értékes és továbbörökítendő, és fel kell vinnünk a bárkára. Ezt értem hagyománymentésen.

– Például hogyan?

– Egyik ilyen hagyományunk maga a kommunikáció nyelve. A kommunikáció ma trendi kifejezés, agyba-főbe használják, de a legtöbben valószínűleg nem is tudják, mit jelent pontosan.

A kommunikáció szó társalkodást jelent. Miközben azonban rengeteget beszélünk róla, egymással már nemigen állunk szóba – és ez igen ambivalens helyzetet eredményez. A kommunikáció – a hagyomány aspektusából – „szentháromság”: a beszéd, az ének és a testmozgás egysége.

Mindhárom elemével mást lehet elmondani, és egyik sem helyettesíthető a másikkal. Ezt a régiek tudták, ismerték, és így kommunikáltak, társalkodtak egymással. A táncban meg lehetett ismerni a másikat fizikai valóságában, életre szóló döntések formálódtak a „parketten”. Az ének, a költészet, a zene pedig olyan intim húrokat pendít meg, melyeket nem illene beszéddel közölni. Ha az emberben feszültség gyűlik fel, azt ki kell adni, és nem mindegy milyen formában. Ha valaki artikulálja az érzelmeit, szép formába tudja önteni, attól meggyógyul – mondták a régiek, pedig nem sokat értettek a tudományhoz. Egyszer egy néni azt válaszolta nekem a kérdésemre, hogyan tud fejben tartani ennyi dalt (mikor a gyerekeknek az iskolában egy-egy vers is gondot okoz): „De hát Ferike! Az éneklés az gyógyít!” De nem mondta el, hogy hogyan. Később magam is rájöttem: a feszültséget oldja, ki tudom magam fejezni úgy, hogy közben nem adom ki magam. Ezt a lehetőséget, nem tudom, mivel lehetne ma helyettesíteni.

A másik bárkába mentendő örökségünk: az emberi kapcsolatok rendszere, mely a kisközösségekben természetesen létezett és működött.

Ez ma egyáltalán nincs meg, az emberek kószálnak, egymás mellé sodródnak, aztán továbblépnek, házasodnak, válnak, majd csodálkoznak, hogy az élet milyen kegyetlen. A kisközösségekben sokkal jobban ismerték egymást az egyének, és úgy vettem észre, hogy a táncház ezekhez hasonló csoportokat is teremthet.

– A táncházmozgalom elindulásakor még egészen más világ volt. Mi vezérelte a folklór iránti vonzalmukat?

– Egyszerűen élveztük. Jónak találtuk, amit csinálunk, majd ez megtetszett másoknak, és belekerültünk a folyamatba. Megörültek nekünk, és a táncosokkal, zenészekkel, a népművészet mestereivel együtt csiszoltuk, húztuk, erősítettük egymást.

– Ma már mindez a színpadé...

– Ebből vissza kell lépni, a táncház kisközösség volt élő zenével, parkettal, tánccal, élményekkel és színpaddal. Ám a faluhelyen sem kimondottan táncolni jöttek össze, hanem találkozni. A táncház lehetőség volt a két nem ismerkedésére, barátok összejövetelére, azonos érdeklődésű emberek szórakozására, melyeknek a tánc volt a közös nyelve.

– Akkor mi az, ami mégis átadható a néphagyományból?

– Az egykori táncházban is mindenkinek meg kellett mutatnia önmagát, a fiatalok körbe voltak véve a szülők, az idősebbek figyelő tekintetével. Ahogy Lőrinc Laji barátom fogalmazta: „Ott bizony nem lehetett mindenféle bárgyú pofákat vágni.” Az idősek átadták a tudást, a szokásokat, a fiatalabbak pedig ki tudták fejezni magukat a közösségben. (…)

– A legtöbbet manapság mégis a színpadon találkozunk a hagyománnyal vagy a hagyomány továbbgondolásával.

– A túlzott színpadra, eladhatóságra nevelést – mely kérdésben nem mind értünk egyet – nem tartom jó iránynak, ez a folklórt egyszer már elintézte... Azt értem színpadképességen, hogy valaki tökéletesen birtokolja a zenei nyelvet, vonzáskörébe tudja vonni a közönséget, jelenség a színpadon és van kisugárzása. Ha ezek megvannak, nem kell semmi más hozzá, mint elénekelni a dalt.

Én magam soha nem voltam politikai irányzatok híve, a dolgokat a maguk egyszerűségében (és nagyszerűségében) láttam. Ezért nem voltam igazán soha „trendi”, mégis el tudtam szórakoztatni magam, és talán másokat is.

Forrás: MTI, Új Ember

Fotó: Balogh Zoltán/MTI

Magyar Kurír