Együtt teremtenek csodát – Az Ezeregyéjszaka meséi a domonkos nővérek hódmezővásárhelyi iskolájában

Május 7-én részt vehettünk a főpróbájukon.

A tanév elejétől dolgoznak a gyerekek a Geszti Péter (dalszöveg), Monori András (zene) és Tasnádi István (szövegkönyv) által jegyzett worldmusicalen. 1993 óta hagyomány, hogy az iskola tanulói négyévente színre visznek egy musicalt, a köztes években pedig erre „edzenek”. Az idei előadásra Vargáné Dezső Zsuzsa, a darab rendezője vezetésével egy népes alkotógárda összehangolt munkája készíti fel a nyolcvan diákot.

Két bemutató már lezajlott, most a május végi előadásokra próbálnak, hogy ismét a kezdeti tűzzel léphessenek színpadra a közönség elé. Kora reggeltől folyik a színpad berendezése, a hangbeállítás, aztán a gyerekek jelmezt öltenek, és kezdődhet a játék.

Szívvel-lélekkel

A darab résztvevőit is egészen magával ragadta a rendezés látványossága, meseszerűsége, vidámsága és színes zenei világa; látszik, hogy szeretik a darabot. A rendező és csapata finom érzékenységgel hangolták a gyermeki lélekre az eredeti történetet. Kiválóan fel tudták erősíteni a mese mondanivalóját, kérdések megfogalmazására és közös válaszkeresésre indították a tanulókat. 

A díszletek, a jelmezek, a fények megidézik a keleti világot, vérpezsdítő a tánc, varázslatosan szól a gyerekek hangján az ének, a játékuk pedig őszinte és tiszta. Egy iskolai közösség előadása ez: a legkisebb szereplő harmadikos, és végzett öregdiákok is akadnak a szereplők között. Hatalmas az érdeklődés a musical iránt, a városlakók újra látni akarják a produkciót. Tóth Veronika domonkos nővér szerint ez a tanulók tehetségének, tisztaságának és lelkesedésének köszönhető, hiszen „beleadják a szívüket-lelküket, hogy jól sikerüljön az előadás, és örömet szerezzenek a közönségnek. A nézők pedig rádöbbennek, hogy mire képesek a gyerekek, és ennek nagyon tudnak örülni”.

Veronika nővér csodaként éli meg, hogy a közös alkotás során mindenki gyógyul, mindenkiből a legjobb jön elő: a játékban feloldódik a szüleit elveszített gyerek, a gyógyszeres ADHD-s fejből tudja az egész darabot, és bátran kiáll, játszik, énekel, az autisztikus pedig kész követni a rendezői utasításokat.

A domonkos nővér nem győzi dicsérni a diákokból áradó jóságot, a díszleteket elővarázsoló karbantartó munkáját, a családok nyújtotta sok segítséget, a mindenes pontosságát, az éneket és a szép beszédet betanító tanárok munkáját. „Fantasztikus a csapatunk” – mondja lelkesen. A musicalek kiválasztásánál több szempontot kell figyelembe venni: fontos, hogy sok szereplőnek adjon lehetőséget, hogy gyerekközpontú legyen, és persze anyagilag is elérhető. Az Ezeregy éjszaka történetében fel tudták erősíteni a mesében rejlő gazdagságot: a fejlődéstörténeteket, a gyógyulást, az emberi kapcsolatok mélységét.

Erkölcsi kérdések

Vargáné Dezső Zsuzsa drámapedagógus, a darab rendezője nagyon szereti a gyerekekkel közös munkát, és emlékezetében őrzi a próbák alatti humoros pillanatokat. Az évek során kialakult jó kapcsolat segítségére van abban, hogy a legjobbat hozza ki a szereplőkből. A kis színészek pedig lelkesek, fegyelmezettek és motiváltak.

Zsuzsa arról is beszélt, hogy bizonyos szerepeket tudatosan nem ad gyerekeknek. A darab főgonoszát, Dzsáfárt például azért alakítja felnőtt – az iskola tanára, Tóth Rolland –,  mert szerinte a karakter „velejéig gonosz”, és nem szeretné egy gyermekre helyezni ezt a súlyt. A rendező a felkészülés során sokat beszélget a gyerekekkel a darab erkölcsi kérdéseiről és mondanivalójáról, az emberben lévő jóról, rosszról, a választásról és a változás képességéről, az emberi viselkedést meghatározó tulajdonságokról. „A gyerekek önmagukban is változást éltek meg. Először megtanulták a szöveget, követték a megbeszélt irányelveket, majd átmentek egy bizonyos belső fejlődésen. Így vált igazán élővé az előadásuk, mert teljesen beleadták magukat. Megtanultak alkalmazkodni egymáshoz, segíteni egymást.” Zsuzsa úgy véli, a színház egy csodálatos világ, ahol „büntetlenül” megélhetünk dolgokat, és a jó színház segít megérteni életünk kérdéseit, válaszokat ad, érzelmileg pedig feltölt. Saját példáját említve elmondta: az előző musical, a Valahol Európában rendezése egy nehezebb életszakaszában neki is sokat segített.

Tóth Veronika már középiskolás korától kötődik a színjátszáshoz. Drámafakultációs középiskolába járt, majd már nővérként, a kőszegi iskolájukban tíz évig vitte a színjátszó szakkört, ő írta a gyerekeknek a darabot, személyre szólóan. A Liszt-iskolában pedig egy alkotócsapat tagja lett, s bár hiányzik neki az egyéni alkotás lehetősége, gazdagítónak érzi a közös munkát, amelyben mindenkinek megvan a maga szerepe, és építhetnek egymás erősségeire. A kezdeti bizonytalanság után hamar megtalálta a helyét az alkotógárdában, elismerően szól Zsuzsa befogadókészségéről és közösségépítő képességéről.

Veronika nővér munkája sokrétű: jelen van a próbákon, részt vesz a rendezésben, segíti a gyerekeket, a háttérben is kulcsszerepet vállal. Élvezi a „színfalak mögötti” irányítást, a folyamatos készenlétet, és azt, hogy minden apró problémával hozzá lehet fordulni. Mindig képben van, tudja, kinek mi fáj, miért szomorú.

Formálódó közösség

Veronika a próba során a nőkép alakulására is felhívja a gyerekek figyelmét: kezdetben a nő egyfajta tárgy, a feladata az, hogy szép legyen, majd eljut odáig, hogy a férfi támasza, akár megmentője is lehet. Ezt az a belső változás teszi lehetővé, amelyhez bátorság és bizalom szükséges. Rámutat: a darabban részt vevő tanulók – a legkisebbek harmadik osztályosok – különböző mélységben értik meg a történetet, a főszereplők és sok résztvevő pedig mélyen azonosul vele.

A próbafolyamat intenzív és időigényes, sok lemondással jár, de közben erős közösséggé formálja a diákokat, és lehetőséget kínál komoly beszélgetésekre is. „A gyerekkel végigkísértük a három szerelmespár történetét, és az uralkodóét, azt, hogy a rossz kezdés után miként lehet király, hogyan tanulja meg, melyek a világ igazi értékei. Beszélgettünk arról is, hogy milyen a szerelmi fellángolás, amikor az ember úgy érzi, ez az érzés örökké tart. Ez a „vakság” szükséges ahhoz, hogy aztán felismerje, ki is az igazi társa: az, aki egy pillanat alatt elbűvölte, vagy az, aki az életét kockáztatta érte. Az embernek kicsit meg kell vakulnia ahhoz, hogy lásson. Ezt értik a gyerekek” – osztja meg velem megéléseit a domonkos nővér. Arról is beszámol, hogy ez a közös munka a mindennapokra is hatással van, hiszen közös nyelvet, együtt megélt élményeket teremt. Így fogalmaz: A próbafolyamat és az előadás is „megfeszített munka”, de „borzasztó sokat nevetünk közben”. És páratlan együttműködés jön létre a tanárok, a diákok és a szülők között.

Magyar Andrea igazgatója elmondta, a Liszt-iskola egyik vonzerejét éppen a négyévente megrendezett musical jelenti. Előfordul, hogy a szülők kifejezetten emiatt íratják ide a gyermeküket, és sok egykori diák gimnazistaként is visszatér szerepelni. A musical 1993 óta hagyomány az intézményben. A négyévenkénti ciklust azért alakították ki, hogy minden tanuló legalább egyszer szerepelhessen a nyolc év alatt, a szerencsésebbek akár kétszer is. Idén harmadik-negyedik osztályos tanulók is lehetőséget kaptak. A musical rendkívül népszerű, és az igazgatónő szerint ez erősíti az iskola közösségét, valamint az intézményhez való kötődést is. Mint mondja, a zenei nevelés nagyon jó hatással van a gyerekek érzelmi intelligenciájának, nyitottságának alakulására és még a tanulmányi teljesítményükre is. A tanárok célja pedig az, hogy a zenei nevelés segítségével érzékenyebb, befogadóbb és kiegyensúlyozottabb személyiségeket neveljenek.

Te vagy a csoda!

A musical zárómondatát idézi Veronika nővér: „Te vagy a csoda!” És szeretettel tekint a gyerekekre. Néhányukkal sikerült beszélgetnünk kicsit a próbán.

Sándor Alíz hetedik osztályos tanulóként már másodszor szerepel az iskola musicaljében. Idén főszerepet kapott: Ali(da) karakterét alakítja. Szerinte Ali legjellemzőbb tulajdonsága az, hogy rendre kihúzza magát a bajból, mindig van valami ötlete, amivel ügyesen „lefegyverzi” az embereket, és magragadó a lazasága. Alíz úgy érzi, sokat tanult a szerepből, sőt a mindennapokban maga is alkalmazza Ali „módszerét”, például vitás helyzetekben vagy felelés során. Alíz már egyáltalán nem izgul a színpadon. A közös játék és az összetartó csapat miatt szinte megfeledkezik a közönségről, teljesen bele tudja magát élni a szerepébe. Úgy érzi, a közösség sok erőt ad a szereplőknek, „jót játszunk, és jó helyen vagyunk, olyan közösségben, ami előre visz.” Alíz már negyedik osztályos kora óta színésznő szeretne lenni, ezért álomiskolájának tartja a Vántus István Katolikus Zeneművészeti Szakgimnáziumot, ahol ősztől drámaszak indul.

A tizenöt éves Székely-Szabó Tamás Márton alakítja a dzsinn szerepét. Szeret színpadon lenni, már kisgyerekként is az élete része volt a színház. Mintha csak erre a vidám fiúra szabták volna a szerepet: bohókás, csibészes az egész megjelenése, kijátssza a poénokat, és kiváló ritmusérzékkel mozog a színpadon. „Fergetegesen játszik. Elsöprő személyiség, mindenki szereti, mindenkivel elbeszélget, tudja, hogy népszerű, de semmi felvágás nincs benne” –mondja róla Veronika nővér.

Albert Simon alakítja Sahriár királyt. Ő is öregdiák. Értelmezésében a király „egy megkeseredett ember, kezdetben negatív karakter”, aki azáltal változott meg, hogy Seherezádé őszinte volt vele, és mindent valósághűen mondott el neki, semmit nem próbált szépíteni. Így aztán megérette, hogy a világ nem feketén-fehér. „Észre sem vettem, ahogy tanított ez a szerep, nagyon megszerettem” – mondja Simon, és kiemeli: a királyt becsapta a felesége, elhagyta, ezért gonosznak tartja. „De úgy gondolom, hogy nem kellene elsőre ítélnie, mert egy felesége volt, egy hagyta ott, és ez nem jelenti azt, hogy a többi is ott fogja hagyni” – összegzi a tanulságot.

Albert Fülöp, aki ugyancsak öregdiák, Harún szerepét kapta, és úgy érzi, nagyon illik hozzá. Értékeli, hogy sok énekes rész jut neki. Nehéznek ítéli a két felvonás közti váltást, amikor a hős szerelmes után a vakot kell eljátszania, egy olyan embert, aki „nagyon lent” van. „De végül megtanult boldogulni úgy, hogy nem a király voltára hivatkozik” – mutat rá.

A színház világa

Nagy Ádám szintén Harúnt alakítja. Most érettségizett, a színművészetire készül. Rendezőasszisztensként csatlakozott az előadáshoz. „Úgy bevonódtam a közös munkába, hogy amikor kértek, szívesen vállaltam a szerepet. Úgy érzem, sikerült jól megtalálom a hangot a saját énem és a karakter jelleme között.” Ádám a nagyobb testvére révén is látott már darabot a Liszt-iskolában. Korábban úgy gondolta, a cél az, hogy „minél nagyobb volumenű” legyen az előadás. Most azonban így fogalmaz: „Ráeszméltem, a legfontosabb, hogy a gyerekek átéljék a hatást, és megszeretessük velük a színházat. Ne azt lássák benne, hogy ez munka, hanem azt, hogy egy csoda, amit együtt meg tudunk teremteni.” 

A Dzsáfárt alakító Tóth Rolland, az iskola tanára így fogalmaz: „Fantasztikus lehetőség ez a szerep, itt most teljesen más módon kapcsolódhatok a diákokhoz. Kezdetben nehéz volt, mindannyiunknak szoknunk kellett, hogy ez egy más viszony, de aztán eljött az a szint, amikor a gyerekek elfogadtak játszótársukként.” A színház „nagyon hálás” világ, „az embert sűrűn emlékezteti arra, hogy milyen jó is volt gyereknek lenni, én ezt ajándékként élem meg” – mondja. Tanárként azt is fontosnak tartja, hogy ezt a szerepet, Dzsáfárt, aki „valóban annyira gonosz”, akiben a jóra való hajlam szikrája sincs meg, nem gyerek játssza.

A hetedikes Véber Adél Seherezádét alakítja. Értékeli benne a kitartást, a türelmet, az elszántságot, azt, hogy megküzd magáért. Adél mindezeket a hétköznapokban is gyakorolja. Hangsúlyozza, mennyire jó az, hogy a két szereposztásban lévők nem rivalizálnak egymással: „Jól tudunk együtt dolgozni, figyeljük egymást, tanulunk egymás alakításából, megbeszéljük, ki mit érez a szereppel kapcsolatban.” Így születik meg sokak összehangolt munkájából a varázslatos produkció, amely annyi embernek szerez örömet. A produkcióban részt vevők egybehangzóan mondják: „Együtt lélegezünk, együtt gondolkodunk, egymás kezére játszunk. A színház egy csoda, amit együtt tudunk megteremteni.”

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. május 17-i számában jelent meg.