Életem legnagyobb öröme a papság maga – Interjú Pápai Lajos győri püspökkel

– Kedves püspök úr! 75. születésnapját ünnepli. Ilyenkor az ember biztosan készít egyfajta számvetést. Visszatekintve életére milyen meghatározó eseményeket emelne ki?

– A legmeghatározóbb, úgy gondolom, az volt, amikor alig két éves koromban édesapámat behívták katonának, ahonnan aztán soha nem tért vissza. Korábban csupán annyit tudtunk, hogy január 26-án halt meg, ám most kaptam egy hivatalos értesítést arról, hogy valahol az Urál környékén temették el. Állítólag a síremlékre, amelyet ott építettek, a neve is fel van írva. Szeretnék még eljutni oda!

Ezután édesanyám nevelt bennünket az öcsémmel. Győrből Keszthelyre költöztünk, s itt jártam iskolába. Keszthelyen nagyon jó, buzgó és fiatal káplánok váltották egymást. Nekik köszönhetően érlelődött meg bennem a papi hivatás gondolata. Jelentkeztem kispapnak a veszprémi egyházmegyébe, majd Budapestre kerültem a központi szemináriumba. Innen azonban ’59-ben fél év után kitettek többekkel egyetemben, miután nem mentünk el meghallgatni Ortutay Gyulát. Így másfél évig egy kórházban dolgoztam, de közben zugban továbbra is tanultunk és vizsgáztunk is, olyanoknál, mint Mócsi atya. Amikor aztán évveszteség nélkül visszavettek bennünket harmadévre, ezeket a tárgyakat úgy írtak be az indexembe, hogy az Apostoli Kormányzó elfogadta a vizsgákat belőlük, a jegyek is bekerültek, de hogy kinél végeztük el őket, az már nem.

Az első kápláni helyem, Nagykapornak szintén nagyon meghatározó volt számomra. Egy szent életű cisztercita plébános, Alpár Jenő Lucián atya szolgált itt, akinek igen sokat köszönhetek.

Ezután még egy nagyobb esemény következett az életemben: 1973 és 1975 között Franciaországban tanulhattam tovább. Strasbourgban szereztem a második doktorátusomat. Az elsőt még itthon, 1969-ben Pesten. Franciaországból hazatérve aztán Szegeden tanítottam a hittudományi főiskolán, majd Pesten voltam spirituális nyolc évig a központi szemináriumban, ezt követően pedig öt évig Veszprémben szolgáltam plébánosként. Most pedig immár huszonötödik éve győri püspök vagyok. Dióhéjban ezek voltak életem jelesebb eseményei.

– Püspök úr említette, hogy huszonötödik éve püspök Győrben. Kis túlzással talán mondhatjuk, hogy püspöksége egyidejű a rendszerváltás utáni Magyarország történetével. Hogyan tekint vissza erre az időszakra mind a saját, mind az ország történetének tükrében?

– A rendszerváltást még veszprémi plébánosként éltem meg. Erre egy nagyon szép időszakként emlékszem vissza. Iskolai hittan ekkor még nem volt Veszprémben sehol, de hozzánk már hatszáz hittanos járt templomi hittanra. Ez idő tájt már mindent meg lehetett csinálni, mindennap jött valami újdonság. Aztán én lehettem az első olyan püspök, akinek a kinevezéséhez már nem kellett állami engedély. Ez azzal a „következménnyel” is járt, hogy a nuncius elfelejtette értesíteni a sajtót a kinevezésemről. Ternyák érsek úrnak, aki ekkor a Pápai Magyar Intézet rektora volt, hamarabb telefonáltak a Vatikánból, mint ahogy a Magyar Rádió bemondta volna a hírt.

Már a kezdetekkor, még Veszprémben elkezdtünk egy iskolaátvételt. Magam is aktív részese voltam a folyamatnak, így láthattam, milyen nehezen megy… Ám amikor Győrbe kerültem, akkor ennek köszönhetően már volt némi gyakorlatom az iskolák visszavételének területén.

A püspökségem időszaka valóban a rendszerváltással esik egybe. Nagyon sok lehetőség nyílott ekkor, és próbáltuk is kihasználni ezeket. Így egyik iskolát nyitottuk a másik után, két egyetemi kollégiumot is alapítottunk, templomok épültek, kialakult a Karitász szervezete, s még megannyi dolog ezekkel együtt. S ha az egyházmegye területét nézzük, akkor szinte mindenhol találunk egy egyházi iskolát. Talán még egy helyen jó lenne, de gyakorlatilag már felállt az iskolarendszerünk, ami jól működik.

– Az iskolákkal kapcsolatban nem mehetünk el amellett, hogy püspök úr hosszú ideje a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Iskolabizottságának elnöke, ezért kulcsszerepe volt abban, hogy kialakuljon a mostani egyházi oktatási rendszer hazánkban. Beszélne egy kicsit arról, milyen elképzelésekkel indultak el kezdetekben, és holt tart most ez a folyamat?

– Annak idején, mikor még csak néhány katolikus középiskola létezett, akkor egy iskolai főhatóság volt. Aztán mikor már sorra alakultak az óvodák, általános iskolák, gimnáziumok, ezeknek az élére főigazgatók kerültek. Én akkor kapcsolódtam be a munkába, amikor ezt a rendszert átalakítottuk, és létrehoztuk az egyházmegyékben és a szerzetesrendeknél ezekkel foglalkozó szervezeteket, valamint egy ezeket összefogó pedagógiai intézetet. A kialakított rendszerünk olyannyira sikeresen működött, hogy amikor az állam nemrégiben oktatási reformokba kezdett, akkor a miénket vették alapul. Persze, mint mindenhol, nálunk is akadtak problémák, ám mostanra szépen kiforrta magát minden.

– Az iskolák mellett püspök úrnak ugyancsak szívügye a teológia művelése és oktatása, illetve a papképzés is. Várhatóan még az idei tanévben is aktívan oktatni fog a győri hittudományi főiskolán. Miként látja napjaink papsága és a papságra készülők helyzetét?

– Sokkal nehezebb a helyzetük, mint mondjuk a mi időnkben volt. Ma már a kispapok nagy részénél is alig találunk olyan családot, ahol együtt vannak még a szülők, gyakran olyan körülmények közül jönnek, hogy szinte a kegyelem csodája, hogy egyáltalán meghallják a hívást és elkötelezik magukat.

– Ebben a nehéz helyzetben mit tart fontosnak a nevelésükben?

– Nemrégiben nálunk vendégeskedett André Léonard érsek, s megkérdezték tőle a kispapjaink: mi a lényege a papnevelésnek? Erre ő azt felelte, hogy mindenekelőtt a legfontosabb a Jézussal való személyes kapcsolat kialakítása, majd hozzátette: és az értelmiségi igény. Tehát az, hogy a pap a saját hitét értelmiségiként ismerje, és tudja azt továbbadni. Ez is kiváltképp fontos, hiszen látjuk, mekkora szellemi zűrzavar uralkodik a világban, s szomorú lenne, ha mondjuk egy egyetemista azt érzékelné, hogy a káplán atya nem mer velük beszélgetni, mert attól fél, hogy nincs azon a szinten, amelyen ők vannak. Éppen ezért alapvetőnek tartom a szemináriumokban a szellemi igényesség kialakítását.

– Püspök úr ebben személyes példával jár elől, hiszen a teológiát nemcsak oktatja, hanem fordítja is. Miért tartja ezt ennyire fontosnak?

– Mindig panaszkodok, hogy nincs keresztény értelmiség. Kétségkívül volt egy sereg értelmiségi, aki valóban keresztény is volt, azonban mégse volt keresztény értelmiségi, mert nem ismerte a saját hitét értelmiségi szinten. Ez pedig a papságnál különösképp kardinális kérdés. Egy pap az egyszerű emberhez is csak akkor tud szólni, az elsős elemistának is csak akkor tudja a bibliai történetek úgy továbbadni, hogy később se kelljen az elmondottakat korrigálni, ha ismeri a legmodernebb biblikus kutatási eredményeket is.

– Amikor püspök úr a felszentelését követően elindult a papság útján, milyen elképzelések vezették?

– Akkoriban nekünk nem volt különösebb elképzelésünk. Mi csak láttunk jó papi példákat, amire azt mondtuk, én ezt szívesen csinálnám. Szokták mondani, ha egy kis rés kinyílik az ajtón, akkor a lábunkat már oda kell tenni, akkor már beléphetünk oda. Tehát mindenkihez valahogy el kell jutnunk, amennyire lehetőségünk van rá. Ez vezetett bennünket. Akkor nem sok lehetőségünk volt, de ami akadt, azt kihasználtuk. Én azt hiszem, ma is ugyanígy van. Az a lényeg a papságban, hogy mi higgyünk abban, hogy Jézus Krisztus az egyetlen válasz, ami az embereknek segítséget nyújthat. Prohászka Ottokár mondta egyszer, hogy a kisebbrendűségi érzéssel megvert apostol nem igazi apostol. Tehát nekünk nem bocsánatot kell kérni háromszor azért, hogy mi ezt képviseljük, hogy mi ezt valljuk, hanem az a meggyőződés kell, hogy vezessen bennünket, hogy ezzel szolgálatot teszünk másoknak.

– Püspöksége idején avatták boldoggá Apor Vilmos püspököt, illetve Szent II.  János Pál pápa győri látogatása is ekkorra esett. Miként élte meg ezeket az eseményeket?

– Egyszer még spirituálisként Győrben jártam. Akkoriban Ternyák Csaba érsek volt ott a titkár, s megmutatta azt a helyet, ahol a lövések eldördültek. A pincelejárat falában most is ott van az a négy golyó. A pince akkor még raktárként funkcionált, s én azt mondtam Ternyák Csabának, meglátod, előbb-utóbb ebből még búcsújáró hely vagy kegyhely lesz. De magam sem hittem, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. Apor Vilmos mindenképpen kiváló példaképe számomra annak, hogyan kell jó pásztorként vezetni az egyházmegyét, s kiállni az egész magyar egyházért.

A Szentatya látogatása pedig mindenképpen óriási élmény volt, az egyházmegyének nagy megújulást hozott. Emlékszem rá, hogy amikor a székesegyházban találkozott az egyházmegye papjaival és híveivel, édesanyám is ott volt még. Mikor mentünk be, odasúgtam neki, hogy az ott édesanyám. Ő mintha észre sem vette volna, ment tovább, ám mikor jött visszafelé, akkor megállt édesanyám előtt, és adott neki egy rózsafüzért.

– Az idei esztendőben is egyfajta megújulását éli a Győri Egyházmegye, hiszen Apor-imaévet ünnepelnek, a plébániákat végiglátogatja Apor Vilmos püspök úr ereklyéje. Miért tartotta ezt fontosnak?

– Hetven évvel ezelőtt halt vértanúhalált Apor Vilmos püspök, s éppen száz éve szentelték őt pappá. Erre emlékezve minden plébániára elvisszük azt a szép díszes tokban lévő véres inget, amiben vértanúságot szenvedett, illetve egy képet róla. Emellett összeállítottunk egy kiadványt az írásaiból, prédikációiból. Mindenütt a hívek serege fogadja az ereklyét. Magunk se gondoltuk, hogy ilyen nagy sikere lesz. Ez is mutatja, van igény az emberekben arra, hogy tényleg igazi példaképeket lássanak.

S hadd tegyem még hozzá: épp most járult hozzá a püspökkari konferencia ahhoz, hogy elindítsunk egy új boldoggá avatási eljárást. Wohlmuth Ferenc császári plébánosét, aki a mai Burgenland területén született és Császáron lett vértanú. 1919-ben a Tanácsköztársaság idején a rögtön ítélő bíróság kötél általi halálra ítélte őt, és azonnal föl is akasztották. Az akasztófája a császári templomban most is megvan, s már egy életnagyságú szobrot is állítottunk ott neki. A Burgenlandi Egyházmegye is támogat bennünket a boldoggá avatási eljárásban, így már gyűjtjük össze az írásait, levelezését, az életrajzát is készítik. Tehát egy másik ilyen nagy léptékű esemény is halad, persze lassabban, de majd egyszer beérik.

– Püspök úr, mit tudna kiemelni, mi volt a legnagyobb öröm az életében?

– Sok öröm ért az életemben, de úgy gondolom, hogy egy kimagasló, ha választani kell, akkor az, amikor a papi hivatás tisztázódott bennem. Nyilván az is nagy meglepetés volt, amikor Acerbi nuncius úr behívott, és közölte a püspöki kinevezést, de igazából a legfontosabb a papság maga.

– Huszonöt év püspökség távlatából hogyan látja most a magyar katolikus egyház jelenét és jövőjét?

– Bizonyos értelemben nem szabad elégedetlennek lennem. Ha a rendszerváltás előttivel hasonlítjuk össze a jelent, akkor óriási fejlődés ment végbe egyházunkban. Viszont ennek megvannak a negatívumai is. Az akkori fiatalokat például a mostaniakkal nem lehet összehasonlítani. Az iskolai hitoktatók is állandóan panaszkodnak, hogy a gyerekeket teljesen félrenevelik, már otthon elkényeztetik, nincs mögöttük család. Egyáltalán, az általános légkör is olyan, hogy nem kedvez a családoknak. Jóllehet, a kormányzat most támogatja a családokat, a köztudatba is próbálják átültetni, hogy a család érték. Ennek van is eredménye, hiszen több a keresztelő és több az esküvő is, de azért egy mai fiatalnak családi életre készülni és ott hűségesen kitartani, a gyerekeket igazi keresztény módon nevelni, ez most sokkal nehezebb. És sokan aztán el is keserednek, hogy ők nem erre gondoltak, nem erre számítottak. Én ugyanakkor azt mondom, hogy végül is az egyház történelmében minden időszak a sajátját érezte a legrosszabbnak, legnehezebbnek. És igazából a hitünk az, ami azt mondja, hogy akkor is előre kell néznünk, nem panaszkodnunk kell, hanem tennünk, amit tudunk.

– Az imént a fiatalság és a családok kiemelkedő szerepét hangsúlyozta. Mit üzenne számukra?

– Azt, amit a kispapoknak is szoktam mondani: én tudom, hogy nagyon nehéz ma, de én azért bízom a fiatalokban! Ma is lesznek stramm fiatalok, akik mernek vállalkozni a papságra, és lesznek olyan stramm fiatalok is, akik mernek vállalkozni a szentségi házasságra és családra. Azért azt is örömmel látom, hogy bár sokan csak úgy összeköltöznek, együttélnek, mégis egy idő után elkezdenek templomba jönni, s rendezni akarják kapcsolatukat. Szentségi házasságot kötnek, s utána is járnak templomba. Tehát vannak pozitív jelek is, sokszor olyanok életében, akikről nem is gondolnánk. De csak elindul valami, és ezért sokat kell imádkoznunk!

– Hogyan tekint előre 75. születésnapján?

– Mikor Szegeden tanítottam, akkor azt mondta Szeles apát úr, hogy nem kell ma vakarni azt, ami holnap fog viszketni. Ezt többször is elmondtam már. Nyilván amíg még tudok és bírok valamit csinálni, addig mindenképpen igyekszem segíteni, akár tanításban, akár szentmisében, akár prédikációban, akár gyóntatásban, akár bérmálásban. Persze, ha szükség lesz rá. Mindenesetre, amíg még bírom, addig a továbbiakban is szeretném folytatni a feladatom, a többit pedig majd meglátjuk. Előre nem kell az embernek spekulálni.

Fotó: Thaler Tamás

Kuzmányi István/Magyar Kurír