Eljöhet az iskola aranykora? – Nemzetközi ökumenikus konferenciát tartottak Pannonhalmán

Beszélgetésük témája: Hogyan tanulják az  egyházak az  ökumenizmus lelkületét, miben áll a tanítványság művészete, hogyan alakítsuk a jövő iskoláját?

Hafenscher Károly evangélikus lelkész, az Evangélikus Hittudományi Egyetem egyetemi tanára volt a délutáni szekció elnöke.

Emmanuel Adamakis, a Konstantinápolyi Ökumenikus Patriarkátus khalkedóni metropolitája Miként tanulhatnak az egyházak az ökumenizmus szelleméből? – Elmélet és gyakorlat harmóniája címmel tartott előadása kifejtette az ökumené és az ökumenizmus fogalmát. Az ökumené szó görög eredetije lakott földre, mint közös élettérre utal; a szó jelentése alapján az ökumenikus szellem pedig azt jelenti, hogy megtanulunk egy fedél alatt élni olyan testvérekkel, akikkel nem mindenben értünk egyet.

Az ökumenizmus kifejezés a 20. században időnként negatív kicsengést kapott – különösen bizonyos ortodox körökben –, mivel tévesen vagy félelemből az igazság felhígításával, vallási elmosódással társították.

Az igazi ökumené azonban nem az igazság feladása vagy elutasítása, hiszen az egység iránti vágy és a megosztottság miatti fájdalom éppen abból fakad, hogy az igazság számít.

Mit jelent az ökumenikus szellem és hogyan tanulható? – tette fel a kérdést a metropolita. Nem könyvből vagy enciklikából megtanulható elméleti tananyag, hanem életforma és lelki magatartás. A keresztények elhívott tanítványok – manthanō, azaz tanulni, elsajátítani –, akik folyamatosan a Krisztustól való tanulás állapotában vannak. Így a tanulás a Egyház identitásának központi eleme. A tanulás és az ökumené útja a teológiai elmélet (theōria) és a gyakorlati élet (praxis) harmóniáján alapul: az elmélet gyakorlat nélkül puszta akadémiai gyakorlattá, „teológiai sakkozássá” válik, amely hideg marad és senkit nem érint meg. A gyakorlat elmélet nélkül felszínes aktivizmusba vagy diplomáciai udvariaskodásba torkollik. A kettő egysége a keresztény élet struktúrája, ahol a gyakorlat – építés, cselekvés, parancsolatok megtartása – az a lépcsőfok, amelyre rálépve eljutunk a látásig.

Az ökumené útján érzett félelem az egymástól való tanulás során akkor gyógyul be, ha mély öntudattal és élő hagyományként éljük meg saját hitünket. Aki biztos abban, hol van az otthona, félelem nélkül nyithat ajtót másoknak.

Az ökumenizmus „lelke” a szív megváltozása, a megtérés. A hallgatás aszkétikus aktus: magában foglalja a csendet, a másik meghallgatását. A szemlélődő ima és a párbeszéd közös erénye, hogy „nem foglalja el a teljes teret”. Az út fontos lépése a személyes kapcsolatok építése, a vendégszeretet. A pannonhalmi bencés hagyományhoz hasonlóan a idegent magát Krisztustként kell fogadni. A barátság az a tér, ahol a kinyilatkoztatás és a találkozás megtörténik. Befogadó ökumenizmus megfordítja a kérdést: Mit tanulhatok én a másiktól integritásom megőrzése mellett?

Így az ortodoxia sokat tanulhat a protestáns testvérek Szentírás-szeretetéből és a katekézisből, vagy a Katolikus Egyház nagy léptékű szociális szolgálatából és oktatási intézményeiből.

További lépés az ajándékozás: Szent II. János Pál pápa megfogalmazása szerint a párbeszéd ajándékok cseréje. Az ajándékot nem lehet kikényszeríteni, csak felajánlani; a befogadott ajándék pedig óhatatlanul átalakítja a házat, ahová bekerül. Lényegesek a mindennapokban tett gyakorlati együttműködés lépései. Így a képzésben a teológusoknak más felekezeteket a saját forrásaikból és saját tanáraiktól kell megismerniük, nem pedig a múlt polemikus kézikönyveiből. Továbbá a keleti és nyugati egyházatyák közös olvasása, valamint a múlt sebeinek közös vizsgálata, hogy a történelmet ne a másik megalázásával meséljük el. Szükség van közös szolgálatra, mely nem várja meg a teljes dogmatikai egyetértést. Értékesek a vegyes családok tapasztalatai, a mindennapi ökumenét a vegyes házasságban élő családok valósítják meg.

Az egység felé vezető út türelmet igényel: az Egyház abban a ritmusban tanul, ahogy a szőlőtőke növekszik a domboldalon – időre, metszésre és várakozásra van szükség a jó borhoz.

Az egység nem emberi konstrukció, hanem Krisztus főpapi imájából fakadó mély teológiai valóság, amely megelőz minket,

s amely felé türelemmel és hallgatással törekszünk.

Hafenscher Károly röviden ismertette Zátonyi Maura OSB életútját. A szombathelyi születésű szerzetes németországi klasszika-filológiai tanulmányai során találta meg hivatását, és az eibingeni bencés monostorban köteleződött el a bencés életre. Ma Bingeni Szent Hildegárd egyik legkiválóbb ismerője. Előadása a tanítványság művészetébe vezetett be Bingeni Szent Hildegárd alapján.

Az iskola – a tanítványság – egy egész életet átfogó létforma, az igazi tanítvány egy életen át „kezdő”, azaz kérdező, kereső mentalitással él. A kiindulóponton a tanítvány – egy ifjú, aki még nem jutott el a teljes érettségre, mégis nagy méltóság övezi – áll, a disciplinát szimbolizálja. A szó a latinban összekapcsolódik a tanítvány, tanulni szavakkal, így nem csupán fegyelmet jelent, hanem annak a készségét is, hogy az ember tanítható, formálható. Ifjú, aki előtt ott a növekedés lehetősége. Tanítványi léte feltételezi a kapcsolatot, és ebben az ember rábízza magát arra, aki tanítja: Krisztusra, mint Mesterre. Hallgatja, és engedelmesen meghallja őt, ezzel hozzá tartozik.

Engedelmessége kifejezi a tanítvány és mester összetartozását, így az engedelmesség kitágítja a tanítvány életét.

Hildegárd azt az állapotot is bemutatja, amikor hiányzik az emberből a disciplina, vagyis a tanulékonyság és a tanítványság készsége. A disciplina ellenképe a petulantia, a féktelenség, könnyelmű önfeledtség, zabolátlan kicsapongás, mely az „itt és most” élvezetét keresi, csak a pillanatot látja, és azt akarja minél teljesebben kihasználni. A pillanat azonban kevesebb örömöt kínál a mértéktelen élvezetigénynek, mint amennyit a féktelen ember átélni szeretne. A sóvárgás egyre tovább és tovább hajtja. Az öröm keresésében az ember kiürül, megkeményedik, megkeseredik, elégedetlenné, végül pedig depresszióssá válik. Ez az öröm a jól érezzük magunkat állapota. Mára szórakozásközpontú társadalmunk eszményévé vált. A féktelenség mélyén az önmaga világába bezárt embert látjuk,

aki nem tanulta meg vágyait fegyelmezni, így saját kívánságai ide-oda sodorják. Éretlen marad, megfárad és megöregszik: elveszíti frissességét, döntési képességét és életkedvét.

Hildegárd nem azért tárja ezt elénk, hogy megbélyegezzen, hanem hogy felismeréshez vezessen, s gyógyítson. Bemutatja a másik oldalt, az erényeket, amelyek áttörik és megnyitják a vétkek bezárult világát. A gyógyulás akkor kezdődik, amikor az ember vállalja a szembesülést, és engedi, hogy az erények követelményei formálják őt. Ez a „felövezett élet”. A disciplina – a tanítványság fegyelme – nem valamiféle kényszerítő keret, nem görcsös önfegyelem,

hanem felövezettség. A tanítvány élete is akkor válik rendezetté és termékennyé, amikor a benne élő szeretet formát ölt.

A felövezettség tehát a szenvedélyes szeretetet alkalmassá teszi a szolgálatra. A tanítvány tehát újra és úja „felövezi” magát, formát ad szeretetének. Így ér el a tanítványság újabb, tágabb perspektívájához.

Az út a a beteljesedés felé vezet, horizontja nem lehet csak a jelen élet. A disciplina végső soron arra készít fel, hogy életünket Isten kezébe tudjuk adni. Minden életigenlés ellenére a lemondás mozzanatát is magában foglalja, „nincs növekedés metszés nélkül”.

A disciplina megtanít különbséget tenni, elfordulni attól, ami nem szolgálja személyünk érését, és megtanít meghalni annak, ami nem engedi, hogy valóban éljünk.

A tanítvány a mindennapok apró lemondásaiban, „kis halálaktusaiban” felkészül az élet végső odaadására. Ebben az önelhalásban túllép önmagán, ami egy tágasabb élettérbe és belső szabadságba vezet, a megelégedettség (sufficientia) és a mennyei öröm (caeleste gaudium) állapotába. A megelégedettség áll Hildegárd erénysorának végén. Ez az az állapot, amikor az ember felismeri és hálával elfogadja azt, ami elég. A megelégedett ember, mivel éli saját teljességét, másoknak is megadja azt, ami őket megilleti, így beteljesíti az igazságosság erényét.

Így a disciplina áldozatos törekvése végül nem megkeseredéshez, hanem Isten ajándékaként kapott, beteljesedett mennyei örömhöz – caeleste gaudium – és a szív kitágulásához vezet.

Juhász-Laczik Albin OSB előadása útmutatás volt: mit tanulhatunk az idők jeleiből, miért mondhatjuk azt, hogy talán jön az iskolák aranykora. Az előadó öt feloldhatatlannak tűnő ellentmondást határozott meg a mai oktatási és társadalmi valóságban, majd az MI valóságunkra gyakorolt átalakító hatását vizsgálva mutatta meg, mi hozhatja el az iskola aranyakorát.

Gyorsaság – irány nélkül: Az iskola számára veszélyt jelent, ha úgy gyorsul, hogy nem tudja, merre tart. A sürgető igyekezetben elvész, ami fontos. A jövő iskolájának legfontosabb feladata a „lelassulás” művészete: elengedni a tananyagban való haladás igyekezetét, hagyni felfedezni, közösen dolgozni, hogy figyelmet kapjon, ami fontos.

Tudás – bizalom nélkül: A szaktudás önmagában már nem elég, összetett kompetenciákra (PR, pszichológia, kommunikáció) van szükség. Minél komplexebb a tanári munka, annál inkább egymás szakértelmére kell hagyatkoznunk. De a bizalom a társadalmi buborékok és világnézeti klikkek miatt gyengül.

A jövő iskolájának „ki kell nyitnia az ajtókat”, újra építeni a kapcsolatokat.

Információ – bölcsesség nélkül: Az információ tengerében szembesülünk a súlyozás hiányával. Az iskolának sorok mögé kell bevezetni, felismertetni az okokat, szándékokat és érdekeket, hogy ez alapján szülessen döntés. A keresztény pedagógia itt különösen fontos örökséget hordoz:

a tudás végső célja nem önmagában az információ birtoklása, hanem az igazság keresése. A jövő iskolájának nem azt kell megtanítania, hogy mit gondoljunk, nem indoktrinál, hanem képessé tesz arra, hogy felismerjük, miről érdemes és hogyan érdemes gondolkodnunk.

Teljesítmény – megújulás nélkül: A folyamatos mérések és a teljesítménykényszer mókuskereke kiégéshez vezet mind a diákok, mind a tanárok életében. Zaklatott hajtásban élünk. A jövő iskolájának azt is meg kell tanítania, hogyan lehetünk egyszerre elmélyültek és terhelhetők: hogyan lehetünk benne valamiben úgy, hogy ne pusztán teljesítsünk, hanem valóban jelen legyünk benne. Pihenni, hibázni,  félretenni és újra elővenni. Megtanítani, hogy kell nem a legjobbnak lenni, hanem szeretni, amit csinálok. Ilyen alapvető dolgok ennek a részei, mint a játék, az ünnep, a rítusok, a meditáció, az ima.

Komplexitás – felelősség nélkül: Összetetté vált világunkban könnyen válhatunk
kiszolgáltatottá, könnyebben bújhatunk ki a felelősség alól. A jövő iskolája megtanít, hogy naponta feltegyük a kérdést:

Mi az, amit rám bíztak, és tudatosítsuk: a belső világunkért magunk vagyunk a felelősek.

Az iskolaigazgató három megállapításra hívta fel a figyelmet az iskola szerepéről a mesterséges intelligencia által átszabott világban. Rámutatott, mi támasztja alá ezek veszélyét, és mi módon tud ellenhatásként válaszolni erre az iskola.

Elsőként megállapította: Az MI kifejezetten személyesnek tűnik, ismeri az érdeklődésünket, emlékszik a korábbi beszélgetéseinkre, alkalmazkodik a hangulatunkhoz. Vele beszélgetni sok szempontból kellemesebb, mint egy valódi emberrel.

De nincs benne a rezonancia lehetősége, amire Rosa Hartmut szerint az embernek szüksége van. A rezonancia feltétele pedig, hogy legyen velünk valaki. Valaki rajtunk kívül, akit nem tudunk kontrollálni. Egy másik ember.

Az iskolának ebben kiemelt szerepe lesz. Az osztálytársakat, tanárokat nem én választom egy, a személyiségemhez legjobban illő algoritmus segítségével. Nem mindenki a barátom, és az iskola megtanít együtt élni a másikkal, azzal is, aki idegesít, aki más. Továbbá

az iskola segít egyéniséggé válni, megtanít felelősen jelen lenni a világban, és annak nem pusztán használóiként élni, hanem alakítójává válni.

Második felismerés: egyreb személyre szabottabb információs buborékokba zárja az embert a technológia. A társadalom megosztott, külön univerzumokban élünk, amire az MI csak ráerősít. Képes ugyanis arra is, hogy folyamatosan előállítsa a személyre szabott információs környezetet. Ez nagyon veszélyes, mert egy közösséghez kell közös történelem, együttgondolkodás,

annak az élménye, hogy ebben ugyan nem értünk egyet, de legalább ugyanarról beszélünk.

Ez a közös alap, hogy különbözőképpen gondolkodhassunk. Az iskola ennek helye lehet, a keresztény iskola különösen is. A kereszténység közös asztal. Közös kenyér. Közös szolgálat. Közös üdvösségkeresés.

Az előadó harmadik feltételezését kérdésként fogalmazta meg: Ha minden kérdésre van válasz, mi marad az ember feladata? Rámutatott: Ma az oktatás azzal szembesül, hogy túl sok a válaszunk, és ezek túl jók. Hogyan használja az oktatás az MI-t? Tanítson kritikusan, felelősen, etikusan és kreatívan használni. Nem arra kérdezni, mi lehetséges, hanem arra, hogy mi a jó, mi az igaz, mi szolgálja az embert. Így a technológia fejlődésével egyre fontosabb lesz, hogy legyenek emberek, tanárok, akik megtanítanak különbséget tenni a lehetséges és a jó között. Minél könnyebb lesz kapcsolatba lépni egymással, annál fontosabb lesz megtanulnunk jelen lenni. És minél több választ kapunk, annál fontosabb lesz megtanulni rákérdezni a lényegesre.

Remélem mindenki ellenállhatatlan kedvet kapott tanárnak lenni – zárta előadását.

A konferencia kerekasztal-beszélgetéssel folytatódott. Görföl Tibor klasszika-filológus, teológus kérdéseire válaszoltak a résztvevők: Jerry Pillay, az Egyházak Világtanácsa főtitkára; Emmanuel Adamakis khalkedóni metropolita; Berecz Júlia, a Magyarországi Református Egyház Zsinati Hivatal Külügyi Osztályának vezetője; valamint Keller Márkus történész, szociológus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Összehasonlító Történeti Szociológia Tanszékének és a Professzionalizáció-történeti Kutatócsoportnak a vezetője. 

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír