EXKLUZÍV: Az örök fény ragyogása – Ferenc pápa apostoli levele Dantéról (II. rész)

Ferenc pápa – 2021. május 6., csütörtök | 14:48

Március 25-én, Krisztus születése hírüladásának főünnepén tette közzé a Szentatya Candor Lucis aeternae (Az örök fény ragyogása) kezdetű apostoli levelét Dante Alighieri halálának hetedik centenáriuma alkalmából. A levél magyar fordítását három részben, teljes egészében közreadjuk.

2. Dante Alighieri élete mint az emberi létállapot példája

Ezzel az apostoli levéllel én is szeretnék közelebb lépni e jeles költő életéhez és munkásságához, hogy érzékeljük ezt a rezonanciát, mely egyszerre mutatja meg aktualitását és örök érvényűségét, és

hogy megragadjuk azokat az intéseket és gondolatokat, amelyek ma is lényegi fontosságúak nemcsak a hívők, hanem az egész emberiség számára.

Dante műve kultúránk szerves része, mely visszavezet bennünket Európa és a Nyugat keresztény gyökereihez, olyan eszmények és értékek örökségét képviseli, amelyeket az Egyház és a civil társadalom mind a mai napig az emberi együttélés alapjaként hirdet, és amelyek mentén mindannyian testvérnek tekinthetjük és kell tekintenünk egymást. Anélkül, hogy Dante életeseményeinek személyes, politikai és jogi részleteibe bocsátkoznék, életének csupán néhány olyan mozzanatát és eseményét szeretném felidézni, amelyek által alakja rendkívül közel áll sok kortársunkhoz, és amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy művét megértsük.

Firenze városához, ahol 1265-ben született, és ahol feleségül vette Gemma Donatit, és ahol négy gyermeke született, eleinte erősen kötődött, ám ez a politikai nézeteltérések miatt később nyílt szembenállássá változott. Mindazonáltal soha nem csillapult szívében a visszatérés vágya, amely nemcsak a szülővárosa iránt érzett szeretetből fakadt, hanem sokkal inkább abból a megfontolásból, hogy ott válhasson koszorús költővé, ahol a keresztséget és a hitet kapta (vö. Par. XXV. 1–9). Míg egyes leveleinek címzéseiben (III., V., VI., VII.)

Dante úgy határozza meg önmagát, mint „florentinus et exul inmeritus” („a Firenzéből való, jogtalanul száműzött” – Mezey László fordítása),

addig a Cangrande della Scalának címzett XIII. levélben így pontosítja ezt a meghatározást: „florentinus natione non moribus” („születésére nézve firenzei, erkölcseit tekintve nem az”). A fehér guelfek pártjához tartozva belekeveredik a ghibbelinek és guelfek, illetve a fehér és fekete guelfek közötti konfliktusba, és miután egyre fontosabb közhivatalokat tölt be, egészen a város kormányzói tisztségéig, a kedvezőtlen politikai fejlemények miatt 1302-ben két évre száműzik, eltiltják a közhivataloktól és pénzbüntetésre ítélik. Dante nem fogadja el az általa igazságtalannak tartott ítéletet, aminek következtében az őt érintő végzés még súlyosabbá vált:

örökös száműzetésre, vagyonelkobzásra, valamint hazájába való visszatérésének esetére halálra ítélik.

Így kezdődik Dante fájdalmas élettörténete, aki hiába próbált visszatérni szeretett Firenzéjébe, amelyért szenvedélyesen harcolt.

Így válik száműzötté, „merengő zarándokká”, „fájdalmas szegénység” (Vendégség I. III,5) állapotába hullva, ami arra készteti, hogy helyi főuraknál, mint például a veronai Scaligeri és a lunigianai Malaspina, keressen menedéket és védelmet. Cacciaguidának, Dante ősének szavaiból érezhetjük át ennek az új életállapotnak a keserűségét és reménytelenségét: „Aminek legjobban fog fájni híjja, / elhagyod; s első nyíl ez elhagyásé, / melyet rádlő a számüzésnek íjja. / Majd megtudod, mily sós kenyér a másé; / s föl- és lemenni, milyen kínos ösvény, / keserves lépcső az idegen házé!” (Par. XVII, 55–60).

Később, miután Dante nem fogadja el az amnesztia megalázó feltételeit, amelyek lehetővé tették volna számára, hogy visszatérjen Firenzébe, 1315-ben újra halálra ítélik, ezúttal tizenéves gyermekeivel együtt. Száműzetésének utolsó állomása Ravenna volt, ahol Guido Novello da Polenta fogadta be, és ahol később, egy velencei küldetésből visszatérve halt meg 56 évesen, az 1321. szeptember 13-ról 14-re virradó éjjel. Egy

fakoporsóban temették el a San Pietro Maggiorénál, a régi ferences kolostor kerengőjének külső falához közel, később a 18. században épült sírkápolnába szállították át földi maradványait, ahol, viszontagságos körülményeket követően, 1865-ben újra nyugalomra helyezték.

E hely ma is számtalan látogatónak és a Sommo Poeta, az olasz nyelv és költészet atyja csodálóinak úti célja.

Dante síremléke (Szent Ferenc-templom, Ravenna)

A száműzetésben, elárultatva a „gonosztevő firenzeiektől” (VI. levél, 1.), szülővárosa iránti szeretete szomorú nosztalgiává változott. Politikai és társadalmi elképzeléseinek bukása miatti mély csalódása, valamint menedéket és támogatást kereső, gyötrelmes vándorlása városról városra nem idegenek irodalmi és költői munkásságától, sőt, annak alapvető gyökerét és motivációját adják. Amikor Dante leírja az útra kelő zarándokokat, akik szent helyek felé igyekeznek, valamilyen értelemben saját létállapotát mutatja be, és legbensőbb érzelmeit juttatja kifejezésre: „Zarándokok, kik búsan bandukoltok…” (Az új élet, XL, 9. – Jékely Zoltán fordítása). A zarándokmotívum többször visszatér Dante műveiben, ahogyan például a Purgatórium soraiban is: „Mint vándorok, kik gondolkodva járnak, / ha találkoznak idegen csapattal, / utánuk fordulnak, de meg nem állnak…” (Purg. XXIII, 16–18). A zarándok és száműzött Dante szívet tépő melankóliája a Purgatórium VIII. énekének híres soraiban is tetten érhető:

„Eljött az óra, mely a bús hajósnak / vágyát cseréli, s könnyeit folyatja, / ki érzi még izét a búcsucsóknak…” (Purg. VIII, 1–3).

Dante, mélyen reflektálva személyes helyzetére, a száműzetésre, a teljes bizonytalanságra, a törékenységre, az állandó úton levésre, mindezt átalakítja és egy olyan általános emberi létállapot paradigmájává szublimálja, amely inkább belső, mint külső útként jelenik meg, és amely soha nem ér véget, míg el nem éri célját.

A teljes dantei életmű két alapvető motívumára bukkanunk tehát: az egyik az az emberi szív mélyén lakozó vágy, mely minden egzisztenciális út kiindulópontja, a célpont pedig a boldogság, amely a Szeretet látásából fakad, aki Isten.

A Sommo Poeta, bár drámai, szomorú és nyomasztó eseményeket él át, soha nem adja fel, nem roskad össze és nem nyomja el a szívében lévő teljesség és boldogság utáni vágyat, és nem adja meg magát az igazságtalanságnak, a képmutatásnak, a hatalmi gőgnek, az önzésnek, mely világunkat azzá a „poronddá teszi, melyen bőszen csatázunk” (vö. Par. XXII. 151. – Nádasdy Ádám fordítása).

3. A remény prófétájának költői küldetése

Dante tehát, főleg a hit fényénél újraértelmezve saját életét, felfedezi a rá bízott hivatást és küldetést is, melynek révén, paradox módon,

egy látszólag kudarcot vallott, csalódott, bűnös és letört emberből a remény prófétájává válik.

A Cangrande della Scalához írt levélben rendkívüli tisztasággal világít rá művének céljára, amelyet többé nem politikai vagy katonai tettekkel valósít meg és fejez ki, hanem a költészet, a szó művészete által, amely mindenkihez szólva mindenkit meg tud változtatni: „Röviden annyit kell mondani, hogy az egésznek és a résznek is az a célja, hogy az ez életben élőket a nyomorúság állapotától eltávoztassa, és a boldogság állapotára vezesse” (XIII. levél, 39, 15 – Mezey László fordítása). Ez a célkitűzés a nyomorúság és az emberi romlás („sötét erdő”) minden formájából való szabadulás útját nyitja meg, és ezzel együtt rámutat a végső célra, a boldogságra, mely egyrészt az élet teljessége a történelemben és örök boldogság Istenben.

Dante ennek a kettős célnak, ennek a merész életprogramnak a hírnöke, prófétája és tanúja, akit Beatrice megerősít küldetésében: „Azért csak jól tartsd szemed a Szekéren / s megírni bűnös világod javára / majdan, amit látsz, most hatolj be mélyen!” (Purg. XXXII, 103–105). Cacciaguida, Dante őse is buzdítja, hogy ne valljon kudarcot küldetésében. A költőnek, aki röviden felidézi a túlvilág három birodalmában tett utazását, és rámutat, milyen nehéz közölni azokat az igazságokat, amelyek fájnak, kellemetlenek, a jeles ős így válaszol: „Akinek sötét a lelke / a maga vagy a mások szégyenétől, / élesnek fogja érezni szavad. / De távol álljon tőled a hazugság; / amit láttál, azt hirdesd pontosan, / ők meg csak vakarják, ahol rühös!” (Par. XVII, 124–129. – Nádasdy Ádám fordítása). Ehhez hasonló buzdítással fordul a Paradicsomban Dantéhoz Szent Péter is, aki, miután VIII. Bonifác pápát félelmetes szavakkal szidalmazza, így fordul a költő felé, és így biztatja, hogy bátran élje meg prófétai küldetését: „S te fiam, majd lenn ajkat tárva szólalj, / kit földi súly még le fog vonni földre, / s mit én nem rejtek, tárd ki földi szóval!” (Par. XXVII, 64–66).

Dante prófétai küldetéséhez tartoznak tehát azoknak a hívőknek – pápáknak és egyszerű hívőknek egyaránt – a leleplezése és bírálata is, akik elárulják a Krisztushoz való tartozást és az Egyházat saját érdekeik eszközévé alakítják, elfelejtik a boldogságok szellemét s a kicsinyek és szegények iránti tevékeny szeretetet, és bálványozzák a hatalmat és a gazdagságot: „Mert úgy kell, hogy az Egyház annak adja, / amit gyűjt, aki kér »Isten nevében«: / nem rokonokra, vagy más még csufabbra” (Par. XXII, 82–84). De

Damiani Szent Péter, Szent Benedek és Szent Péter szavain keresztül a költő, miközben elítéli az Egyház bizonyos csoportjainak romlottságát, egy mélyreható megújulás szószólójává válik,

és a Gondviselést hívja segítségül, hogy ezt támogassa és lehetővé tegye: „Ám a Gondviselés, mely Róma hírét / s a világét megvédte Scipióval, / hamarosan segít, én azt tudom” (Par. XXVII. 61–63. – Nádasdy Ádám fordítása).

A száműzött, zarándok és törékeny Dante megerősödik a mélyéges tapasztalat által, mely átalakította őt, és újjászületik annak a látomásnak a hatására, amely a Pokol mélyéről, a legmélyebbre süllyedt emberi állapotból felemelte Isten látásáig, s mint egy új lét hírvivője, egy új, békére és boldogságra vágyó emberiség prófétája emelkedik fel.

4. Dante, az emberi vágy megéneklője

Dante képes olvasni az emberi szív mélységeiben, még a legsiralmasabb és legborzasztóbb alakokban is képes észrevenni a vágy szikráját, mely valamilyen boldogságra, az élet teljességére irányul.

Megáll, hogy meghallgassa a lelkeket, akikkel útja során találkozik, beszélget velük, kérdezgeti őket, hogy együtt érezhessen velük, és részese lehessen szenvedésüknek vagy boldogságuknak.

A költő saját, személyes létállapotából kiindulva, minden ember azon vágyának tolmácsolójává válik, amely az út folytatására irányul, amíg a végső kikötőt el nem éri, amíg meg nem találja az igazságot, a választ a lét kérdéseire, amíg, ahogyan már Szent Ágoston kikijelentette, [12.] a szív megnyugvást és békét nem talál Istenben.

A Vendégségben Dante éppen a vágynak ezt a dinamizmusát tanulmányozza: „Minden dologban megvan az a természet által beléje oltott vágy, hogy visszatérjen alapokához. Mivel pedig Isten ősoka a mi lelkünknek és létesítője a hozzá hasonlóknak […], a lélek a legnagyobb mértékben kíván visszatérni hozzá. És mint a vándor, aki ismeretlen úton halad, s minden távolból látott házat vendégfogadónak néz, s miután nem bizonyul annak, reményét a következőbe veti, házról házra haladva, mígnem elér a fogadóhoz, így lelkünk is, mihelyst rálép az élet új, azelőtt soha meg nem járt útjára, a legfőbb jó célpontjára irányozza tekintetét, s bármilyen dologban fedez fel valami jót, már annak hiszi” (Vendégség, IV, XII, 14–15. – Szabó Mihály fordítása).

Dante útja, különösen az Isteni színjátékban bemutatott útvonal, valójában

az emberi vágyódásnak, annak a mélyből fakadó, belső szükségletnek az útja, amely az élet megváltoztatására és a boldogság elérésére irányul,

és ily módon utat mutat mindazoknak, akik hozzá hasonlóan „sötét erdőben” találják magukat, „az igaz utat nem lelvén”. Az is jelentősnek tűnik, hogy vezetője, a nagy latin költő, Vergilius már az útnak az első állomásától kezdve mutatja neki a célt, amely felé törekednie kell, és arra buzdítja, hogy ne engedjen a félelemnek és a fáradtságnak: „De mondd, mi hajt a völgybe vissza téged? / Mért nem törekszel fel a szép halomra, / melyen kívül nem lelhetsz üdvösséget?” (Pok. I. 76–78).***

5. Az isteni irgalom és az emberi szabadság költője

Nem egy illuzórikus vagy utópisztikus utazásról van szó, hanem egy reális és lehetséges útról, amelyet mindenki követhet, mivel Isten irgalma mindig felkínálja annak lehetőségét, hogy változzunk, megtérjünk, újra magunkra leljünk és újra rátaláljunk a boldogság felé vezető útra. Ebből a szempontból emlékezetesek az Isteni színjáték egyes epizódjai és alakjai, melyek arról tanúskodnak, hogy senki sincs kizárva erről az útról. Itt van például Traianus császár, aki pogány létére a Paradicsomba került. Dante így indokolja jelenlétét az üdvözültek között: „A Mennyek Országa eltűri olykor, / hogy forró szeretet s élő remény / legyőzhesse Isten akaratát, / de nem úgy, ahogy ember gyűr le embert; / hanem mert Ő akarja, hogy legyőzzék, / s ha legyőzték, már győzött is a Jóság” (Par. XX, 94–99. – Nádasdy Ádám fordítása). Traianusnak egy „özvegyasszony” (vö. Par. XX, 45.) iránt tanúsított jótékony szeretete, vagy Buonconte da Montefeltro bűnbánó „könnycseppje” halálának küszöbén (vö. Purg. V, 107)

nemcsak Isten végtelen irgalmára mutatnak rá, hanem azt is megerősítik, hogy az ember mindig szabadon dönthet arról, hogy melyik utat kövesse és milyen sorsot érdemeljen.

Ennek fényében jelentős Manfredi király alakja, akit Dante a Purgatóriumba helyez, és aki így idézi fel életének végét, valamint az isteni ítéletet: „Mikor két sebbel életem hatalmát / megtörve érzém; lelkemet megadtam / Annak, ki irgalomra nyújtja karját. / Sok szörnyü bűn volt, amit én sirattam; / de tág a Kar, hogy várja kegyelem / mind, ki hozzá tér bűnbánó tudatban” (Purg. III, 118–123). Mintha az evangéliumi példabeszédben szereplő apa alakját látnánk, aki tárt karokkal várja hozzá visszatérő tékozló fiát (vö. Lk 15,11–32).

Dante minden emberi lény méltóságának és szabadságának védelmezőjévé válik, mely szabadság alapvető feltétele az életben meghozott döntéseknek és magának a hitnek. Az ember örök sorsa – sugallja Dante, sok híres vagy kevésbé ismert személy történetét elbeszélve – döntésein és szabadságán múlik:

még a mindennapi és látszólag jelentéktelen tetteknek is időn túlmutató jelentősége van, az örökkévalóság dimenziójába vetülnek ki.

Isten legnagyobb ajándéka az embernek annak érdekében, hogy az elérhesse végső célját, éppen a szabadság, amint Beatrice mondja: „Isten kegyéből legnagyobb ajándék, / mit jóságához méltóvá teremtvén, / legbecsesebbnek szánt az égi Szándék, / az akarat-szabadság…” (Par. V, 19–22). Nem retorikai és homályos állítások ezek, hiszen olyasvalakinek a létéből fakadnak, aki ismeri a szabadság árát: „Szabadságért jött, s édes a Szabadság: / tudhatja, kinek holta Érte lőn” (Purg. I, 71–72).

De a szabadság, emlékeztet Dante, nem öncélú, hanem a folyamatos felemelkedés feltétele, és a három túlvilági birodalmon át vezető út plasztikusan szemlélteti ezt a felemelkedést, egészen a Menny megérintéséig, a teljes boldogság eléréséig. A szabadság által keltett „nagy vágy” (vö. Par. XXII, 61) nem tud kialudni, csak majd a cél, a legvégső látomás és az a boldogság előtt: „S én, vágyam ős célját közelre sejtvén, / illőn, amint a szemem föltekintett, / égő kinját egyszerre elfelejtém” (Par. XXXIII, 46–48).

A vágy imádsággá, kéréssé, közbenjárássá, énekké is válik, mely kíséri és kijelöli a dantei utazást, miként a liturgikus ima megszabja a nap az óráit és perceit.

A Miatyánknak a költő által javasolt parafrázisa (vö. Purg. XI, 1–21), az evangéliumi szöveget egybefonja a személyes tapasztalatokkal, a nehézségekkel és szenvedésekkel: „Jöjjön el országod békéje hozzánk, / mert magunktól sosem fogjuk elérni […]. Add meg ma is a mindennapi mannát, / mely nélkül e kietlen sivatagban / hátrafelé megy, ki haladni vágyna” (Purg. XI, 7–8; 13–15. – Nádasdy Ádám fordítása). Annak szabadsága, aki hisz Istenben mint irgalmas Atyában, nem tehet mást, mint hogy rábízza magát az imában, és ez a legkevésbé sem csorbítja, hanem inkább megerősíti.

(Folytatása következik.)

JEGYZETEK

[12.] Vö. Szent Ágoston, Vallomások, I. I. 1., PL 32, 661.

*** Nádasdy Ádám fordításában: „De te miért térsz vissza kínjaidhoz? / Miért nem hágsz föl a csodás oromra, / mely minden öröm oka és alapja?”

 

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria