François taizéi testvér: A tanítványság – Tanítványnak lenni és tanítvánnyá tenni

François testvér elemzésének kiindulópontja a náci Németországban mártírhalált halt Dietrich Bonhoeffer 1936-ban kiadott, Követés című könyve, amelyben az evangélikus lelkész, teológus elutasítja a „történelem Jézusa” és a „hit Krisztusa” éles szembeállítását – vagyis nem választja szét Jézus galileai szolgálatát és a feltámadás után az Egyházban élő jelenlétét. Ezzel eleve kizárta azt a kettősséget, amely a tanítványság témáját veszélyezteti: egyik oldalról azt, hogy Jézus követése idealista és erősen egyéni törekvés legyen, tekintet nélkül a társadalom szövetébe való beilleszkedésre, másik oldalról pedig azt, hogy az Egyház élete Jézus konkrét követeléseinek újragondolása nélkül pusztán polgári viselkedésformává váljon, és ezáltal az Egyház alkalmazkodjon a világhoz.

François testvér emlékeztet rá, hogy Szent János evangéliumában Jézus utolsó megszólalása: „Kövess engem!” (21,22). Péterhez szólt ez az ige, akinek rá kellett ébrednie, hogy bár háromszor is megtagadta Mesterét, továbbra is követnie kell Jézust.

Az ő követése nemcsak a galileai évekről és a jeruzsálemi útról szól, hiszen halála nem vetett véget annak az életformának, amely feltámadása óta folyamatosan zajlik, és az utolsó leheletükig kötelezi azokat, akik meghallják hívását.

Máté evangéliumának vége még egyértelműbben fogalmaz – írja a könyv szerzője. Miután Jézus feltámadt, Galileában újra találkozik az apostolokkal, és egy utolsó felszólítással búcsúzik tőlük: „Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap, a világ végéig!” (Mt 28,18–20).

Máté evangéliuma szerint tehát az apostolok soha nem szűnhetnek meg Krisztust követni, hiszen az a feladatuk, hogy másokat is a tanítványi életformára vezessenek, s nemcsak Izrael népének köreiben, hanem az egész földkerekségen, a történelem végéig: mindenütt, minden időben, férfiaknak és nőknek egyaránt nyitottnak kell lenniük arra, hogy Krisztus tanítványaivá váljanak.

A kötet szerzője megállapítja:

az első tanítványok számára Jézus követése olyan feladat volt, amely konkrétan igénybe vette a testüket, s ez ma számunkra is ugyanezt jelenti. „Kezünket és szánkat kitárva közeledünk, hogy együk és igyuk Krisztust.

Ezek a gesztusok kifejezik, hogy egész lényünk éhes és szomjas arra az igazi életre, ami magától nincs meg bennünk. Ahogy Krisztus csak az Atya által él, úgy mi is az Eucharisztia vételével valljuk meg, hogy csakis őáltala élünk.” Az első tanítványoknak Jézus személyét kellett keresniük a tanításban. Mi is, „amikor az ő testével és vérével közösségre lépünk, magával Krisztussal egyesülünk, tudva, hogy ő több számunkra, mint régen élt tanító, mert valóban jelenvalóvá teszi magát bennünk. Az ő szaván túl az egész élő személyiségére van szükségünk, hogy úgy éljünk, mint ő”.

A boldogságmondásokat vizsgálva François testvér kifejti: az azok címzettjeivel kapcsolatos homály számunkra is tanulságos: a tanítványok nem elitet alkotnak Jézus körül. Nem állnak a többiek fölött. Bizonyos szempontból olyanok, mint a tömeg. Nekik is hiányzik az, ami egy ember számára nélkülözhetetlennek látszik: az anyagi biztonság, az életben való boldogulás, az elismert társadalmi pozíció, az erkölcsi elismerés. Ám

a tanítványok már megszabadultak mindentől, ami azt sugallná, hogy elegek lehetnének önmaguk számára, mert az első helyre Jézus került, akit követnek.

Ugyanakkor életükben Krisztus jelenlétének másik arca is feltárul: annak ellenére, hogy sok minden nem adatott meg nekik, immár életükkel tükrözik, amit Jézus felfedeztetett velük Istenről. Képesek voltak megbocsátani, a szívük átlátható maradt, nem fáradtak bele a béketeremtésbe.

A boldogságmondások „nem kínálnak a tanítványoknak létrát, hogy magasabbra másszanak másoknál”. A helyük a szegények, a nyomorgók, az elesettek között van, azok között, akik semmit nem birtokolnak. Krisztus miatt elfogadják, hogy úgy bánjanak velük, mint sok más hátrányos helyzetű emberrel. Mivel nem ragaszkodnak jogaikhoz, képesek az irgalomra és a megbocsátásra is. Mivel bevallják, hogy maguknak semmijük sincs, „a szemük-szívük tiszta marad”. S mivel nem az ellentétben és a konfliktusban keresik az előnyöket, a béke embereivé válnak, bárhol éljenek is.

François testvér állítja: Jézus követése csak a szeretet szempontjából érthető meg. Akik Jézust követik, tudhatják, hogy Isten szeretete hordozza őket. Ahogy Jézus mondta: „Aki engem szeret, azt Atyám is szeretni fogja” (Jn 14,21). A Jézust követő élethez szükséges energiának a szeretetből kell fakadnia. „Szüntelenül képesek lesznek túllépni önmagukon azok, akik szeretetet kapnak és szeretetet adnak. Ami Jézusban a legjobban megérintett bennünket, az bizonyára a szeretete volt.” Ha engedjük, hogy ez a szeretetkapcsolat magával ragadjon, akkor tudunk túllépni önmagunkon. Jézus nemcsak várja tőlünk, hogy szeressük, hanem meg is adja nekünk, hogy szeressük őt. Ezt azáltal teszi lehetővé, hogy saját Lelkét helyezi belénk.

A könyvet Thorday Attila fordította.

François testvér: A tanítványság – Tanítványnak lenni és tanítvánnyá tenni
Vigilia, 2024

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Fotó: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala