Ha behunyt szemmel hátradőlsz, valaki karja megtart – Szinodalitásról a jezsuita szakkollégiumban

– Hogyan jött az ötlet, hogy a szinodalitás témájával foglalkozzanak a SZIK-ben?

Pecze Zsombor: Ferenchez hasonlóan utóda, Leó pápa is azt hangsúlyozza, hogy legyünk missziós és szinodális Egyház. Ez egyértelmű iránymutatás a számunkra. Mindketten kiemelik, milyen fontos a fiatalok szerepe az Egyházban. Engem ez nagyon motivál. Ezért gondoltam arra, mennyire izgalmas lenne egy, a fiatalokat meghallgató szinodális kezdeményezés, amelyben mi, fiatalok úgy találunk rá saját hivatásunkra az Egyházban, hogy  a saját problémáinkra, kihívásainkra keressük a válaszokat.

Fedor Ádám: Rendszeresen téma volt köztünk Ferenc pápa felhívása a szinodális útra, ami az Egyházon belül egy fontos és újszerű kezdeményezés. A hangsúly az együtt haladáson és a párbeszéden van. Számomra ez volt a kiindulópont.

– Milyen fogadtatásra talált a kollégiumban a projektjük?

F. Á.: Zsombor elsőként engem keresett meg az ötlettel, és nagyon fellelkesültem. Én is fontosnak tartom az Egyházról való gondolkodást, a párbeszédet, úgyhogy rögtön jeleztem, rám bármikor számíthat. Úgy érzem, lesz rá fogadókészség másoknál is, mert a kollégium tele van gondolkodó, tettre kész  fiatalokkal. 

P. Zs.: Nyolc taggal indult el a projektcsapat Vörös Péternek, a kaposvári Plébániai Unió papjának elő- és felkészítő előadása, és az azt követő esti beszélgetés nyomán. A szinodalitással foglalkozó első rendezvényre több mint harminc kollégista jött el a hatvanból. Ezen Hortobágyi Cirill OSB pannonhalmi főapát atyát láttuk vendégül, és előadásából  a szinodalitás eddigi történetét és módszereit ismerhettük meg.

– Milyen terveik vannak a jövőre nézve?

P. Zs.: A csapattal több szinodális eseményt, konferenciát tervezünk. Szeretnénk kitárni a SZIK kapuit, hívjuk és várjuk a katolikus és más felekezetekhez tartozó, érdeklődő fiatalokat, aki szívesen részt vennének ebben a megújulásban. Kíváncsiak vagyunk rájuk, és arra is, ők hogyan látják az Egyház jelenét, és hogyan képzelik annak jövőjét.

– Önök szerint egy konferencia alkalmas arra, hogy megszólítsa a fiatalokat?

P. Zs.: Már az első alkalmat, Cirill atya előadását is nagyon produktívnak éreztem, az azt követő kiscsoportos beszélgetésen pedig még jobban megerősödött bennem ez az érzés. Sok gondolat merült fel a jelenlevőkben, amit az előadóhoz intézett számos kérdés is bizonyít. Egyértelműen pozitív visszajelzéseket kaptunk a társainktól. Fokozatosan építkezünk, hogy egyre több emberhez érhessünk el. A módszerünk, hogy választunk egy témát, egy abban jártas előadót hívunk, aki bevon minket a téma kifejtésébe, majd szabadon kérdezünk tőle.

F. Á.: A SZIK-ben azt tapasztaljuk, hogy a kérdezés és a kiscsoportos beszélgetés rendkívül népszerű forma: mindkettőt nemcsak hogy sokat gyakoroljuk, de élvezzük is. A kiscsoport öt-hat résztvevővel olyan bátorító közeg, amelyben őszintén és bátran oszthatják meg egymással a gondolataikat. A SZIK-esek szeretnek kérdezni: egy-egy rendezvényen majdnem annyi ideig tart a kérdések megválaszolása, mint maga az előadás.

P. Zs.: Azt is fontos hozzátennünk, hogy ezek a kiscsoportos beszélgetések egyúttal imádságos körök is: a megosztásokat meditációval kapcsoljuk össze, úgy, ahogy Rómában, a szinóduson. Nekünk, katolikus fiataloknak szükségünk van egy olyan közegre, ahol kapcsolatba kerülhetünk egymással. Azok az események, amelyek a nyolcvanas évektől a kétezres évek végéig összetartották a magyar katolikus fiatalságot, például a Nagymarosi Ifjúsági Találkozó, mára megváltoztak: szervezőik felnőtté váltak, csakúgy mint a törzsközönségük. Nem tartom bajnak, ha ezen a téren is generációváltás megy végbe, s így esélyt kaphat a mi korosztályunk is.

F. Á.: Az a szerencsénk a kollégiumban, hogy sokszínű társaság vagyunk: a legkülönfélébb budapesti egyetemekről jönnek a tagok, így híre megy programjainknak. Másrészről viszont mi magunk is igyekszünk minél több információt gyűjteni azokról a magyar katolikus közösségekről, amelyekkel érdemes lenne felvennünk a kapcsolatot.

– Hogyan választják ki a beszélgetések témáit?

P. Zs.: Alapvetően mi is lényegesnek tartjuk azokat a témákat, amelyek korábbi szinodális eseményeken, például Rómában kerültek napirendre. Vannak aztán közérdeklődésre számot tartó témajavaslatok is, mint például a nők szerepe az Egyházban vagy a papi cölibátus. Akadnak persze kevésbé népszerű, ámbár nagyon izgalmas és fontos témák is: hogyan imádkozzunk, vagy hogyan tud egy laikus fiatal szerepet vállalni az Egyházban.

F. Á.: A szervező csapattal elkezdtünk ötletelni, egy érdekességi sorrend alapján bedobtunk témákat, és elindult a beszélgetés, melyik miért lehetne jó választás. A témákhoz kapcsolódó konkrét kérdéseket fogalmaztunk meg, hátha így könnyebben alakulhat majd ki valódi diskurzus.

– Mondanának egy-két példát?

F. Á.: A fiatalok szeretnek mindent megkritizálni, jó esetben ezáltal a saját világnézetük kialakítására is törekszenek. Az Egyház vonatkozásában szintén sokszor merülnek fel bennük kérdőjelek: én is sokat küszködtem azzal, milyen szerepet szánjak neki az életemben. Ez az egyik olyan téma, amelyet nagyon érdekes lenne körüljárni. A fiatalokat az jellemzi – a SZIK-eseket egészen biztosan –, hogy mindenkinek nemcsak az a fontos, hogy hangot adjon a saját véleményének, hanem az is, hogy egyéni fejlődésének útját megfogalmazza. De nekem személy szerint az imaélet kérdése is fontos.

Bár ezt mindenki másként és másként éli meg, elengedhetetlen, hogy inspirációt szerezzünk, tanuljunk egymástól, és együtt gondolkodjunk el arról, hogyan válhat az ima a mindennapi életünk részévé, mert úgy tapasztalom, egyáltalán nem könnyű beillesztenünk a napi rutinunkba.

– Mi kell önök szerint ahhoz, hogy e téren kialakulhasson a párbeszéd?

F. Á.: Jó dolog, ha valaki megfogalmazza a saját véleményét, de oda kell figyelni a másikéra is, hogy a másik véleményét, hogy azt valóban be tudjuk fogadni, valóban reagálni tudjunk rá. A másik fél meghallgatása, annak megértése, hogy ő hogyan látja a világot, kisebb hangsúlyt kap a médiában, pedig a párbeszéd alapja éppen az, hogy meghallgassuk egymást, és tudjunk egymás nézeteivel kapcsolatban állást foglalni. A szinodalitás szellemében ezért a mi beszélgetéseink több lépésből állnak, s mindig van bennük imádságos, véleménymegosztós, egymásra reflektálós rész is.

P. Zs.: A szakkollégiumban már a felvételi eljárásban odafigyelünk arra, hogy a jelentkező milyen módon viszonyul a másikhoz, hogyan tud megfogalmazni pozitív vagy negatív kritikát, tud-e reagálni azokra a visszajelzésekre, amiket ő kap, illetve hogy alkalmas-e a csapatmunkára. Ahogy a rektor atya szokott fogalmazni, a szakkollégiumban mindenképp a párbeszéd kultúrájára kell törekednünk, amit reményeim szerint képesek leszünk elmélyíteni és továbbadni ezeken az alkalmakon. Ha megtapasztaljuk, mennyire jólesik, ha valaki hozzászól ahhoz, amit mondtam, és ekkor nemcsak az én szavaim visszhangzanak, hanem ki tudom belőle hallani azt is, amit ő tett hozzá, amire aztán majd újra én reagálok, szóval szerintem ez egy nagyon inspiráló erő, amely képessé tehet bennünket egymás formálására.

– Volt már ilyen tapasztalatuk?

P. Zs.: Vörös Péter atya segített „személyre szabni” ezt a módszert, ami tulajdonképpen nem más, mint a csend és a megosztások váltakozása. Eleinte nagyon nehezen ment, mert az emberek szeretnek sokat és vég nélkül beszélni. Én is. De adott volt egy időkeret, amin belül össze kellett foglalni a mondandónkat. Át kellett állítani az agyunkat, hogy ez a beszélgetés, ez a megosztás most nem rólam szól, hanem arról, hogy valami mély és nagyon belső kapcsolatot próbálok létesíteni a többiekkel és a Szentlélekkel, aki ennek a párbeszédnek aktív résztvevője. Itt nem politikai vitáról van szó, és nem vitáról van szó, hanem mély megosztásról, ami szól az én istenkapcsolatomról, szól a közösségem istenkapcsolatáról és szól a közösségemben lévő emberi viszonyokról is.

F. Á.: Zsomborral külön csoportban voltunk. Nálunk kifejezetten jól működött ez a dinamika, tetszett a módszer, igen jól érezték magukat a résztvevők benne. Csak pozitív visszajelzéseket kaptunk.

– Miért jó részese lenni a Szent Ignác szakkolégium munkájának? És azt nyújtja-e, amire előzetesen számítottak? 

F. Á.: Nekem egy kollégista jó barátom beszélt erről a lehetőségről, és azonnal meg is tetszett. Jezsuita intézményben érettségiztem, megismertem és megszerettem a jezsuita lelkiséget. Második évemet töltöm itt, és azt mondhatom, hogy eddig ez a legpozitívabb és legelfogadóbb közösség, aminek valaha is a része voltam. A családomat leszámítva talán itt éreztem igazán először azt, hogy úgy szeretnek, ahogy vagyok, s valóban a Fedor Ádámra kíváncsiak. Összetartó és jó a közösségünk.

Otthonomnak érzem a kollégiumot, úgy érkezem meg minden egyes alkalommal, mintha hazajöttem volna.

Persze, rengeteg feladattal, kötelezettséggel is jár ez az út, nem mindig könnyű. De motiváltan, bátran és lelkesen vágok bele a következő évbe is.

P. Zs.: Én minden helyen és helyzetben azt szeretem, ha megélhetem a lehetőségeket, ha a legtöbbet hozhatom ki belőlük. Kezdetben nagyon csalódottnak éreztem magam: nem tűnt úgy, hogy ez a hely lesz számomra a lehetőségek netovábbja. Azóta is így érzem. Csakhogy nekem épp ettől fontos a SZIK: alázatra és egy olyan működésre tanít, hogy ne a saját érdekeimet nézzem, hanem éljek ezzel a lehetőséggel, hogy a saját erőforrásaimat a közösség növekedésébe, fejlődésébe tudjam invesztálni. Azt gondolom, ez a szinodális projekt is egy olyan kezdeményezés, ahol mindannyian a saját magunk erőforrásait, ötleteit szeretnénk a közösség, a SZIK, de tágabb értelemben az egész Egyházunk közössége javára fordítani. Sokkal többet teszünk bele, mint amennyit visszakapunk – bár az is igaz, indirekt módon, az emberi kapcsolataink terén rengeteget kapunk. A SZIK egy háló, egy megtartó erő, ahol számíthatunk egymásra. Ha behunyt szemmel hátradőlsz, valakinek biztosan megtart a karja. 

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Év/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. augusztus 3-i számában jelent meg.