Hakuna matata – András Csaba SJ afrikai missziós szolgálatának élményei

Hakuna matata! Ne aggódj! Vedd könnyedén! – tanította a szuahéli nyelv bölcsessége András Csaba jezsuitát hátradőlni a jó Isten szeretetébe és gondviselésébe egy földrajzilag, kulturálisan, sőt lelki értelemben is komfortzónáján kívüli helyzetben, amelyhez hasonlóban bármelyikünk zsigeri késztetéssel engedné eluralkodni magán az elme (ál)biztonsággal kecsegtető kapaszkodóit: a (biztonságos) helyben maradás, a megszokotthoz való görcsös ragaszkodás, a belátható (túl)-tervezés kényszerképzeteit.

– Kérlek, meséld el, milyen szakaszokból áll egy jezsuita képzése!

– Ahogyan a papokról mondani szokás, rendünk tagjaira is igaz: a jezsuita holtig tanul. Akiben megmozdul a jezsuita hivatás iránti vágy, általában egy hivatástisztázó, úgynevezett „jelölt éven” vesz részt, amelynek ideje alatt – az esetek többségében – letisztul számára, hogy milyen életútra hívja őt az Isten. Ezt két év noviciátus követi, amikor a Szent Ignác-i lelkiségben, imamódban mélyülünk el, és jobban megismerjük rendünk karizmáját. Ezen kívül különféle probációkon (harmincnapos lelkigyakorlat, zarándoklat, kórházi próbatétel, tanítás, a szegények szolgálata stb.) haladunk át, amelyek során – mint egy jó jezsuita – Istent keressük a kiszolgáltatottságban, vagy éppen a betegek kísérésében, az életünk valóságában. A noviciátus végén az ifjú szerzetes egyszerű és örökfogadalmat tesz a szegénység, tisztaság és engedelmesség mellett. Ez az „igen” az ő részéről örök, a rend részéről viszont még feltételes. A rend egy hosszú – tíz-tizenöt vagy akár húszéves – képzés végén fogadja csak be teljesen a szerzetest egy ünnepélyes, örök fogadalom letételének alkalmával. Itt már hozzáadódik a negyedik fogadalom, a pápának tett engedelmességi ígéret is, amely azt jelenti, hogy a jezsuita készen áll, és bárhová küldhető a nagyvilágban, ahol a lelkeknek legnagyobb szükségük van az ő szolgálatára.

– Mi következik ezután?

– A noviciátust két-három éves filozófiai és hároméves teológiai képzés követi. A kettőt megszakítja a kétéves magisztérium, amelynek során különféle szolgálatokban (például: tanítás, ifjúságpasztoráció) keressük a kapcsolatot az elmélet és a gyakorlat között, és amit tanultunk, azt elkezdjük tanítani is. A teológiai alapképzést követheti a teológiai licencia (mesterképzés), majd a papszentelés. A papszentelés után az ifjú szerzetesek általában három-négy évig beállnak egy lelkipásztori szolgálatba, amely alkalmat ad számukra arra, hogy megtapasztalják Isten országa hirdetésének örömeit és kihívásait.

Ezt követi a „második noviciátus”, amit harmadik probációnak vagy terciának hívnak. Ekkor a jezsuita szerzetes fél évre ismét visszavonul, és figyelme még jobban Istenre irányul. „A szív iskolájának” hívják, mert ebben a tanulási szakaszban idő és tér szabadul fel, hogy az imában jobban rátekintsünk: eddigi jezsuita működésünk valóban az életet szolgálta-e a magunk és mások számára; illetve kiengesztelődhetünk életünk azon történéseivel, amelyekben megsebződtünk, vagy mi magunk sebeztünk meg másokat. Egyfajta újjászületés, hogy ezt követően még szabadabban, még nagyobb örömmel tudjuk elkötelezni magunkat a lelkek javára. A terciát követő pár évben kerül sor az előbb említett ünnepélyes fogadalomtételre, amely a rend részéről a bizalom jele: számít a szerzetesre, mert már teljesen az övé. Ekkorra a jezsuitába már integrálódott (beleivódott, lényének részévé vált) a Szent Ignác-i karizma, és kész, engedelmes, hogy azt tegye és oda menjen, ahová küldik őt.

(…)

– Ez idő alatt hogyan élted meg a belső elmélyülést, az imádságot, a harmincnapos lelkigyakorlatot és a szegények között végzett szolgálatot?

– (…) A szegények közti szolgálatom Dodomában, Tanzániában volt. Itt huszonnégy sérült, öt és tíz év közötti gyereknek tartottak fent egy bentlakásos otthont. Hétköznapokon ide jártam a gyerekekkel játszani, illetve a kertet is szépítgettem. A gyerekek sokkal többet formáltak rajtam, mint én rajtuk. Ők nagyon szabadok attól, hogy vajon mások mit gondolnak róluk: folyhat a nyáluk nyugodtan, vagy az sem baj, ha nem tudnak beszélni. Így én sem feszengtem amiatt, hogy nem értettem különösebben a nyelvüket, a szuahélit. A gyerekek oldottak a megfelelési kényszeremen. Tanultam élni azt, amit az ottaniak mondanak: „Hakuna matata”, azaz „Vedd könnyedén”.

(…)

– Jezsuita képzésed eddigi tapasztalatainak fényében hogyan látod: miben volt más vagy éppen életre vezetőbb a tercia időszaka?

– Nagyon más volt ahhoz képest, mint ahogyan elképzeltem. Azt hittem, könnyebben be fogok tudni illeszkedni, és az otthonomnak fogom érezni a helyet. Azzal együtt, hogy az emberek nagyon vidámak, kedvesek voltak, nem alakult ki az otthonérzetem. Ennek a feszültsége viszont sokat segített abban, hogy jól tudjak egyedül lenni, és megkeressem: mi az, ami életet tud adni számomra. Az volt a legnehezebb, hogy a bőrszínem miatt elég gyakran kilógtam a sorból. Megnéztek az emberek. Nem rosszindulatúan, csak hát valóban feltűnő jelenség, ha egy fehér ember sétálgat a városban. Azt hiszem, hogy ez visszavezetett bizonyos gyerekkori sérülésekhez, amikor így vagy úgy szintén kilógtam a sorból. Most felnőttként hasonlókat éltem meg, és sikerült integrálnom, a helyére tennem magamban mindazt, amit gyerekként megtapasztaltam. Önismereti szempontból az volt még izgalmas, hogy a nyelvi vagy kulturális korlátok miatt gyakran találkoztam annak tapasztalatával, hogy nem értenek, vagy éppen én nem értek meg másokat. Ezekben a helyzetekben azzal a bölcsességgel gazdagodtam, hogy a legfontosabb: én és a jó Isten értsük egymást. A többi nem lényeges. Ha kialakul a megértés, az nagy ajándék, de nem azon állnak vagy buknak az élet fontos dolgai.

(…)

– Milyennek láttad a kenyai és tanzániai embereket? Milyen a kultúrájuk? A szokásaik?

– Ezek az országok korábban brit gyarmatok voltak. Öltözködésüket illetően az emberek teljesen átvették az európai szokásokat. Nagy kulturális és nyelvi gazdagság jellemzi ezeket az országokat, mert az európaiak érkezése előtt itt a törzsi kultúra uralkodott. Tanzániában százhúsz nyelvet beszélnek, Kenyában ennél egy kicsivel kevesebbet. A kenyaiak jó kereskedők, nagyon megnyerőek, életvidámak, szókimondóak, könnyen barátkoznak. A tanzániaiak jóval visszafogottabbak, tisztelettudóbbak. Míg az előbbiek a szentmisén táncolnak, tapsolnak, az utóbbiak ünneplése jóval egyszerűbb. Sokféle szokással találkozhatunk itt, nehéz általánosat mondani. Az egyik leglátványosabb, hogy kézzel esznek az emberek. Az általam készített gulyáslevest például senki sem akarta tányérból fogyasztani, hanem összekeverték a többi étellel. A táncaik, a hagyományos, tarkabarka ruházatuk sok zsigeri életörömet hoz a felszínre. Az emberek többsége szeret mulatni, táncolni, de jónéhány afrikaival találkoztam, akik viszont nem táncoltak, vagy nem volt ritmusérzékük. A sztereotípiák itt sem működnek. A hagyományos falvak eltűnőben vannak. Egyre többen költöznek be nagyvárosokba, ahol fokozatosan elveszítik nyelvüket, kultúrájukat. Meglepő volt számomra egyes rendtársak esetében, hogy kiválóan beszélik az angolt, de az anyanyelvükön nem tudnak felszabadultan kommunikálni, és inkább visszaváltanak az angolra. Ez az oktatási rendszerrel is magyarázható, ahol az angol nyelv tanítása az anyagilag biztos jövő zálogává válik.

– Milyen a társadalmi berendezkedés: nagy-e a szakadék a tehetős és a szegény emberek között? Hogyan élnek a szegények? Mi az, amit már állami szinten, a civil szervezetek vagy akár az önkéntesek szintjén tudatosan tesznek a nyomor csökkentése érdekében?

– Azt hiszem, a világon itt tátong az egyik legnagyobb szakadék szegények és gazdagok között. Vagy hihetetlenül gazdag emberekkel találkoztam, vagy végtelenül szegényekkel. A középosztály rétege elég vékony. Kenya az elmúlt évtizedekben rengeteget fejlődött, mára Kelet-Afrika vezető gazdasági hatalmává vált. Tanzánia egy posztkommunista ország, jóval szegényebb, de itt is sok pozitív változást lehet látni. Az egészségügy, az oktatás és az alapellátó rendszerek a nagyobb városokban egészen jól működnek. Ami itt aggasztó, az a munkanélküliség és sokszor az éhezés. Míg a falvakban mindenki megtermeli magának az élelmet, addig erre a nagyvárosokban nincs lehetőség. Ezért ott a kiszolgáltatottság jóval nagyobb.

(…)

– Milyen vallást gyakorolnak a kenyai és tanzániai emberek? Hogyan néznek ki a szertartásaik, és miben különböznek a mieinktől?

– Mindkét országban a legtöbben keresztények. Kenyában nyolcvan százalék keresztény, a muszlimok aránya tíz százalék, míg Tanzániában már harminc. A katolikusok a keresztények között a kisebbséget képviselik. Rengeteg szabadkeresztény egyház található itt. A szentmisék formája alapvetően ugyanaz. Emiatt jó katolikusnak lenni, mert a világon bárhol elmegyek egy szentmisére, bízhatok benne, hogy a liturgia, a szentmise olvasmányai ugyanazok lesznek. Kenyában nekem nagyon tetszett, hogy a bevonulásnál, a felajánlásnál és az igeliturgia elején táncolva hozták be az evangéliumoskönyvet vagy az adományokat. Kongóban külön rítus van, az ottani szentmisék gyakran három-négy órát tartanak. Kenyában rövidek, „csak” kétórásak voltak.

(…)

– Melyek a legfontosabb szavak, amelyeket az afrikaiak nyelvéből megtanultál?

– A kedvenc kifejezésem a „Hakuna matata”, azaz: „Vedd könnyedén! Ne aggódj”. Erre jó emlékezni, amikor túlságosan befeszülnék, jó tudatosítani, hogy érdemes hátradőlni a jó Isten szeretetébe és gondviselésébe.

Az írás megjelent a Vasárnap 2026/34. számában.

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír