Hován Ágoston OFM aranymisés: „Legyen egész életem az Isten irgalmasságáról szóló ének!”

Hován Ágoston atya aranymiséjét június 12-én, Jézus Szíve ünnepén 16 órakor mutatta be Budapesten, a pesti ferences templomban.

– Mikor és hogyan ismerte fel, hogy a Jóistentől a szerzetesi életre kapott meghívást?

– Ez a gondolat a mezei pacsirta éneklése kapcsán is felmerült bennem, majd hol komolyabban, hol kevésbé komolyan, de jelen volt az ifjúságomban is. Például amikor legeltetés közben elvesztettem a teheneinket, mindig mondtam: „Uram, ha megtalálom őket, akkor pap leszek”, de élt bennem a vágy saját család iránt. Mivel már nagyon fiatalon munkába álltam, erős, jó fizikumú legény lett belőlem, így a járási sportversenyeket szinte mindig megnyertem. Egy ilyen alkalommal

végigtekintettem az intézeti árvákon, és elhatároztam, hogy az ő nevelésükkel fogok foglalkozni. Szép a családos élet, de én inkább velük foglalkozom

– gondoltam magamban. Ezután kerültem Esztergomba a ferencesekhez. Itt körvonalazódott bennem, hogy szeretnék belépni Szent Ferenc rendjébe, ezt azonban egészen az érettségiig a környezetem sem vette túl komolyan. Érettségi után pedig nem tudtak egyből felvenni a rendbe, ezért egy évre a Pécsi Egyházmegye kispapjaként Budapestre küldtek, a Hittudományi Akadémiára. Mielőtt a szemináriumba jelentkeztem volna, az Egyetemi templomba lépve elmondtam Assisi Szent Ferenc imáját, amelynek rövid tartalma: „Add meg nekem, Uram, hogy úgy tudjak szeretni, ahogy te, és úgy tudjak szenvedni, ahogy te!”

– (...) Miért pont az Ágoston nevet választotta?

– 1966-ban kezdtem meg a noviciátot. Amikor felvételt nyertem a rendbe, még kaptuk a nevünket. Amikor feladták ránk a ferences habitust, akkor közölte velem a magiszter: ezután Ágoston testvér lesz a neved. Akkoriban még nem is értettem, ez mekkora ajándék a Jóistentől. Azóta persze rájöttem, és számomra Assisi Szent Ferencen kívül Szent Ágoston az a szent, akihez gyakran fordulok. (...)

– Három oszlopról szokott beszélni, amelyeken az élete nyugszik…

– Valóban, egész életem három oszlopra, valamint Assisi Szent Ferenc imájára épült. Így az első: az általános iskola első osztályának legelső hittanóráján a katekizmus első kérdésére adott választ mindegyikünknek kívülről kellett tudnia. Addig nem mentünk tovább a következő kérdésre, amíg ezt a választ mindegyikünk hibátlanul fel nem mondta.

„Mi dolgunk a világon? Hogy Istent egyre jobban megismerjük, szeressük és szolgáljuk, és ezáltal üdvözüljünk!” Avégett vagyunk a világon, hogy üdvözüljünk.

A második: szentáldozásra készülve ugyanígy kellett tudni a főparancsot: „Szeresd a te Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes elmédből, minden erődből; felebarátodat pedig mint önmagadat!” Ekkoriban került hozzánk Urbanics Ferenc atya, vele órákat lehetett beszélgetni. Ő tárta fel előttem: aki ezt teljesíti, az csupán egy jó zsidó – s még ezt is nehéz teljesíteni.

A harmadik: bérmálásra készülve Jézus új parancsát tettem magamévá: amint engem szeret az Atya és én szeretem az Atyát, úgy szeretlek titeket, és ti is így szeressétek egymást. Ezt mégis hogy lehet megtenni?! A Szentlélekben! A Szentlélek segítségével tudjuk megtenni, hiszen az Atya és a Fiú is a Szentlélekben szereti egymást. Pál apostol írja: „Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkozni. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal. S ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten tetszése szerint jár közben a szentekért” (Róm 8,26–27). Ezt a szeretetet csak a Szentlélek által kaphatjuk meg. S végül, ahogy már fentebb említettem, a negyedik alaposzlopnak Szent Ferenc imáját tekintem: „add meg nekem, Uram, hogy úgy tudjak szeretni, ahogy Te, és úgy tudjak szenvedni, ahogy Te!” (...)

 – A lelkipásztori szolgálat összetettebb, mint első látásra gondolnánk. Van olyan feladat, amelyet különösen szeret?

– Lelkipásztori munkám fontos része a homíliák tartása és a bűnbocsánat szentségének a kiszolgáltatása. Gyöngyösi plébánosi szolgálatom óta minden bűnbánót úgy fogadok, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek irgalmas szeretetével köszöntöm. Gyónás után pedig mindenkinek adok írásban egy penitenciát.

– Vannak-e esetleg olyanok, akikről úgy gondolja, Isten különösképpen is Önre bízta őket?

– Pásztor József atya, akinek Gyöngyösön gyóntatója voltam, a halála előtt rám bízott egy kislányt. Őt egy orvossal együtt a gyöngyös-felsővárosi templomban véresre összeverve, ájultan találták. Pásztor atya a végrendeletében az én gondjaimra bízta ezt a lányt, aki teljesen árva. Rengeteg betegsége miatt dolgozni nem tud. Köszönöm a Jóistennek, hogy gondoskodhatok róla.

– Vett-e részt valaha olyan zarándoklaton, amely a későbbiekre nézve meghatározóvá vált az életében?

Egyszer jártam Assisiben. Olyan volt, mintha a mennyországba kerültem volna.

Nem véletlenül került az aranymisés emléklapomra a San Damianó-i kereszt.

– Ha már szóba került az aranymisés kép, tudna-e hozzáfűzni egy rövid magyarázatot?

– Újmisém alkalmából az emlékképre ugyanazt az idézetet írtam, amit a pappá szentelésem 50. évfordulója alkalmából a San Damianó-i keresztre: Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is őbenne (1Jn 4,16).

Vallom ma is, hogy szeretet nélkül nincs semminek értelme, sőt, minden a visszájára fordul.

Az emlékképre azért kértem még az ott olvasható szöveget, hogy hiszek Isten irgalmas szeretetében és a boldog örök életben – mert Lukács evangélista feljegyezte Jézusnak ezt a mondatát: csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön (Lk 18,8). (...)

– Már volt szó a mezei pacsirta énekéről. Ágoston atya életében milyen szerepet tölt be a zene?

– Igen, ez életem alapvető, meghatározó élménye, ez keltette bennem a vágyat, hogy egész életem az Isten irgalmasságáról szóló ének legyen. Ezért vállaltam már az általános iskolában, felső tagozatos koromban szülőfalumban a kántori szolgálatot, az esztergomi gimnáziumban a miséken az orgonálást, majd amikor tanárként és nevelőként odakerültem, első naptól kezdve az utolsóig a gimnáziumi énekkar vezetését, a vasárnapi misékre stencillap készítését (300 példányban), a szombat esti vacsora után az ebédlőben 300 diákkal énekpróbát, másnap pedig az egész gimnáziummal a szentmise zenei szolgálatának vezetését.

– Jézus az apostolokat a barátainak nevezi a búcsúbeszédében. Az Ön számára mit jelent, hogy nem szolgáinak, hanem barátainak akar bennünket az Úr?

– Minden misén homíliát mondok. Emiatt is érzem, hogy Jézus a barátjának tart, mert minden homília alkalmával teljesíti, amit az utolsó vacsorán mondott: Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek (Jn 15,15).

Az interjú teljes terjedelemben ITT olvasható. 

Forrás: Ferences Média/Karkus Péter

Fotó: Csorba Tatum

Magyar Kurír