Huszonöt képkocka egy fényforrás előtt – Emlékezés Wettstein József atyára

Isten hozott, kerülj beljebb! – köszöntött minden alkalommal, amikor öregdiákként a gimnázium portáján várakoztam. Egy meleg kézfogás után a negyedik emeleti szobája felé vettük az irányt. A folyosón sietve közlekedett, szaporán lépkedve, mintha valami sürgős teendője volna. Csak a lépcsőházban lassított, a térde már évtizedek óta nem volt az igazi: jellegzetes, rugós mozdulattal tette meg fokról fokra az utat. A szobájába lépve rendezettség és itt-ott játékosan tornyosuló filmek fogadtak. Volt egy kis mozisarok, könyvespolccal elkülönítve – mindig elképzeltem, ahogy a tanórára szánt filmet vagy egy általunk készített alkotást néz itt értő figyelemmel. Vagy csak saját örömére egy klasszikust. Például az egyik kedvencét, a Jules és Jim-et (François Truffaut), amely a történetbeli szerelmi háromszögnek köszönhetően messze állt a szótári katolicizmustól.

Tanár úr a filmek esetében sem a törvény szikár betűit nézte, hanem az egész embert, a lét fájdalmasan szép rezdüléseit, az alkotói játékot, ami színessé varázsolja az életet.

Wettstein József piarista pap volt, klasszikus pedagógus és filmes oktató – vagy filmes oktató és piarista pap: egyenlő arányban, egymással teljes harmóniában. Számomra elsősorban mozgóképtanárként volt meghatározó, de az évek során, egészen észrevétlenül, az evangéliumi ember vált még fontosabbá. A hetvenedik életévében eltávozott atya sokunk szellemi és lelki mentora volt, egyfajta tréner, aki a filmeken keresztül nyitni, és nem irányítani kívánt minket.

Tanár úr számára az evangelizáció egyik fő médiuma a mozgókép volt.

A nyolcvanas évek végén hozta létre a legendás AVK (Audiovizuális Kommunikáció) szakkört, ahol péntek-szombat felosztásban tanította meg a képkészítés, a fotózás és a filmezés erősen haladó alapjait (a patrónás Judit nővérrel karöltve). E szakkör tetőpontja a nyári leköltözős alkotótábor volt, amelyhez foghatóan szabad, s egyszersmind biztonságos kreatív élményem máshol azóta sem volt. Tanár úr ugyanis soha nem mondta meg, mit csináljunk, mi lenne az elvárt, az üdvös téma. Ha éppen egy idétlen akcióvígjáték jött ki a fejünkből, ő jóízűen nevetett a bolondozásokon. Ha az aktuális szerelmi kétely és vágyódás vezette a kamasz lelkeket, együttérzően hagyta kibontakozni azt. Bátorított, főleg technikai értelemben vezette az alkotásokat. Segített, hogy ki-ki a maga módján fejlődjön.

Úgy fogalmazott, a diákokra rakétaként tekint, az ő dolga annyi, hogy elindítsa őket – a pályát mindenki a saját útján, tempójában fussa be.

Az évtizedeken át vezetett alkotótáborokban minden nap filmvetítéssel ért véget. Most is látom magam előtt a kétezernyolcas nyarat, a vidéki ebédlőt a nagy fehér fallal, a vacsora utáni pakolást, a nézőtér berendezését, a technikai készülődést. Amikor a 2001 Űrodüsszeia volt terítéken, az akkor kuriózumnak számító Full HD minőségben vetítette azt, a hangot pedig egyedi keveréssel, négy irányban elhelyezett hangfalakkal oldotta meg, hogy érvényesüljön a térhatás. Tett róla, hogy Szilvásvárad közelében, egy apró észak-magyarországi faluban hollywoodi varázslatot élhessünk át. És csak úgy áradtak belőle a lelkes szavak, a filmes anekdoták, amik rendszerint felvezették az aktuális klasszikust. Wettstein atya szemében tökéletesen megfért egymás mellett a provokatív Hullámtörés (Lars von Trier), az akciófilmes Nikita (Luc Besson), a filozofikus Három szín: Piros (Krzysztof Kieslowski) vagy az általa legjobban szeretett Szabó István-remek, a Szerelmesfilm.

A szűrő ez volt: mit mond el az alkotás az ember egészéről, a testvériségről, a szeretetről, a fény és árnyék kapcsolatáról. Minőséget hozott, elgondolkoztatott, kérdéseket indított – a válaszokat pedig bölcsen ránk bízta. Közel engedte hozzánk a világot.

Tanár úr emellett vérbeli mérnök volt, aki rendkívül szerette és tisztelte a technikát. Tartotta a lépést a fejlődéssel: a VHS-korszakból sikeresen váltott a Mini DV világába, majd a DSLR- és a HD-univerzumba; a digitális vágást is megtanulta, hogy aztán továbbadja nekünk. Wettstein atya nagy figyelmet szentelt annak, hogy megtanuljuk a kamera, a mikrofon, a vágóprogram használatát, hogy igényes alkotók legyünk. Rendszert tanított a munkához, amely során a technika soha nem lehetett öncélú, mindig a tartalmat kellett szolgálnia. Megtanított nagyon szerény körülmények között is szépet, igényeset létrehozni. Volt egy kis ábrája, egy háztetőn mászó fotósról: „egy jó képért mindent”, hirdette a szöveg. Ám a jó kép nem vezethet szakadékhoz, zuhanáshoz, öncélú egomutatványhoz – egyensúlyt kellett találni az igényes munka és az embertelen maximalizmus között.

Néhány éve, amikor az első játékfilmem előtt álltam, egy merész gondolattal bementem hozzá, és az áldását kértem. Talán mert féltem az alkotói teher súlyától, talán mert hittem, hogy ez segít majd átvészelni a keményebb napokat. A Tanár úr (aki általában kockás ingben, civil egyszerűségben létezett) stólát vett, és a lehető legtermészetesebb módon megáldotta az alkotás folyamatát, s ezáltal mindenkit, aki velem együtt dolgozott. Csendes, késő délutáni, sallangoktól mentes, szinte prózai pillanat volt.

Hiszem, hogy akik tőle tanultuk a mozgókép alapjait, szelíd áldást kaptunk örökségül. Illetve felelősséget, hogy az általa képviselt evangéliumi nyitottságot, a gyöngédség kultúráját gyakoroljuk hivatásunk közben.

Tanár úr tekintete remélhetőleg ott bujkál alkotói döntéseinkben, és utat mutat, amikor látszólag a senki földjén tapogatózunk a sötétben.

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. február 1-jei számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.