Iraki domonkos nővérek – egy év a menekültek szolgálatában

Kedves Testvérek, Nővérek, kedves Barátaink!

Ahogy a kitelepítésünk első évfordulójához közeledünk, visszanézünk, és emlékezünk az elmúlt tizenkét hónapra. Ezzel az emlékezéssel arra gondolunk vissza, hogy mit tett az Úr értünk, és hogyan volt mellettünk végig azon az augusztus 6-i éjszakán 2014-ben, amikor menekültünk az Ő népével együtt. Ez az emlék imára késztet minket, hogy kérjük: világosítson meg minket, hogy megértsük, mi az Ő akarata az életünkre nézve ebben a krízisben. Ahogy ezt tesszük, szeretnénk megosztani Veletek is a reménységünket és a félelmeinket is. Ugyanakkor megragadjuk az alkalmat arra is, hogy megköszönjük, hogy velünk vagytok, és kísértek bennünket az utunkon, belénk lehelvén a bátorság lelkét, hogy folytathassuk utunkat.

Ahogy a tavalyi augusztusra gondolunk, a 124. zsoltár 2. és 3. verse jut eszünkbe: „Ha az Úr nem lett volna velünk, amikor az emberek ellenünk fordultak, elevenen nyeltek volna le minket.” Valóban nagyon sötét éjszaka volt, amikor elindultunk, és nem tudtuk, hogy mit vigyünk magunkkal, mit hagyjunk otthon. Keresztények voltak mindenhol az utakon, de senki sem tudta, hogy merre menjen. Az ISIS [Iszlám Állam – a szerk.] gyűlöletének árnyéka vett körül mindent, és nagyon nem értettük, hogy mi is történik. Amikor végre megérkeztünk Kurdisztánba, nagyon sok hontalan ember volt az utcán, olyanok voltak, mint a juhok pásztor nélkül. Pár nap múlva Erbílben megtudtuk, hogy városainkat a Ninivei-fennsíkon az ISIS elfoglalta, és visszatérésünk távoli és bizonytalan álommá vált. Fájdalmunkhoz még az is hozzájárult, hogy nemcsak az ISIS okozta a veszteségünket, a fájdalmunkat, hanem a nem keresztény szomszédaink, barátaink a környező falvakban, akiket szolgáltunk, tanítottunk, ápoltunk – ők is elárultak minket ebben a nehéz időben, ebben a krízisben.

Nem volt könnyű elfogadni azt a tényt, hogy hontalanokká váltunk, akiket szinte magára hagyott az iraki és a kurd kormány, melyeknek cselekedetei nem feleltek meg elvárásainknak. Az egyház vállalta értünk a felelősséget, próbálta összegyűjteni és támogatni a kitelepített, internált embereket, akik szétszóródtak a kurd területeken.

Közösségként, amikor láttuk, hogy milyen drámai a helyzet, azon gondolkodtunk, hogyan enyhíthetnénk a krízisen, és hogyan segíthetnénk az emberek alapvető szükségleteit. Üres kezekkel álltunk neki a feladatnak, de a Domonkos-rendi nővértársainkkal és testvéreinkkel, a barátainkkal és a különböző szervezetekkel a kitelepített embereknek tudtunk élelmet és egyéb dolgokat adni. Szétosztottunk takarókat és matracokat (ötezer család számára), tejet, pelenkát, háztartási eszközöket, törölközőket, szappant és nyári takarókat (tízezer család számára), cipőket (740 diáknak), ötezer ventilátort, 600 hűtőszekrényt és 400 vízmelegítőt. Bár ezeket a dolgokat általánosan osztottuk szét az internált emberek között, a mi fókuszunk, célcsoportunk azok a kitelepített családok voltak, akik most házat béreltek. Jelentős pénzt kellett fizetniük bérleti díjként, de sokuknak nincs is semmi bevételük.

Valamint gondoltunk azokra a gyerekekre is, akik a nagy káoszban elvesztek. Nyitottunk két óvodát, ahova ingyen jöhetnek a gyerekek, és együttműködünk más szervezetekkel, akik jótékonysági céllal kórházakat nyitnak a hontalan emberek számára. Most kaptuk meg az engedélyt, hogy általános iskolát üzemeltessünk szintén ingyen, egy helyet béreltünk, és reméljük, hogy a kitelepített emberek hasznára fog válni. A cél, hogy az embereknek megmutassuk az egyház szerető gondoskodását.

Mindezek ellenére el kell ismernünk, hogy a munka a hontalanokkal nem volt mindig könnyű. Volt jó néhány olyan kihívás, ami nagyon megterhelte a missziónkat. Olyan sokan vannak a menekültek, hogy sokszor úgy éreztük, hogy a munkánk jelentéktelen. Nem is voltunk felkészülve erre a fajta munkára, és a megfelelő képességekkel sem rendelkeztünk. A legnagyobb sokkot tíz nővérünk halála jelentette (legtöbben a hetvenes éveikben voltak) nagyon rövid időn belül, három hónap alatt.

Mindezek ellenére szolgálatunkat az Úr megerősíti, és erőfeszítéseinket megáldja függetlenül attól, mennyire gyengék is azok. Ezen feladatok mellett nem felejtjük el Isten Igéjét hirdetni a bajba jutott embereknek. A tél óta néhány nővérünk négyszáz gyermeket készít fel az elsőáldozásra hat különböző csoportban. Az utolsó elsőáldozás július 12-én volt. Ezenfelül a nővérek újabb száz gyermeket fognak felkészíteni az elsőáldozásra városokban és falvakban, Erbílben és Dahúkban. A nővérek folyamatosan mennek az otthontalanok táborába szolgálni, tanítani, a fiataloknak lelkigyakorlatot tartanak, imádkoznak velük, szentmisét szerveznek. (Még mindig tisztán emlékszünk arra, amikor két nővérünk elment egy szentmisére a táborban, de nem volt oltár, csak egy asztal, és a skapulárét [szerzetesi vállruha – a szerk.] használták oltárterítőként.) A munkánk célja, hogy a hontalanok tudják azt, hogy a helyi egyház nem hagyja őket magukra, és nincsenek elfelejtve.

Hála Istennek most volt az éves lelkigyakorlatunk Ifrám Szakat domonkos atya vezetésével, aki biblikus professzor és pszichológus. Segített bennünket, hogy egy belső út során felismerjük a kedvességet, az irgalmat, a kegyelmet, a szenvedést magunkban és másokban a megbocsátáson és a kiengesztelődésen keresztül. Hatvannyolc nővér vett részt a lelkigyakorlaton. Nagyon áldott napok voltak ezek. Reméljük, hogy minden nővér javára válnak ezek a napok.

A hontalanokkal együtt mi is mindennap kihívásokkal nézünk szembe. Azon tűnődünk, hogy vajon meddig fog ez tartani. Szívünk telve van szomorúsággal és kimondhatatlan fájdalommal. Várunk, de nem kapunk semmit, gondolkodunk, de nem értünk semmit. Mi jön most? Senki sem tudja. Hová tartunk? Mindenki elveszett. Igen, van fedél a fejünk felett, de a szívünk nyugtalan, a kapcsolataink gonddal terheltek, és a valóság nagyon keserű. Sokan már elmentek, sokan arra készülnek, hogy elhagyják az országot az egészségtelen körülmények miatt, amelyben élni kényszerülnek. A hontalanok százai élnek kicsi, sötét és nyirkos kabinokban. A Pápai Missziós Művek és a Oeuvre D’Orient (Kelet Műve) segítségével azon dolgozunk, hogy otthont, lakást biztosítsunk a menekülteknek. Van egy még befejezés előtt álló ötemeletes épület. Szeretnénk a második és harmadik szinten lakásokat építeni (145-öt). Az emberek jóakaratától függünk, hogy segítsenek az üldözötteknek, hogy méltóságban és reményben tudjanak élni.

Arra kérünk benneteket, hogy imádkozzatok értük továbbra is. És köszönjük, hogy velünk voltatok az elmúlt tizenkét hónapban.

Köszönjük szépen, és Isten áldjon meg benneteket!

Maria Hanna domonkos nővér
általános főnöknő,
Sziénai Szent Katalinról nevezett Domonkos-rendi nővérek, Irak

Fordította: Kovács Kata

Fotó: Árpád-házi Szent Margitról nevezett Domonkos Nővérek

Magyar Kurír