Isten az élet és halál egyedüli ura – Monostori László előadása az ötödik parancsolatról

Az ötödik esten Monostori László esperes, a Szent Margit-templom plébánosa, az esztergomi Hittudományi Főiskola morálteológia tanára tartott előadást az ötödik parancsolatról.

Az elmélkedést ezúttal is koncelebrált szentmise vezette be, amelyet szintén Monostori László mutatott be. A szertartás kezdetén emlékeztetett: a mai napon, pünkösd utáni első csütörtökön Jézus Krisztust, az örök főpapot ünnepeljük. Ezt az ünnepet XVI. Benedek pápa kívánságának eleget téve az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció rendelte el, 2012. július 23-án kelt határozatában. Ráadásul az ünnep az idén első csütörtökre esik, amikor különösen is imádkozunk a papi és szerzetesi hivatásokért.

Az evangélium Szent Lukács könyvéből hangzott el: az Oltáriszentség megalapítása (Lk 22,14–20). Homíliájában az esperes felidézte: kevesebb mint két hét múlva lesz tizenöt éve annak, hogy Erdő Péter bíboros pappá szentelte. Ezért a mai ünnep, amely Jézus Krisztusról, az örök főpapról szól, személyesen is szíven üti. Jézus az utolsó vacsorán a legpapibb tevékenységét mutatta be. Odaadta tanítványainak a kenyeret, hogy ez az ő teste és odaadta a bort, hogy ez az ő vére. Bemutatta azt az áldozatot, amely tulajdonképpen saját maga volt, és a kereszten teljesedett ki. Monostori László megrendítőnek nevezte, hogy amikor ott áll az oltárnál, az átváltoztatás szavait úgy mondja el a szentmisében, mintha maga Jézus mondaná: „Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem, vegyétek és igyátok, mert ez az én vérem.” A pap Jézust jeleníti meg az oltárnál, az ő nevében beszél az átváltoztatásnál.

Rengeteg szép papi feladat van, de a legszebb a szentmise bemutatása, ennél nincs nagyobb – mondta a templom plébánosa. Nagyon fontosnak nevezte, hogy Jézus az utolsó vacsorán azt mondta: ez az én testem… ez az én vérem… Az Egyház ezt vallja kétezer éve, még akkor is, ha nem is olyan könnyű elhinnünk, mert az érzékszerveinkkel nem felfogható, nem tapasztalható az a változás, ami a papon keresztül a Jóisten kegyelméből megtörténik a szentmisében az oltárnál, hogy a kenyérből Jézus teste, a borból pedig Krisztus vére lesz, de ez hitünk szent titka, ahogyan a pap mondja, rögtön az átváltoztatás után.

A szívünkben érezhetjük, és hitünkből táplálkozva elfogadhatjuk és hihetjük, hogy a kenyér tényleg Jézus teste, a bor pedig a vére.

„A legnagyobb kegyelem, amit megélhetek, hogy papként a szentmiseáldozatot bemutathatom, és minden méltatlanságom és bűnöm ellenére Jézus kiválasztott, hogy kicsit őt képviseljem, köztetek, a szentmisében, az imádságban és különösképpen az átváltoztatáskor” – mondta Monostori László. Hozzátette: Jézus Krisztus minden pap ősmintája, példaképe, az örök főpap. Egyre hasonlóbbá kell válnunk hozzá.

Homíliájának végén az esperes így fohászkodott: „Kérjük az aratás Urát, segítsen abban, hogy a fiatalok meghallják hívó szavát, és legyen bátorságuk a papságra is igent mondani, ha Jézus arra hívja őket. Ámen.”

A szentmise végén a hívek Monostori Lászlóval együtt imádkoztak a papi és szerzetesi hivatásokért. A szertartás után tartott előadásában a Szent Margit-templom plébánosa az ötödik parancsolatról elmélkedett: „Ne ölj” (Kiv 20,13). Kiemelte: ez olyan parancsolat, amivel a világ nagy része, az emberek túlnyomó többsége egyetért. A Bibliából egyértelmű, hogy a „Ne ölj!” parancsa az emberekre vonatkozik. Ez a téma hatalmas és annyira szerteágazó, hogy egy este nem elég arra, hogy mélyrehatóan beszéljünk erről, ezért az esperesben felmerült az ötlet: jövőre vagy azután a mostanihoz hasonló előadás-sorozatot indít, de abban csak az ötödik parancsolattal kapcsolatba hozható témák kerülnek szóba, minden, ami életvédelem, összefüggésben az emberi méltósággal, az élet kultúrájával.

Monostori László leszögezte: a földi élet különlegesen fontos, az egyik legfőbb érték, de nekünk, keresztényeknek, az örök élet fontosabb. A vértanúk a hitükért még az életüket is feláldozták, amikor nem tagadták meg Krisztust. Kiemelte: alapvető katolikus tanítás, hogy az életünket ajándékba kaptuk, az élet és a halál ura egyedül Isten. Felelősséggel tartozunk az életünkért.

Az ötödik parancsolat egyértelműen tiltja a gyilkosságot, a gyilkosságban való segédkezést, a háborút, az öngyilkosságot, az önpusztítást, az öncsonkítást, a magzatelhajtást, az eutanáziát.

Embert ölni nem szabad, de mi a helyzet akkor, ha valaki megtámad engem és védekezésre kényszerülök? – tette fel a kérdést László atya. Emlékeztetett:

az Egyház ősidők óta vallja az önvédelemhez, a védekezéshez való jogot.

Ha például bejönne a templomba egy őrült, késsel a kezében és rátámadna, jogában állna védekeznie. Ha az életveszélyes helyzetet csak úgy tudná elhárítani, hogy a támadó meghal, akkor az a katolikus hagyományban nem számítana gyilkosságnak. Nem szerencsés, ha így alakul, de nem akarta megölni a támadót, csak a saját életét védte. Ez a kettős hatás az erkölcsteológiában, hogy miközben védem az életet, sajnos valaki közben meghal. Személy szerint le lehet mondani az önvédelem jogáról, ám más a helyzet, ha valaki vigyáz másokra. Az esperes-plébános másik példája szerint, ha elhozna egy óvodáscsoportot a templomba, és jönne egy másik őrült, gépfegyverrel a kezében, hogy mindenkit lelő, akkor nem sokat gondolkozna, és mindent megtenne, hogy megvédje az óvodások és esetleg a saját életét. Ugyanakkor az önvédelemhez vagy a mások életének a védelméhez alkalmazott eszközök nem lehetnek túlzóak, fölöslegesen kíméletlenek.

A halálbüntetést illetőn az előadó rámutatott, ez nagyon megosztó kérdés a társadalomban. Magyarországon, Európában, a világ országainak túlnyomó többségében nincs halálbüntetés, az USA néhány államában és máshol azonban van. Az utóbbi időben finomodott ezen a téren az Egyház tanítása. A Katekizmusban még az áll: a halálbüntetés alapvetően kerülendő, csak legvégső eszközként fogadható el, akkor, ha semmilyen más módon nem lehet a társadalmat biztonságban tartani a bűnözőktől. Ezt már Szent II. János Pál pápa is továbbgondolta, és többször hangoztatta: nagyon ritkán fordul elő, hogy csak ez legyen a megoldás, ha egyáltalán van ilyen. Ferenc pápa pedig kimondta, és hivatalosan megváltoztatta, vagyis pontosította az Egyház tanítását:

a katolikus ember számára a halálbüntetés mindig elfogadhatatlan, mert egyedül Isten az élet és a halál ura.

Az eutanáziát említve Monostori László kifejtette: a mai ember nagyon érzékeny a fájdalomra és a szenvedésre, nem tud mit kezdeni ezekkel. Pedig a fájdalom sokszor megmenti az életünket: ha valamelyik szervünk folyamatosan fáj, rákényszerít bennünket, hogy forduljunk orvoshoz, aki így még időben felismerheti a bajt, és meggyógyíthat bennünket. Mindemellett a fájdalom valóban borzalmas teherré válhat számunkra, különösen életünk végén, amikor már nincs remény a gyógyulásra. Ilyenkor merül fel a kérdés: miért ne lehetne véget vetni a gyógyíthatatlan beteg életének?

Az eutanázia támogatói azzal érvelnek, ez az igazi emberi méltóság, amikor valaki önmaga megválaszthatja halálának az időpontját, nem szabad hagyni őket szenvedni. Jobb meghalni, mint szenvedni, a szenvedéssel megterhelt életnek nincs értelme. Mi, keresztények azonban tudjuk, hogy a szenvedésnek van értelme, Jézus megmutatta ezt nekünk.

A szenvedésnek van értéke, tudunk egyesülni Jézussal a szenvedésben, és felajánlhatjuk másokért is.

Itt is szem előtt kell tartanunk, hogy az élet ura Isten. Az eutanázia csuszamlós csúszda, mert ha belemegyünk abba, hogy te is kérhetsz eutanáziát, meg ő is, akkor bekövetkezik az, ami már ma is van Hollandiában meg Kanadában: a pszichés betegek, meg a depressziósok is kérhetik, sőt vannak, akik már azt is felvetik: a hajléktalanok miért nem kérik? Vagyis

fennáll a veszélye annak, hogy a halálba segítésben nincs megállás. Az Egyház egyértelműen nemet mond az eutanáziára.

Ugyanígy figyelmeztet az Egyház arra is, hogy kerüljük el az eutanázia ellentétjét, a terápiás túlbuzgóságot, amikor valaki nem fogadja el a közelgő halálát, különböző gyógyszeres, műtéti kezeléseknek veti alá magát, pedig már végső stádiumban van. Az Egyház itt a palliatív kezeléseket ajánlja: kísérjük nagyon nagy szeretettel, gondoskodással a haldokló embert, álljunk ott mellette földi élete utolsó percéig. Csillapítsuk a fájdalmát, hogy élete legutolsó szakaszát méltósággal tudja élni, találkozhasson lelkipásztorával, legyen lehetősége a bocsánatkérésre, a megbocsátásra.

Nagyon fontos az élet eleje, a magzatvédelem, az abortusz témája is. Sokan érintettek ebben, de itt is ki kell mondani tisztán az igazságot. Monostori László kifejtette: akik nem tudják magukat megvédeni, azokat nekünk, felnőtteknek kell megvédenünk. Ez vonatkozik természetesen a védtelen magzatokra is.

Ha elfogadjuk azt, hogy az emberi élet a fogantatáskor kezdődik, és minden biológiai érv emellett szól, akkor nagyon lényeges, hogy kiálljunk a magzatokért.

Felidézte: 11–12 éves gyermek lehetett, és az egyik vasárnapi mise után a plébánosa megkérte: lesz egy keresztelő, jó lenne, ha azon is ministrálna. Kevesen voltak, nem volt jelen az apuka. Monostori László később megtudta: az édesanyát megerőszakolták, és ebből az erőszakból élet származott. A legtöbben ilyenkor vagy elvetetik, vagy örökbe adják a gyermeket. Ez az anyuka azonban úgy döntött, hogy megtartja és fölneveli a kicsit. Biztos, hogy egy ilyen gyermek életén ott van a Jóisten áldása – fejezte be beszédét az esperes.

A Lelki est szentségimádással ért véget.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír