Istennek semmi sem lehetetlen – Beszélgetés az arlói ferences kisnővérekkel

Mészáros Judit Ráhel nővér és Szerző Rita Judit nővér válaszoltak Gianone Péter kérdéseire. A jezsuita rendtartomány M.I.N.D. című lapjában megjelent interjúból közlünk részletet.

– Mennyire lepték meg Önöket, és mit jelent a szeptemberben átvett díj a közösség számára?

Ráhel nővér: Nagyon megérintő. Jó érzés, hogy gondolnak ránk, és elismerik a szolgálatunkat. A harminc év alatt gyakran kaptunk kritikát innen-onnan, s különböző elvárásokkal találkoztunk. Sok mindenkinek van elképzelése arról, hogy mit és hogyan kellene másképp, jobban vagy többet csinálnunk. Éppen ezért ez egy nagyon megerősítő és jóleső gesztus volt a jezsuitáktól. Igazán megtisztelve éreztük magunkat.

– Az arlói közösségük idén harmincegy éves. Hogyan született, miért Arlót választották?

Ráhel nővér: Az akkori plébános, megboldogult Domán Ferenc atya, egyedül lakott a nagy plébániaépületben, amelyet eredetileg azért építettek, hogy egy papi közösségnek adjon otthont. A hivatások száma azonban csökkent, így erre nem volt esély, ezért hívott meg minket. Közösségünk akkori tagjai ezt isteni jelnek vették, mert éppen új helyet kerestek a növekvő közösség számára. A nővérek imádkoztak, böjtöt is felajánlottak egy új alapításért, így az volt az élményük, hogy a meghívással meghallgatásra talált imájuk.

– Mi vezérelte Önöket a szerzetesi életre és a Szent Ferenc Kisnővérei közösségébe?

Judit nővér: Az Úr hívott meg. Szent Ferenccel mindig is elfogult voltam, így egyértelmű volt, hogy ferences közösséget keresek. Leültem Google barátunk elé, és megnéztem, milyen lehetőségek vannak. A Szent Ferenc Kisnővéreinek honlapja volt a legélőbb, tele fiatalos, mosolygós arcokkal. Elmentem egy nyílt napra Miskolcra, ahol a gitáros szentségimádáson azonnal otthon éreztem magam, úgyhogy ott ragadtam.

Ráhel nővér: A Nyolc Boldogság Közösségnél voltam hivatástisztázó éven. Ott mélyült el bennem a hívás az intenzív közösségi és imaéletre, de hiányoztak a szegények és vágytam az egyszerűségre. A természetközeliség is alapvető fontosságú számomra. Így jutottam el a ferences lelkiséghez. A kisnővérekkel egy budapesti városmisszión találkoztam először, majd ellátogattam hozzájuk, és rögtön otthon éreztem magam.

– Hogyan dől el, ki kerül az arlói közösségbe, és ki máshova, például a bükkszentkereszti lelkigyakorlatos házba?

Ráhel nővér: Az elöljáró dönt, de egyeztet, és figyelembe veszi az egyes nővérek adottságait és képességeit. Volt már rá példa, hogy valakit Arlóra helyeztek, de nem vált be, mert túl idegen volt neki az itteni közeg. Egy-két év után el kellett helyezni, mert senkinek sem volt jó, hogy ő szenved ebben a helyzetben.

– Arlón főként fiatalokkal foglalkoznak. Milyen programokat kínálnak nekik?

Judit nővér: Délutáni programjainkon az iskolás gyerekek szervezett keretek között tölthetik a szabadidejüket, ahelyett, hogy az utcán kallódnának. Ez az egyik fontos munkánk. Tudnak játszani, tanulni, van tornaterem, foglalkozásokat szervezünk nekik. A programokat helybeli asszonyok vezetik, többségükben közfoglalkoztatottként. Az egyik oszlopos tagunk felnőttként érettségizett le, amire nagyon büszkék vagyunk. Ketten is voltak a közelmúltban, akik a mi fiataljaink közül kerültek ki és jöttek vissza örömmel foglalkozni a kisebbekkel. Emellett a továbbtanulás segítése kulcsfontosságú. Van egy ösztöndíjprogramunk, amelyben jelenleg huszonöt diákot támogatunk. Ők az általános iskola után szakmát, érettségit szereznek vagy főiskolára járnak, Ózdon, Miskolcon, Egerben, Kazincbarcikán vagy Budapesten.

A továbbtanulóknál nagy a kísértés, különösen a szegényebb családokban, hogy a gyerek inkább elmenjen dolgozni az azonnali pénzkeresetért. Abban próbáljuk erősíteni őket, hogy a tanulás hosszú távon jobb befektetés.

Az ösztöndíjjal nemcsak anyagilag támogatjuk őket, hanem egyfajta mentori szerepet is betöltünk: segítünk nekik a pályaválasztásban, az iskolai beilleszkedésben is. Volt olyan lányunk, aki halmozottan hátrányos helyzetből indulva, kivételes erőfeszítéssel leérettségizett.

Ráhel nővér: A szülők bevonása és meggyőzése az egyik legnagyobb kihívás. Sokszor féltik a gyerekeiket, nem merik elengedni őket a szomszéd településre sem, mert attól tartanak, hogy rossz társaságba keverednek. És ez a félelmük nem teljesen alaptalan. A mi feladatunk, hogy bizalmat építsünk, és megmutassuk nekik, hogy a továbbtanulás egy lehetőség a kitörésre.

Fontos, hogy a gyerekek olyan közösségbe kerüljenek, ahol biztonságban vannak és elfogadják őket. A nálunk tapasztalt elfogadó légkör és a közösségi élmény rendkívül sokat jelent nekik.

– Hogyan lehet megszólítani a gyerekeket, fiatalokat?

Judit nővér: A hozzánk jövő gyerekek borzasztóan igénylik a figyelmet és vágynak a szeretetre. Mivel több kollégánk van, és sokszor vannak önkénteseink, így egy-egy gyerekre több figyelem jut. Rendszeresen jönnek hozzánk a miskolci jezsuita gimnázium vagy a budapesti, ferences Szent Angéla iskola diákjai. A Regnum Marianum vezetőképzőjének egyik hétvégéjét is nálunk tartják évek óta, ilyenkor akár negyvenen is eljönnek, és profi majálist vagy akadályversenyt szerveznek. Nyaranta egy nemzetközi, angol nyelvű missziós csapat jön focitábort tartani. Ők a sporton keresztül tesznek tanúságot Istenről. A gyerekek annyira lelkesek, hogy a tábor hatására például az iskolában elkezdenek odafigyelni az angolórán, hogy jobban tudjanak beszélgetni a vendégekkel. Mindig érezzük, hogy a gonosznak nem tetszik ez a tábor: volt már, hogy orkán döntött le tetőt, bogarak lepték el az épületet, vagy betegség ütötte fel a fejét közvetlenül a tábor előtt. Ez a hét egy igazi gyöngyszem, ahol olyan gyerekek is megnyílnak, akik az iskolában nem hajlandóak dolgozni. 

– Mennyire nyitottak a gyerekek, hogyan reagálnak a feléjük irányuló befogadásra?

Judit nővér: A település kemény világ, a sérelmeket gyakran azonnal és többszörösen megtorolják. Van, hogy családok esnek egymásnak, megdobálják az időseket, csúfolják a fogyatékkal élőket. Ezért is mondom, hogy „farkasszelídítéssel” foglalkozunk. Befogadlak házunk egy másfajta miliőt képvisel, egy olyan hely, ahol a gyerekek megtapasztalhatják, hogy nem bántjuk egymást. Nem tudjuk befolyásolni, mi történik a házon kívül, de az itt szerzett tapasztalat akkor is megmarad. Van egy jelmondatunk, ami ki is van írva óriási betűkkel a tornateremben: Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek meg velük. Ha más nem, de ez rájuk ragad, az már fantasztikus. Sok példa van arra, hogy átveszik a gyerekek azokat az értékeket, amiket mi képviselünk.

Nemrég mesélte egy fiú, aki tőlünk került egy másik településre iskolába, ahol csak egy nem cigány gyerek volt, akit csúfoltak, ő ezt megelégelte és kiállt a fiú mellett.

 (…)

A teljes interjú ITT olvasható.

Szöveg: Gianone Péter

Forrás: Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya

Fotó: Pásztor Péter

Magyar Kurír