Kis Szent Teréz passiója – Csaba Veronika Mária CB nővér a lisieux-i szent lelki éjszakájáról

– Mikor és hogyan kezdődött Kis Szent Teréz sötét éjszakája?

– 1896 húsvétján. Nagycsütörtökön és nagypénteken még elárasztotta Isten szeretete annak ellenére, hogy az elhatalmasodó tuberkulózisa miatt akkor hányt vért először. Nem ijedt meg, azt írja, nagy öröm töltötte el, hogy ha meghal, a mennybe mehet. Húsvétkor viszont teljes sötétség borult a lelkére.

– Hogyan képzelhetjük el ezt a lelkiállapotot?

– Ez egy spirituális jelenség; nem érzelmi vagy pszichológiai jellegű, bár nyilván erősen kihat az érzelmekre is. Keresztes Szent János, aki szintén karmelita szent és egyházdoktor, jóval korábban leírta egy könyvében, milyen a lélek sötét éjszakája. Olyan lelkeknél fordul elő, akik már őszintén és mélyen Istennek adták magukat, előrehaladtak a lelki életben, és arra vágynak, hogy még jobban szeressék és ismerjék Istent. Sokszor egy felajánló imádság vagy egy olyan könyörgés után jelentkezik (Teréz az előző évben ajánlotta fel magát az Irgalmas Szeretetnek), amelyben az ember azt kéri, hogy Isten vezesse még messzebbre. Tehát semmiképp nem a bűnösség idézi elő! „Langyos” lelkeknél nem következik be a lélek éjszakája. Általában hirtelen jelenik meg.

Nem arról van szó ilyenkor, hogy Isten távol lenne, sőt éppen az ellenkezőjéről: túl sok fény árad a lélekbe, amely még nem tudja befogadni azt.

Mint amikor a napba nézünk, s az elvakít, mert a szemünk nem képes elviselni ilyen hatalmas fényt. A lélek is fokozatosan szokik hozzá, hogy új módon, „új hullámhosszon” fogadja be Istent.

– Kis Szent Teréz hogyan ír a lélek éjszakáról?

– Ezt írja: „A húsvéti idő örömteli napjaiban Jézus megéreztette velem, hogy valóban vannak olyan lelkek, akiknek nincs hitük, akik a kegyelmeket elhanyagolva elveszítik ezt az értékes kincset, ami az egyedüli tiszta és igazi örömök forrása. (Isten) megengedte, hogy a lelkemet a legsűrűbb sötétség árassza el, és a Menny gondolata, ami oly édes volt számomra, már csak a küzdelem és a kín tárgya legyen.” (C kézirat)

– Teréz másfél évig marad ebben az állapotban, 1896 húsvétjától egészen a haláláig, 1897. szeptember 30-ig. Mégsem volt terméketlen ez az időszak.

– Írásainak nagyobbik részét, a B és a C kéziratot, valamint sok versét ebben a lelki sötétségben írja, szenvedve, de igazi szenvedéllyel.

Ekkor érti meg a legmélyebben a hivatását is, hogy az Egyház szívében szeretet legyen.

A B és a C kéziratban írja le lelkiségének lényegét, a „kis út” szintézisét. „Nem elszalasztani egyetlen kis áldozatot, egyetlen tekintetet, egyetlen szót sem, kihasználni a legkisebb dolgokat is, és szeretettel tenni őket… szeretetből szenvedni és még szeretetből örülni is.” (B kézirat)

– Miként élte meg Teréz, hogy azonosult azoknak a lelkületével, akik nem tudnak hinni?

– Mindig vágyakozott arra, hogy „a bűnösök asztalához üljön”. Azért lépett be a Kármelbe, hogy imádkozzon a papokért és a bűnösök megtéréséért, illetve az életét adja értük. Ez nem csak azt jelenti, hogy imádkozik értük. Életet adni vértanúság. A „bűnösök asztalához ülve” – a kifejezés utal arra a jelenetre, amikor Jézus Máté házában egy asztalhoz ül a vámosokkal és a bűnösökkel – Teréz teljes szolidaritást vállal azokkal, akiknek nincs hitük, sőt akik harcos ateisták. Nem felülről tekint rájuk, hanem azt mondja: ők a „testvéreim”, egy vagyok közülük. Már a lelki éjszakája előtt is igazi anyai szívvel imádkozott a bűnösökért, például Pranziniért, a korabeli lapokból mindenki által ismert sorozatgyilkosért. De akkor még nem tudta felfogni, milyen az, ha valaki istentagadó, ateista vagy materialista.

– Kockázatos ez a lelkiállapot, amelyben él, hiszen a lelki sötétségben végleg kiábrándulhatna Istenből, felszámolhatná az eddigi életét.

– Teréz azt gondolja: olyan jó volt hozzá a Jóisten, hogy csak akkor adta meg neki ezt a megpróbáltatást, amikor már elég erős volt ahhoz, hogy ne keseredjen el. Van muníciója, még akkor is, ha mérhetetlenül gyengének érzi magát. Most van itt ennek az ideje, ha korábban kapta volna, nem bírta volna ki. Ezt a próbát az éli át, aki valamilyen módon fel van rá készítve. De persze megvan a kockázata is: az ember fellázadhat, megkeseredhet vagy mindent otthagyhat.

– Lehet ezt a belső sötétséget passióként értelmezni?

– Egyik életrajzírója,

Guy Gaucher püspök Teréz passiójaként beszél erről az utolsó másfél évről. Nagyon kifejező a szó: szenvedéstörténetet és szenvedélyt is jelent.

Teréz mindkettőt mélyen megéli: a végletes testi-lelki szenvedést, és közben a szenvedélyes hitet, reményt, szeretetet. Végig szenvedélyesen szereti Istent és a lelkeket, akikért az életét adja. Ő egészen egy akar lenni Jézussal, akit mindvégig így szólít: „Jézus, szerelmem.”

– Vajon mennyire függött össze a betegségével ez a lelkiállapot? A megváltozott, legyengült fizikum, a kiszolgáltatottság, a halál közelsége okozhatja ezt a sötétséget? Hiszen a betegek gyakran átélik, hogy lelkileg is mások lesznek.

– Nyilván nehezebb a lélek éjszakáját élnie úgy, hogy a tüdőtuberkulózisa miatt, ami aztán a beleire is átterjed, mindene fáj, nem tud szabadon lélegezni, a csontjai kilyukasztják a bőrét, üszkösödik, tályogok vannak a testén. Ennél több lelki és fizikai szenvedést már nehéz elképzelni. Ugyanakkor nem a betegség miatt élte át a lelki sötétséget, hiszen a halál közelségét először örömmel fogadta, szinte ujjongott, hogy a mennybe megy. Egy évig még talpon maradt, mindent úgy tett, mint azelőtt, egészen 1897 júniusáig. Júliusban aztán ágynak esik, és három hónappal később meg is hal.

– Ebben az időszakban volt valaki, lelkivezető vagy nővértárs, aki támogatta őt?

– Teréznek igazából soha nem volt lelkivezetője. Diszkrét, nem nagyon beszél arról, amit legbelül átél. Amikor elkezdődik a lélek éjszakája, Gonzaga anyának, az elöljárójának beszámol róla, azután Ágnes nővérnek (azaz Pauline-nak, a testvérének) is, és érintőlegesen a többi nővérének, akik hisznek is neki, meg nem is, hiszen Teréz mindig mosolyog, egészen a haláláig. Vannak a Kármelben olyan nővértársai, akik végéig azt gondolják, hogy Teréz nem is beteg. 1897 januárjában, a halála évében, amikor már kilenc hónapja él a lelki éjszakában, verset ír Pauline névnapjára ezzel a címmel: Az én örömöm. „Amikor a kék Ég sötét lesz / És úgy tűnik, hogy elhagy engem / Az örömöm az, hogy az árnyékban maradjak / Elrejtőzzem, alázattal. / Az örömöm Jézusnak, egyetlen szerelmemnek / Szent Akarata / Így minden félelem nélkül élek /

Ugyanúgy szeretem az éjszakát, mint a nappalt. (…) Amikor (Jézus) eltűnik a hitem elől, megduplázom a szeretetemet (…) Az örömöm, hogy szüntelenül küzdjek azért, hogy kiválasztottakat szüljek.”

Meg akarja találni az örömét ebben az állapotban is, és az a döntése, hogy ugyanúgy fogja szeretni az éjszakát, mint a nappalt. Anyai szívével a célt is látja: ő „választottakat szül”. Bizony, a szülés hosszú, és fájdalommal jár, de ő vállalja, sőt ezt választja. Szeretek arra gondolni, hogy egy évszázaddal később mi, akik „belőle élünk”, egyszerre vagyunk a testvérei és a gyermekei. És vagyunk pár millióan!

– A hitét akkor is megtartotta, amikor a hitetlenség éjszakáját élte. Van ebben egyfajta „mégis” magatartás, egy olyan emberi méltóság és szabadság, ami mindent legyőz.

– Teréz heroikusan küzd, miközben végletesen gyenge testileg és lelkileg is.

Ebben az időszakban még inkább felfedezhetjük a tudatosságát, döntéseit a hit, a remény és a szeretet mellett:

„Amikor a mennyei boldogságról, Isten örökkévaló birtoklásáról énekelnek, én semmi örömet nem érzek… én egyszerűen csak azt énekelem, hogy HINNI AKAROK.” (C kézirat)

Ezt is írja: „Mivel nincs meg számomra a hit élvezete, igyekszem legalább a hit cselekedeteit tenni. Azt hiszem, hogy az elmúlt egy évben többet cselekedtem hitből, mint egész életemben. Minden újabb küzdelemnél, amikor az ellenségeim rám támadnak, bátran viselkedem… hátat fordítok az ellenségeimnek, nem nézek velük szembe, hanem Jézusom felé futok, és azt mondom neki, hogy készen vagyok az utolsó csepp véremet is odaadni, hogy megvalljam: van Mennyország. Elmondom neki, hogy boldogan vállalom, hogy ne élvezzem itt a földön ezt a szép Mennyet, azért, hogy Ő mindörökre megnyissa azt a szegény hitetleneknek… Van-e nagyobb öröm, mint a te szeretetedért szenvedni?” (C kézirat) Végig ez a stratégiája: a kísértésnek hátat fordítani, Jézushoz futni, mindig vele beszélni.

– A halálakor valóban csodálatos isteni fénybe borul az arca, egy fénykép is tanúskodik erről. Hogyan halt meg Teréz?

– Az utolsó napon ott vannak mellette a nővérei, akik lejegyzik a szavait. Ránéz a feszületre, és ezt mondja: „Szeretem őt… Istenem, szeretlek…”, aztán kileheli a lelkét, a feje jobb oldalra hanyatlik. Gonzaga anya kérésére kitárják a betegszoba ajtaját, bejönnek a nővérek, mindannyian látják, ahogy az arcán a sok szenvedés után átsuhan a mennyei szépség. Olyan, mintha csak aludna.

– Kalkuttai Teréz anya, aki éppen Kis Szent Teréz tiszteletére választotta a nevét, szintén megkapta a lelki sötétség próbáját. Korunk legnagyobb szentjei élik át ezt a megpróbáltatást. Könnyen mondhatná erre egy hitetlen: ekkor jönnek rá, hogy mi az igazság, és hogy egész életükben valami butaságban hittek.

– A lélek éjszakája megpróbáltatás, amelynek komoly gyümölcsei vannak. Ebből az állapotból mélyebb istenkapcsolattal, nagyobb alázattal és békével jönnek ki, akik átélik. Teréz végig az éjszakában marad, de néhány órával a halála előtt ezt mondja: „Nem bánom, hogy kiszolgáltattam magam a szeretetnek, ó nem, nem bánom.” Olyan ez a próbatétel, mint a szülési fájdalom: amikor a gyermek megszületik, már nincs mit sajnálni.

– Magunk is sokszor elbizonytalanodhatunk, lelki megpróbáltatásokat élhetünk át. Miben erősíthet meg bennünket Teréz lelki éjszakája?

– Ha Jézust akarjuk követni, megpróbáltatásokból sem lesz hiány az életünkben. Teréztől azt tanulhatjuk, hogy a legnagyobb testi-lelki gyengeségben, betegségben, küzdelemben is dönthetünk a hit, a remény és a szeretet mellett. És ha erre teljességgel képtelennek érezzük magunkat, az nem akadály, éppen ellenkezőleg. Teréz őszintén mondja, hogy ha Isten talált volna egy nála kisebb és képtelenebb lelket, akkor azt halmozta volna el azokkal a kegyelmekkel, amelyeket ő kapott. Teréz rájött, és nagyon eredeti módon tanítja, hogyan emelhetjük fel a lábunkat az első lépcsőfokig, ahonnan már Isten karja „felvonóként” visz tovább bennünket egészen magasra.

Ő a ráhagyatkozás szentje is: feltétel nélkül és Isten kezéből fogadta mindazt, amit az élet elé hozott, s úgy döntött, „akkor abból csinálok magamnak örömet!” (Utolsó beszélgetések).

Nem félt megmutatni a gyengeségeit, az ügyetlenkedéseit, sőt még örült is ezeknek. A betegágyán egyszer azt mondja Pauline-nak: „Itt tartok, még szükségem van rá, hogy sajnáljanak.” Teréznek nem igazán volt lelki kísérője, aki ilyenkor a legnagyobb segítséget jelentheti ahhoz, hogy benne tudjunk maradni a megpróbáltatásban, és jó módszerekkel küzdjünk. Aki látja, amikor mi képtelenek vagyunk erre, hogy az Úr munkálkodik bennünk, és a gyümölcsök már érnek. Fontos az is, hogy meg tudjuk különböztetni a lélek éjszakáját attól a sötétségtől, amit a bűn, a lázadás vagy egy pszichés betegség okozhat.

– Említette, hogy Teréz azt írja versében: „kiválasztottakat szül”. Hogyan értsük ezt?  

– Látjuk, hogy Teréz az egész világ lelki anyjává vált. A novíciamesternő helyetteseként, a szeretet tudományát élve és tanítva „világra hozza” a rábízott újoncokat és azokat is, akikért imádkozik. Többször mondja, hogy a halála után a mennyben is dolgozni fog, meglátogat majd mindenkit, és az „olyan lesz, mint egy rózsaeső”. Biztos abban, hogy mivel soha semmit nem tagadott meg a Jóistentől, a Jóisten sem fog megtagadni tőle semmit. És ő mindent akar kérni. Azt mondta, az lesz a missziója, hogy a lelkekkel megismertesse az ő „kis útját”. „Érzem, hogy be fogok lépni a nyugalomba… De főleg azt érzem, hogy el fog kezdődni a küldetésem, az a küldetésem, hogy megszerettessem a jó Istent, úgy, ahogy én szeretem őt, és az én kis utamat adjam a lelkeknek. Ha a jó Isten meghallgatja a vágyaimat, az én Mennyországom a földön fog történni a világ végéig. Igen, azzal akarom tölteni a Mennyországomat, hogy jót teszek a földön… Én nem tudok addig megpihenni, amíg megmentésre váró lelkek lesznek.” (Utolsó beszélgetések, 1897. július 17.)

A Szovjetunió felbomlása után egy nővértársunk végighordozta Kis Szent Teréz ereklyéit Moszkvától Vlagyivosztokig. Mindenütt tömegek jöttek, hogy kifejezzék előtte tiszteletüket, még ebben az ortodox országban is! Bárhova viszik az ereklyéit, rengeteg ember gyűlik össze, sokan megtérnek. Ha a világon bárhol meghirdetünk egy Rózsaeső imaestet, biztos, hogy úgy megtelik a templom, mint semmilyen más ünnepen. Egy másik nővérünk a kommunista Kína nyolc városában szervezett Teréz-imaesteket, délről haladva fel, egészen Mongóliáig, és a tapasztalat ott is ugyanez volt. Egy kis érdekességet még hozzátennék mindehhez: tudja, mikor van Kína nemzeti ünnepe? Október elsején, Kis Szent Teréz liturgikus emléknapján!

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. április 9–16-i ünnepi számában jelent meg.