Küldetés szívvel-lélekkel – Bemutatjuk a Székesfehérvári Egyházmegye újmisés papját

„Negyedikes korom óta pap szeretnék lenni.” Ébner Vilmos számára a papi hivatás kezdettől fogva bizonyosság volt. Családjának és osztálytársainak már korán kinyilvánította, milyen pályára készül. Szülei a családi vállalkozásukban képzelték el egyetlen fiuk jövőjét, így eleinte nem rajongtak az elképzeléséért, de lassanként elfogadták. A hit magját a nagyapa ültette el Vilmos szívében, aki vasárnaponként kézen fogta unokáját, és együtt mentek a misére. Ő buzdította arra is, hogy csatlakozzon a ministránsokhoz.

„Nagyon szerettem a templomot, mindig meghatározó volt számomra. A légkör, a szentmisék, az imádságos alkalmak, a hittanórák sokat jelentettek nekem. Szárnyakat adott, hogy olyan szeretettel fogadtak” – emlékszik vissza.

Így az sem zavarta, hogy az osztálytársai nem értették, csak elfogadták. A többség nem volt vallásos, aki igen, az is református. „Azért akadtak olyanok is, akik látták ennek a jó oldalát. Néhányan mellém álltak. Általában kevés barátom volt, egy-kettő, de azok közeliek” – idézi fel az iskolás éveket.

A biatorbágyi fiú Budapestre járt középiskolába, a Szent Gellért Gimnáziumba. „Szerettem, nagyon jó tanáraink voltak. Az osztálytársaimnak csak egy része élte a hitét, nem vallásgyakorlókkal volt megtöltve az iskola. De tiszteletben tartották és elfogadták, hogy a papságot választottam. Nem piszkáltak ezért, nem próbáltak másfelé terelni. Visszafogottabb, zárkózottabb gyerek voltam. Már hatodikos koromban megtanultam orgonálni. Osztálymiséken, zarándoklatokon ezzel tudtam hozzájárulni az ünnepekhez.”

Vilmos visszatekintve így fogalmaz: „Mindig szívvel-lélekkel pap szerettem volna lenni. Nem volt megingás. Sokszor elgondolkodtam, amikor esetleg másfelé indultam volna. De soha nem volt olyan érv vagy indok, ami miatt letértem volna erről az útról. A hivatást Isten adja, úgy, hogy vágyat kelt a szolgálatra. Rájöttem, a papság nem csupán az én személyes vágyam vagy akaratom, a Jóistennek is ez a szándéka, hogy a papja legyek. Ezen az ösvényen kell járnom, szilárdan ki kell tartanom” – vallja. Választott papi jelmondata – „Örvendeztem, amikor azt mondták nekem, az Úr házába felmegyünk” – azt fejezi ki, hogy szeretne mindig kitartani abban a lelkesedésben, amellyel gyerekként elindult a papi hivatás felé.

Vilmos Budapesten, a Központi Szemináriumban tanult. „Nem volt leányálom ez az öt év, de alapvetően jókedvvel tudtam végigcsinálni. Az első négy év Marton Zsolt rektorsága idejére esett, és barátságos hangulatban telt. Megéreztük, hogy ő tényleg szeret minket, és azt akarja, hogy jó papok legyünk.”

A diakónusszentelés előtti gyakorlati évet és az azt követőt is Móron töltötte Vilmos, Ambrózy Tamás atya mellett. Az első év sajátos volt, mert a kántor távozásával neki kellett átvennie ezt a feladatot, s emellett a hitoktatásban is részt vett. A szentelés után Pusztavámról látta el a diakónusi teendőket. A hittanórák, keresztelők, temetések és igeliturgiák mellett megmaradt feladatai között az orgonálás is. Vilmos hangsúlyozza: „Jó érzés volt megtapasztalni az emberekkel való kapcsolattartásban a nyitottságot. Őszintén tudtak mesélni magukról, jó hangulatban, közvetlenül. Nem éreztem semmilyen gátat vagy falat. Várom a szolgálatnak ezt a részét, mert szeretek embereket megismerni, foglalkozni velük. És vágyom a gyóntatásra, a szentmisék bemutatására, a liturgiákra, az egész papi életformára is. Az az álmom, hogy egyszer majd lesz egy kis falum, egy templomom. Ezek lelkesítenek.”

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. július 3-i számában jelent meg.