Leó pápa homíliája a Sagrada Famíliában: Nem hihetünk Jézusban, ha közben a háborút támogatjuk

A mise végén Barcelona metropolita érseke, Juan José Omella Omella bíboros mondott köszönetet a pápának. Ezt követte a bazilika előtt a Jézus Krisztus-torony felavatása és megáldása, majd fény- és tűzijátékot tekintettek meg, a Szentatya emléktáblát leplezett le, majd elköszönt a spanyol királytól.

A Jézus Krisztusról elnevezett főtorony elkészülésével a Sagrada Família a világ legmagasabb temploma lett, felülmúlva az ulmi katedrálist; bár még így is alacsonyabb, mint a közelben lévő Montjuïc-domb, mert Gaudí felfogása – és rendelkezése – szerint az ember által létrehozott épületek magassága nem múlhatja felül az Isten által teremtett alkotásokét.

A világhírű katalán építész, Tiszteletreméltó Antoni Gaudí pont száz évvel ezelőtt, 1926. június 10-én hunyt el Barcelonában. Még a mise előtt a Szentatya meglátogatta Antoni Gaudí sírját a kriptában. 

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliáját közreadjuk.

„Uram, mi Urunk, milyen csodálatos a te neved széles e világon!” (Zsolt 8,2.10). Ennek az örömmel és ámulattal teli zsoltárnak a dicsőítésével köszöntelek benneteket, kedves testvéreim!

Kifejezem hálámat Őfelségeiknek, köszönetet mondok Juan José Omella bíborosnak, Barcelona érsekének, valamint püspöktestvéreimnek, és mindazoknak, akik imádságunkhoz csatlakoznak: papoknak, diakónusoknak, szerzeteseknek és szerzetesnőknek. Ezen az egész Barcelona számára ünnepi estén hálás köszöntésemet fejezem ki a világi hatóságoknak, valamint más keresztény közösségek és más vallások azon tagjainak is, akik részt vesznek hálaadásunkban.

Ma a Szent Család-bazilika fogad bennünket ebben a gyönyörű városban, kitárva kapuit, mintha karjait tárná szét, hogy mindannyiunkat ehhez az oltárhoz hívjon, Isten igéjének hallgatására. Ez a templom az Úr által szeretett családdá formál bennünket, melyet ő saját életével táplál az eucharisztiában. Így a grófi város és egész Katalónia összegyűlik ebben a templomban, mely az egység és az egyetértés jele is, ahol a jelen lévők tekintetüket felemelve találkoznak az Atyaisten arcával, mely az ő emberré lett Fiában, Jézus Krisztusban ragyog fel.

Miközben hálát adunk az Úrnak irántunk tanúsított szeretetéért, dicsérjük őt mindazért, amit életünkben véghezvisz. Különösen is hálát adunk ezért a rendkívüli bazilikáért, amelyet XVI. Benedek pápa 2010-ben szentelt fel, emlékeztetve arra, hogy ez a láthatatlan Isten látható jele, akinek dicsőségére emelkednek tornyai (vö. Homília a templom felszentelésekor, 2010. november 7.). Elődöm imádságához kapcsolódva néhány perc múlva megáldom a legmagasabb tornyot, a Jézus Krisztusnak szentelt tornyot.

Ez a templom egyetlen épület, amely sok-sok kőből áll. Olyan ház, amely évről évre növekszik, ugyanazon terv szerint. Mindannyian ennek az épületnek az élő kövei vagyunk, amelynek Krisztus az alapja és a csúcsa, a kezdete és a vége. A Szent Család-bazilika – sokkal inkább, mint egy műemlék –, ma is épülő alkotás, mely arra emlékeztet bennünket, hogy a keresztény élet mindig út, mert olyan tervről van szó, amelyet Isten visz végbe.

Nem befejezetlen műben lakunk tehát, hanem egy még épülő templomban. Tökéletlensége nem hiba, mert vágyakozásról tanúskodik; nem hiányosságot jelent, hanem olyan ígéretet fejez ki, amelyet következetesen tiszteletben akarunk tartani. Hálánk így elköteleződéssé válik, miközben együttműködünk Isten tervében, vagyis abban az építkezésben, amelyre ő maga hív bennünket. Mivel a Szentlélek temploma vagyunk (vö. 1Kor 6,16.19), ez az építkezés egybeesik életünkkel, amelyet Isten olyan remekműnek szánt, amelyet együtt kell megvalósítanunk, és amelyben munkatársainak kell lennünk (vö. 1Kor 3,9).

Ezzel kapcsolatban szívünkben őrizzük azokat a szavakat, amelyeket az Úr Dávid királyhoz intézett: „Te akarsz nekem házat építeni lakóhelyemül?” (2Sám 7,5). Ezzel szemben: „Az Úr hírül adja neked, hogy házat épít neked az Úr” (2Sám 7,11). Ezzel az ígérettel a Szentírás arra tanít bennünket, hogy nem mi adunk helyet Istennek, mintha ő csupán egy tényező lenne a sok közül, vagy egy nála nagyobb egész része. Épp ellenkezőleg:

Isten az, aki helyet ad nekünk, és az a hely, amelyet nekünk ajándékoz, a saját szíve: a Fiú helye nekünk, akik idegenek voltunk; a Szeretett helye nekünk, akik bűnösök vagyunk.

Ez az akarata Jézus által valósul meg; így megérthetjük annak értelmét, amit az evangéliumban hallottunk, amikor az Úr ezt mondja a farizeusoknak: „Ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűnötökben” (Jn 8,24). Erős szavak ezek, amelyek egyáltalán nem fenyegetések, és nem is zsarolás. Meghívás az üdvösségre, vagyis Krisztus hívása a szabadságra, aki számunkra a végső, örök jót akarja. A rossz fenyegetésével szemben az Úr mindig velünk van, mindig a pártunkat fogja.

„Én vagyok”: ez a legszentebb név, amelyet Isten az égő csipkebokorból adott Mózesnek, kinyilatkoztatva rendíthetetlen hűségét. Amikor emberré lett, Emmánuellé vált számunkra, a kegyelem és a megbocsátás, az üdvösség és az új élet forrásává. Ezért, ha nem hiszünk Jézus Krisztusban, bűnben maradunk, és nemcsak mi halunk meg, hanem felebarátunk halálát is előidézzük. Kedves testvéreim,

nem hihetünk Jézusban, ha közben a háborút támogatjuk. Nem hihetünk Jézusban, ha közben megöljük az ártatlant, még mielőtt megszületne. Nem hihetünk Jézusban, ha közben magára hagyjuk azt, aki szenved, aki sír, aki a nyomor elől menekül.

Ma este emlékezzünk arra, hogy a Krisztus keresztje, amely ezt a bazilikát koronázza, az utolsók keresztje, akik elsőkké lesznek; a bűnösöké, akik szentekké válnak; a halottaké, akik feltámadnak majd. A Sagrada Família három homlokzata erről tanúskodik: a Születés homlokzatán az Első az utolsóvá lesz értünk; a Passió homlokzatán áldozatával megvált bennünket; halála pedig részesévé tesz bennünket az isteni Dicsőségnek, és örök életet ad nekünk. Amikor Jézus Krisztus tornyát szemléljük, tekintetünket őrá emeljük, arra, aki egyedül tárja fel előttünk Isten igazságát és önmagunk igazságát.

Krisztusra tekintve megújult szemmel láthatjuk a világot: a kereszt tornya ekkor a szeretet zászlajává válik, mert Isten így szeret bennünket, a halál eszközét a remény jelévé alakítva. Jézus keresztjén hitünk eléri csúcspontját, amint azt a torony alapzatán olvasható felirat is hirdeti: „Tu solus Sanctus, Tu solus Dominus, Tu solus Altissimus.” Ez a kereszt nappal ragyog, visszatükrözve a nap fényét, és éjjel is ragyog, bevilágítja a várost a Földközi-tengerre néző világítótoronyként.

Igen, Krisztus világossága fénylik a sötétségben, még akkor is, ha a sötétség nem fogadta be (vö. Jn 1,5.11). Ez az elutasítás azonban nem okozza Isten szeretetének hiányát: „Amikor majd fölmagasztaltatik az Emberfia – mondja az Úr –, megtudjátok, hogy én vagyok, s hogy semmit nem teszek magamtól, hanem azt hirdetem, amire Atyám tanított” (Jn 8,28). Át kell haladnunk a Megfeszített kínszenvedésén ahhoz, hogy a Feltámadott dicsősége megvilágítson bennünket:

az Atya ugyanis öröktől fogva arra tanít, hogy adjuk oda életünket, a Fiú pedig, aki azt tőle kapja, a Szentlélek erejével mindenkinek továbbadja. Íme, ezért éppen a kereszt az ő szeretetének ragyogó jele.

Éppen a hit az, amely formát ad a köveknek és értelmet az épületnek, amelyben együtt lakunk. Imádságunkban ezért felfedezzük a dolgok eredendő kapcsolatát Istennel, az ég és a föld teremtőjével: ő az a művész, aki ragyogását a kozmoszba írta. Az ember, akit Isten a saját képére teremtett, saját alkotókészségével válaszol Isten művére: így válik a művész tehetsége dicsőítéssé, kreativitása pedig magáról a Teremtőről szóló tanúságtétellé.

Tiszteletreméltó Antoni Gaudí a hit lángoló építészeként ezeket a tereket azzal a vággyal tervezte meg, hogy elbeszélje az Úr életének misztériumait: ily módon olyan lelki zarándoklatot kínál nekünk, amely a Krisztussal való találkozáshoz vezet, aki értünk született, értünk halt meg és értünk támadt fel. Gaudíval együtt, akinek halála századik évfordulójáról emlékezünk meg, ma este hálát adunk mindazokért, akik előmozdították ezt az építkezést, a jótevőkért, művészekért és munkásokért, akik közreműködnek ennek az építészeti remekműnek a megvalósításában, mely egyben kövekből, színekből és fényből formált, ékesszóló katekézis is. Bölcsességében az Egyház így a régi katedrálisok Biblia pauperumát újítja meg, amelyek rendkívül gazdag evangelizációs üzenetet hordoznak magukban. A képek korában még nyilvánvalóbbá válik, hogy a művészet és a szépség az evangelizáció kiemelkedő csatornái.

Kedves testvéreim, e templom szépsége arra ösztönöz bennünket, hogy egyre inkább elsajátítsuk Mesterünktől és Urunktól az ő evangéliuma szerinti élet művészetét. Miközben tekintetünket őrá, a Megfeszített Feltámadottra emeljük, kötelezzük el magunkat amellett, hogy felemeljük azok arcát, akik a porban hevernek (vö. 1Sám 2,8). Ezzel mutassuk meg, hogy a Sagrada Família azért a világ legmagasabb temploma, hogy utat mutasson Isten Spanyolországban zarándokló népének – a kereszt fényével, mely a Vőlegény visszatérésére várva égő lámpásként világítja meg az utat –, nem pedig azért, hogy világi rangsorok élére kerüljön.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír