Málta szigetére utazott a Magyar Máltai Lovagok Szövetségének negyvenfős zarándokcsoportja

Vajon mit jelent a 21. században a zarándoklat? Lelkiségében ugyanazt, mint több száz éve: kimozdulni a megszokott környezetből, felkészült lélekkel befogadni a szent helyek szellemiségét, megérezni az elődök tettein keresztül az őket vezérlő Istenbe vetett hitet és az ebből fakadó erőt. Málta szigetén a reggeli zsolozsma és a mindennapi szentmise adta meg a csoportnak azt a nyitott szívet, amely felismerte és átélhetővé tette mindezt.

A zarándokcsoport lelkivezetője Tóth Tamás atya, egyháztörténész, egyetemi tanár, a Szuverén Máltai Lovagrend tiszteletbeli konventuális káplánja és Varga János atya, a bécsi Pázmáneum rektora, a lovagrend magisztrális káplánja volt.

A felkeresett helyek egyszerre szóltak a lovagok hitéről, az ebből fakadó állhatatosságról és tudásról.

A szinte semmiből felépített új várost, a mai Vallettát – amelynek első épülete a Győzedelmes Miasszonyunk-templom volt – a sikeresen visszavert 1565-ös oszmán ostrom emlékére alapították.

A Sant Angelo-erőd 1530-ban épült olyan szaktudással, hogy még a második világháború alatt is eredményesen védte a szigetet.

A mai szemmel nézve is hatalmas kórház – közvetlenül az öböl partján – Európa első klinikája volt, ahol a kor legmagasabb színvonalán gyógyítottak több száz beteget. A hosszú kórterem végében nagy feszületet helyeztek el, amely minden betegágyból látható volt, és Krisztus szenvedésére, kereszthalálára és feltámadására emlékeztette a betegeket. 

A máltai lovagrend jelmondata – „Tuitio fidei et obsequium pauperum”, vagyis „A hit védelme és a szegények szolgálata” – itt az épületekben vált kézzelfogható valósággá.

A Nemzeti Könyvtárban eredetiben tanulmányozhatták a zarándokok a lovagrend két legfontosabb dokumentumát: a II. Paszkál pápa által 1113. február 15-én kiadott bullát, amelyben laikus szerzetesrendként ismeri el, és közvetlenül a Vatikán alá rendeli a János lovagok kórháztestvériségét; valamint V. Károly német-római császár 1530. március 23-án kelt oklevelét, melyben átadja Málta és Gozo szigetét, valamint Tripoli erődjét örökös hűbérbirtokként a lovagrend számára.

A lovagok 1530-tól 1798-ig voltak jelen Máltán, végül Napóleon serege előtt kapituláltak, mert elveik tiltották a keresztények elleni harcot.

A lovagi lelkületet, az egy közösséghez való tartozás érzését nemcsak a múlt emlékein keresztül, hanem a Málta szigetén élő rendtagokkal való találkozások és egy közös szentmisében is megélhették a zarándokok.

„Egyre gyorsabban változó világban élünk, ezzel együtt az ember alapvetően nem változik. A test, az értelem és a lélek vonatkozásában ugyanazok az igényeink. Egy jó zarándoklaton egyrészt a szó fizikai valóságában is megéljük, hogy úton lévő emberek vagyunk, másrészt ezt a jelenlétet a lelki többlet különbözteti meg egy turistaúttól – fogalmazott szentbeszédében Tóth Tamás atya. – Máltai rendtagokként meg tudjuk élni, hogy vertikálisan és horizontálisan is egy közösséghez tartozunk. Az elődeink kitartásának, Istenbe való kapaszkodásuknak itt számtalan jelét láttuk. Megtapasztaltuk, mi a mi utunk, mi a mi jövőnk, mi az az örökség, amit tovább kell vinnünk, tovább kell építenünk.”

A négynapos zarándoklat része volt a magyar rendtagok centenáriumi előkészületeinek: 2028-ban lesz ugyanis száz éve, hogy megalakult a Magyar Máltai Lovagok Szövetsége. Az ünnepi évfordulóra a lovagrend spiritualitásával, legfontosabb feladataival elmélyülten foglalkozó formációs alkalmakkal, illetve a lovagrend történetének meghatározó helyszíneire vezetett zarándoklatokkal készülnek a rendtagok. 2025-ben Rodosz, 2026-ban Málta volt a cél; 2027-ben Jeruzsálembe, 2028-ban, az ünnepi évben pedig a Szuverén Máltai Lovagrend mai központjába, Rómába készülnek a rendtagok.

Az idei zarándoklat vezetője Szabadhegÿ Kristóf, a Magyar Máltai Lovagok Szövetségének elnöke volt. Jelen volt Heinz Anton Hafner, a Szuverén Máltai Lovagrend magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövete és Szabadhegÿ Péter, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke is.

A zarándoklat záró szentmiséjét a Győzedelmes Miasszonyunk-templomban mutatta be Lengyel Ervin atya, a Málta szigetén működő apostoli nunciatúra tanácsosa; koncelebráltak a zarándokcsoport lelkivezetői.

Az aznapra rendelt evangéliumi részlet a tíz szűzről szóló példabeszéd volt (Mt 25,1–13). „Ez a példabeszéd nem csupán az idők végéről és az Úr második eljöveteléről szól – mondta szentbeszédben Lengyel Ervin atya. – A mi keresztény életünk mindennapjaira is vonatkozik. Arra kérdez rá, van-e bennünk elegendő olaj, van-e bennünk spiritusz, van-e bennünk élő hit, kitartó imádság, áldozatkész szeretet. Mert lehet valakinek lámpása, lehetnek külső jelvényei, rangjai, kitüntetései, történelmi hagyományai, de ha hiányzik belőle a szeretet olaja, akkor a lámpás előbb-utóbb kialszik. A mai zarándoklatunk különösen is arra hív bennünket, hogy újra felfedezzük ennek a szeretetnek a forrását.

„Amikor a Máltai Lovagrend történetéről beszélünk, el kell időznünk Boldog Gellért alakjánál, aki a 11–12. század fordulóján élt, és akit a johannita közösség alapítójaként és első nagymestereként tisztelünk. Jeruzsálemben, a Szentföldre érkező zarándokok között szolgált; az amalfi kereskedők által létrehozott ispotályban a betegekről, a szegényekről és a segítségre szoruló zarándokokról gondoskodott. Az ő vezetésével vált a betegápoló közösség önálló vallási renddé, amelyet II. Paszkál pápa 1113-ban hivatalosan is elismert.

Érdemes megfigyelnünk, honnan indult ez a nagy történelmi küldetés. Nem egy hadvezér hódító tervéből, nem politikai vagy gazdasági hatalmi törekvésből, hanem egy kórházból, a betegek ágyánál, a szenvedő ember mellett. Boldog Gellért öröksége egy rendkívül egyszerű, mégis forradalmi keresztény felismerésből született: a beteg emberben, a szegényben, a kiszolgáltatottban magával Krisztussal találkozunk.

A lovagrend történelme során természetesen változtak a körülmények, a földrajzi helyszínek és a történelmi feladatok. Jeruzsálem után Rodosz, majd Málta lett a rend történetének meghatározó helyszíne. A történelmi változások azonban nem változtathatják meg az eredeti küldetés lényegét.

A rend jelmondata két olyan feladatot kapcsol össze, amelyek a keresztény életben elválaszthatatlanok egymástól. A hit védelme nem merülhet ki a keresztény hagyományok, jelképek és intézmények megőrzésében. A hitet elsősorban az életünkkel kell megvédenünk: az igazságossággal, a becsülettel, a hűséggel és a szeretettel. A szegények szolgálata pedig nem pusztán jótékonykodás, hanem Krisztus személyes jelenlétének felismerése a másik emberben” – hangsúlyozta szentbeszédében a Málta szigetén működő apostoli nunciatúra tanácsosa.

Szöveg és fotó: Visy László/MMLSZ

Magyar Kurír