Megemlékezés Nemeshegyi Péter atyáról, a Magyar Patrisztikai Társaság első elnökéről

2001 júniusában a Magyar Patrisztikai Társaság alapító konferenciájának részvevői közül nagyon kevesen ismerték Nemeshegyi Péter nevét, és akik igen, azok közül is a legtöbben csak néhány hónappal azelőtt, a szervezés időszakában ismerték meg. Most, a gyászhír hallatán többen reménytelenül próbáltuk kinyomozni, hogy melyikünk is ajánlotta őt elnöknek. Volt, aki ismerte tudományos körökben komoly sikert arató könyvét Órigenész Isten atyaságára vonatkozó felfogásáról. Volt, aki tudta, hogy mintegy harminc éven át szolgált Japánban, ahol a tokiói Sophia Egyetemen rendszeres teológiát és patrisztikát tanított, és nyolc-kilenc éve már visszaköltözött Magyarországra. Volt, aki mesélte, hogy nemzetközi konferenciákon több olyan japán kollégával találkozott, aki büszkén emlegette, hogy tőle kapta az indíttatást a patrisztikai kutatáshoz. Töredékes ismereteink alapján is ideális személynek tűnt arra, hogy segítsen lebontani a bizalmatlanság és az értetlenség falait a patrisztikával foglalkozók különböző körei, elsősorban az egyházi és állami kutatóhelyeken dolgozó kollégák között. Nem a magyarországi „múlt rendszerben” szocializálódott, s így nem hordozta magában negyven év traumái nyomán az elzárkózás és a gyanakvás reflexét.

Amikor megjelent közöttünk az alakuló konferencia helyszínén, a kecskeméti Piarista Gimnáziumban, számomra az volt az első feltűnő dolog, hogy a majdnem negyven év korkülönbség ellenére lehetetlen volt vele magázódni. „Sok mindennek lettem mostanában az elnöke” – mondta, és ezzel értésünkre adta, hogy tudja, miféle diplomáciai megfontolások állhattak a felkérés és a jelölés mögött, vagyis hogy részben a „neve” miatt gondoltunk rá, nem azért, mert közel s távol ő a legnagyobb tudós. De mosolyával azt is nyilvánvalóvá tette, hogy ez így rendben van. A funkciót csak az első kétéves ciklusra vállalta. A társaság adminisztratív ügyeivel nem sokat foglalkozott – erre ott volt a titkár. Közvetlen volt, barátságos, éreztette, hogy megbízik bennünk, de senkivel sem bizalmaskodott. Éves konferenciáinkon bátorító jelenléte emlékezetesebb volt, mint a hozzászólásai. Bár egyik szereplésére valószínűleg mindenki emlékszik, aki ott volt. Évekig járt konferenciáinkra egy görög patrisztikával foglalkozó japán kolléga, és amikor először tartott nálunk előadást, a taps után a legnagyobb meglepetéssel tapasztalta, hogy a padsorokból egyszer csak egy hórihorgas idős pap, aki nem olyan rég érkezhetett, szóra emelkedik, és az ő anyanyelvén teszi fel a kérdését. A többi hozzászólásnál már Péter atya tolmácsolt. Közvetítő, fallebontó szerepe nem merült ki abban, hogy „nevét adta” a működésünkhöz, hogy pusztán a pozíció betöltésével erősítette elfogadottságunkat. Aktív közbenjárásával elérte, hogy olyanok is eljöjjenek előadást tartani konferenciáinkra, akiket a korábbi évtizedekben kialakult beidegződések amúgy visszatartottak volna ettől.

Az egyházatyák – különösen Órigenész és Ágoston – Péter atya szentbeszédeiben is gyakran szerepeltek vasárnaponként a Lőrinc pap téri templomban. Nem mint kutatási problémák tűntek fel, de nem is mint muzeális tekintélyek, hanem mint jól elképzelhető személyek, a hit nem is mindig hibátlan példái és tanítói. Azt hiszem, Péter atya, bár minden adottsága megvolt hozzá, soha nem nagy tudós akart lenni, még akkor sem, amikor a szakirodalomban azóta is sűrűn emlegetett könyvét írta. Egyszerűen szolgálni akart, hol így, hol úgy, rengetegféleképpen. Mi, a Magyar Patrisztikai Társaság tagjai a legélesebben és a legtöbb szeretettel arra a szolgálatára emlékezünk vissza, amit közöttünk végzett.

Péter atyától július 2-án, csütörtökön 18 órakor vehetünk búcsút a Jézus Szíve-templomban (Budapest VIII., Mária utca 25.).

Fotó: Magyar Patrisztikai Társaság

Magyar Kurír