Megfordulni a fény felé – Szociális otthonok lakói és munkatársai zarándokoltak Szentkútra

Hazai – 2022. augusztus 2., kedd | 22:14

Augusztus 2-án, kedden délelőtt tartották Mátraverebély-Szentkúton a szociális otthonok lakóinak és munkatársainak zarándoklatát. Varga László kaposvári megyéspüspök mutatott be szabadtéri koncelebrált szentmisét a nemzeti kegyhelyen.

Az evangélium Szent Lukács evangéliumából hangzott el, Jézus születésének hírüladása, Gábriel arkangyal révén (Lk 1,26–33).

Varga László püspök homíliájában tanúságot tett arról, hogyan tapasztalta meg a betegek, az élni akarás szentségének gyógyító erejét egy „beteg testvérünkön”. Évtizedekkel ezelőtt Várpalotán volt káplán, amikor egy „evangélikus testvér” jelezte neki: van Pétfürdőn egy nagyon beteg férfi, akinek meghalt az édesanyja. Meglátogatná-e? Varga Laci atya természetesen igent mondott, és talált egy embert, aki harmincöt éve feküdt mozdulatlanul. Tizennégy éves korában megcsípte egy kullancs, agyvelő-agyhártyagyulladást kapott, teljesen lebénult. Az édesanyja harmincöt éven keresztül etette, fürdette, szeretettel gondozta, de meghalt. A Jóska nevű férfi kétségbeesett és föllázadt. Föllázadt Isten ellen, a világ, az élet ellen, egyetlen dolgot mondogatott, „meg akarok halni, nem akarok élni”.

Amikor Laci atya meglátogatta, borzasztó állapotban volt. Annyira gyötrődött az édesanyja elvesztése miatt, hogy a pórusa, a bőre is fájt, nem lehetett fölöltöztetni. A lábai elsorvadtak az állandó fekvés következtében, azon az oldalán, amin állandóan feküdt, fájdalmas felfekvései voltak, de a lelke fájt a legjobban. Egy vékony függönnyel takarták le a testét, hogy kibírja. Az első találkozásukkor Laci atya megkérdezte tőle:

fölvette-e már a betegek szentségét? Azt mondta, hogy nem, ezt még soha senki nem ajánlotta fel neki a harmincöt év alatt.

Az ifjú káplán feladta neki a betegek szentségét, és imádkozott a gyógyulásáért. Amikor két hét múlva visszament hozzá, a Szentírás értelmében egy gyógyult emberrel találkozott. Jóska fizikai gyötrelmei megszűntek, felöltöztették, nem fájtak a felfekvései, sőt, harmincöt év után először meg tudta mozdítani a két elsorvadt lábát. A lelki betegsége is megszűnt, nem meghalni akart, hanem élni. Továbbra sem tudott talpra állni, mégis tele volt hálával, hogy mennyire szereti őt az Isten.

A püspök rávilágított:

a betegek kenete az élni akarás szentsége.

A Jóskával való megismerkedését követően nem sokkal az akkori püspök kinevezte Somogysámsonba plébánosnak. Jóska szeretett volna olyan helyre kerülni, ahol imádkozhat. Amikor Laci atya megkérdezte a főpásztort, hogy befogadhatja-e a plébániájára Jóskát, mert a Jóisten ezt kéri tőle, a püspök odalépett hozzá és átölelte. Annyit mondott mindössze: „A szegények és az Eucharisztia az Egyház jövője.” Ezt valószínűleg azért mondta, mert Laci atya azt is kérte tőle, legyen a plébánián kápolna is, ahová bemehetnek a sérültek, mert biztos volt benne: ha Jóskát befogadja, mások is jönni fognak.

„Hiszem, hogyha az Egyházunk odafordul a sebzett, megtört, szegény testvéreinkhez, és nemcsak jótékonykodik, nemcsak alamizsnát oszt, hanem megengedi, hogy személyes kapcsolatba léphessen ezeken az embereken keresztül a bennünk élő Krisztussal, akkor az Egyház megújul” – mondta Varga László püspök.

A főpásztor megosztott a hívekkel még egy történetet, ami szintén az élni akarás szentségének megtapasztalása volt. Akkor már Kaposváron volt plébános, és egy idősebb asszony rokonai üzentek neki: jó lenne, ha meglátogatná, mert tele van keserűséggel, haraggal, váddal Isten és az Egyház ellen. A hölgyet Krisztinának hívták. Laci atya meglátogatta, és megkérdezte: miért haragszik?

Akkor ő elmesélte: az ötvenes években ment férjhez, született két gyermekük, de a férje elhagyta őket egy másik nőért. Ott maradt egyedül a két gyermekkel. Mivel szentségi házasságot kötöttek, de elváltak, a lelkipásztorok közölték vele: nem gyónhat és nem áldozhat. Az asszony borzasztóan felháborodott ezen, nem volt hajlandó többet templomba menni. Úgy élte meg, hogy az Egyház, amelyhez tartozik, akkor fordított hátat neki, amikor a legnagyobb szüksége lett volna vigaszra, szentségi segítségre. Tele volt lázadással, haraggal.

Laci atya megköszönte a hölgynek, hogy megosztotta vele a fájdalmát, és azt mondta neki: ha úgy érzi, eljött az ideje, hogy kiengesztelődjön Istennel, az Egyházzal, papként nagyon szívesen segít neki. Majd meglátja, válaszolta. Két hét múlva üzent Laci atyának, hogy menjen el hozzá. Laci atya felkereste a hölgyet, és mivel szeretettel hallgatta meg a fájdalmát, a szenvedését, közölte vele: szeretne meggyónni és áldozni. Elvégezte az életgyónását, megáldozott.

Ezt követően Laci atya az ideg-intenzív osztályon találkozott az asszonnyal, aki kómában feküdt, kicsövezve, agyvérzést kapott, az egyik oldala teljesen lebénult. A rokonai hívták be Laci atyát, hogy adja fel neki a betegek kenetét, mert néhány napja van hátra. Ő azt válaszolta:

Föladom a betegek kenetét azért, hogy Kriszta néni élni tudjon.”

Egy hónap múlva Laci atya ismét bement a kórházba, rehabilitáción lévő betegekhez, és valaki rákiáltott: „Plébános úr, álljon meg!” Kriszta néni volt az. „Nagyon meglepődtem, mert azt hittem, hogy már meghalt” – emlékezett a főpásztor.

A hölgy arra kérte, üljön le, szeretne mesélni neki. Laci atya leült az ágyára, ő pedig felidézte: „Elveszítettem az eszméletemet, de mindent tudtam, hogy mi történik velem. Jönnek a mentők, bevisznek a kórházba, kicsöveznek, teljesen tudatában voltam mindennek, miközben senkivel nem tudtam kommunikálni. Láttam magát, amint bejött a kórterembe. Maga valamit rám tett. Addig a pillanatig, amíg maga nem kente meg a homlokomat és a kezemet, nagy sötétségben zuhantam fejjel lefelé, egyetlen dolgot tudtam csak mondani, meg akarok halni, meg akarok halni…

Amikor maga megkente a homlokomat azzal a nem tudom mivel, megfordított a fény felé, egyfolytában fölfelé emelkedtem, és folyamatosan mondogattam, hogy élni akarok, élni akarok!

És most itt vagyok. Engedje meg, hogy megszorítsam a kezét!” Megszorította, azzal a kezével, ami akkor teljesen béna volt.

A püspök kiemelte: Isten azért küldte egyszülött Fiát ebbe a világba, hogy üdvözüljünk, és a gyógyulás, a teljes gyógyulás mindannyiunk számára az üdvözülés. Ám

az üdvösség nem akkor kezdődik, amikor meghalunk, hanem akkor, amikor élő, szeretet- és hitkapcsolatba kerülünk az Úr Jézus Krisztussal.

Az imént említett Jóska hét évig, egészen földi haláláig élt Laci atya plébániáján, mindvégig ragyogott a hálától, az örömtől, hogy mennyire szereti őt az Isten. A Szentírás értelmében meggyógyult, mert élő kapcsolatba került az Úr Jézussal, naponta hat órát imádkozott, másokért. Ugyanez volt a helyzet Kriszta nénivel, még életében elkezdődött az ő üdvössége is, az élet, az örök élet kiteljesedett benne. Mindketten élni akartak, mégpedig Krisztusban.

Ezzel a hittel vegyétek fel a betegek szentségét, amikor kéritek, és ezzel a hitel adjuk fel mi papok is a betegek szentségét. Az Úr Jézus Krisztus egyet akar, hogy éljünk és üdvözüljünk. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Amen! – fejezte be szentbeszédét Varga László kaposvári megyéspüspök.

A szentmisén a főpásztor és a vele koncelebráló papok, szerzetesek feladták a zarándokoknak a betegek kenetét.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria