Mi maradt emberségünkből? – XIV. Leó pápa beszéde a Kanári-szigeteken

Érkezésekor a Kanári-szigetek püspöke, José Mazuelos Pérez; a Puertos Canarios (a Kanári-szigetek kormánya) megbízott adminisztrátora, José Gilberto Moreno García; Mogán polgármestere, Onalia Bueno García; a Déli Vikariátus püspöki helynöke; Antonio Juan López González atya; a szociális lelkipásztorkodásért és az emberi fejlődésért felelős vikárius, José Ramón González Santana atya; a Kanári-szigeteki Egyházmegyei Karitász igazgatója, Gonzalo Marrero Rodríguez atya, valamint a migrációs lelkipásztorkodás megbízottja, Víctor Domínguez González atya fogadta.

Egy ének és a Kanári-szigetek püspökének köszöntő szavai után tanúságtételek hangzottak el – egy tengeri mentő, Tito Villarmea; a Karitász egyik önkéntese, María Reyes Alemán Cruz; az emberkereskedelem egyik áldozata, valamint egy latin-amerikai vállalkozónő, María Fernanda López Meza részéről.

Ezt követően, egy ajándék átadása után mondta el beszédét a pápa.

A találkozó végén, mielőtt a Kármelhegyi Szűzanya kegyhelyéhez indult volna, hogy megáldjon egy migránsokat szállító csónak fájából készített keresztet, virágot helyezett el a tengeri migráció áldozatainak emlékére.

Miután köszöntött néhány önkéntest és migránst, a Szentatya a Szent Anna-székesegyházhoz indult, hogy a püspökökkel, papokkal, diakónusokkal, szerzetesekkel, szerzetesnőkkel, papnövendékekkel és lelkipásztori munkatársakkal találkozzon.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük a beszédet, amelyet XIV. Leó pápa a jelenlévőkhöz intézett a migránsokat befogadó szervezetekkel való találkozó során.

Kedves testvéreim!

Az evangélium egyik legmagasabb követelményeket támasztó szakaszát hallottuk. Tudjuk, hogy ugyanez a fejezet olyan figyelmeztetést is tartalmaz, amelyet egyetlen hívő sem vehet félvállról (vö. Mt 25,41–45). Ma, a tenger mellett, Isten igéje kézzelfogható valósággá válik: oly sok megsebzett élet érkezik ide, szinte mindentől megfosztva, de méltóságától soha. Itt az evangélium kiragad bennünket a kényelmes szemlélő helyzetéből, és a hozzánk érkező testvér elé állít.

Azt kérdezi tőlünk, felismertük-e Krisztust azokban, akik a félelem, az éhezés és az erőszak nyomait viselve érkeznek a partokhoz, a sivatagon, az éjszakán és a tengeren át megtett út után.

Amint láthatjátok, gyűrűt viselek az ujjamon: halászgyűrűnek hívják. Már a neve is a Galileai-tóhoz vezet bennünket, ahol Krisztus meghívta Pétert, és ezt mondta neki: „Mostantól emberhalász leszel” (Lk 5,10). Az egyház ezt a verset küldetésének képeként értelmezte. Itt azonban, és olyan helyeken, mint El Hierro, ez a megbízás szó szerinti és fájdalmas erővel hangzik fel. Ez a méretében kicsiny, de emberségében nagy sziget emberek ezreit fogadta, akiket kiszakítottak földjükről, és egy törékeny csónakra bízva indítottak útnak.

Itt tengerből kimentett emberek és vízből kiemelt élettelen testek vannak. Ezért Péter utóda nem fordíthat hátat ezeknek a kikötőknek. Az egyház nem fordíthat hátat ezeknek a vizeknek, s egyetlen olyan helynek sem, ahol az éhezés, a szomjazás, az erőszak, a félelem vagy a száműzetés sebet ejt az emberi méltóságon.

Jézus tanítványai nem tekinthetik idegennek azoknak a kiáltását, akik az éjszakából kiáltanak segítségért.

A Biblia szóhasználatában a tenger a fenyegetés, a sötétség és a káosz képe. Ott jelenik meg a Leviatán, a pusztító erő alakja, valamint Ráháb, amely név azoknak a hatalmaknak a gőgjét idézi fel, amelyek Isten és az élet ellen emelkednek fel (vö. Zsolt 74,13–14; 89,10–11; Iz 27,1; 51,9; Jób 26,12). Ma is léteznek szörnyetegek, melyek ezeken a tengereken leselkednek: a kétségbeeséssel kereskedő maffiák, a nőket és gyermekeket rabszolgasorba taszító emberkereskedők, valamint sokak közönye, mely lehetővé teszi, hogy a szegényeket kizsákmányolás vagy feledés nyelje el.

A hit azonban nem bénul meg a tenger hatalmától. Hiszünk abban az Istenben, aki úrrá lesz a káoszon, határt szab a rossznak, és utat nyit akkor is, amikor a halál látszik felülkerekedni.

Így tapasztalta meg ezt Izrael népe is, amikor átkelt a Vörös-tengeren, hogy kiszabaduljon a szolgaságból és elinduljon a szabadság felé vezető úton (vö. Kiv 14,21–31). És így szemléljük ezt Krisztusban is, aki a vizeken jár, és a vihar közepette parancsoló szóval mondja: „Hallgass el, némulj el!” (Mk 4,39; vö. Mt 14,25–27). Ez a hang ma is felhangzik azokkal az erőkkel szemben, amelyek oly sok testvérünket bántják, rabszolgasorba taszítják és kirekesztik.

Ott, ahol Krisztus csendre inti a tengert, az egyház sem maradhat néma azok láttán, akiket a hullámokra hagynak.

Köszönöm a tanúságtételeket, melyek arról számoltak be, mit jelent életeket menteni. És köszönöm neked is, María, hogy emlékeztetsz bennünket arra, amit a Karitász, a plébániák és oly sok ember nap mint nap tesz! Szavaitok megmutatják, hol kezdődik a látásmód megtérése: amikor a migráns többé nem „egy a sok közül”, amikor a migráns már nem adminisztratív kategória és nem számadat. Csak ekkor értjük meg, hogy az a kislány akár a mi lányunk is lehetne, azok az arcok pedig a mi családunkhoz is tartozhatnának; s ekkor a lelkiismeret már nem talál kifogást.

Az irgalmasság apró gesztusokkal kezdődik: olykor néhány keksszel és egy kis tejjel; máskor öt kenyérrel és két hallal (vö. Mt 14,17–21).

Nem arról van szó, hogy mindent megoldjunk, hanem arról, hogy mindent Isten kezébe tegyünk, és jelen legyünk ott, ahol az ember szenved, ahol az erőforrások nem elegendők, és nincs közös nyelv, de ahol a gesztusok még mindig tudnak beszélni.

Szeretnék szívből köszönetet mondani mindazoknak, akik részt vesznek a mentésben, a befogadásban és a kísérésben, tanúságot téve arról, hogy a konkrét irgalmasság képes megmenteni és képes megváltoztatni életeket.

Kedves Blessing, bár ma nem vagy itt közöttünk, a hangod mégis jelen van. Köszönöm, hogy megosztottad velünk történetedet!

A neved áldást jelent, és arra emlékeztet bennünket, hogy minden emberi élet Isten áldása. Senki sem vásárolhatja meg, nem adhatja el, nem használhatja fel és nem vetheti el, mert minden emberben ott ragyog a Teremtő képe és hasonlósága (vö. Ter 1,27).

Azt mondtad nekünk, hogy nem azért hagytad el hazádat, mert akartad, hanem mert nem volt más lehetőséged. Szavaidban megannyi ember drámáját halljuk, akik azért kényszerülnek útra kelni, mert a szegénység, a háború, a fenyegetés vagy a kizsákmányolás minden utat elzárt előlük.

Szeretném, ha ez az üzenet eljutna hozzád és az emberkereskedelem, valamint a kizsákmányolás számtalan női áldozatához: ha mások árat szabtak is a testednek, Isten sosem szűnt meg felbecsülhetetlen értékű személyként tekinteni rád! Ha be akartak is zárni a fájdalmas múltba, Isten továbbra is a jövő ígéretét mondja ki fölötted!

Ha tárgyként bántak is veled, az egyház ma ezt akarja mondani neked: leány vagy, nővér vagy, áldás vagy!

Az életed nem azoké, akik ártottak neked; a tested nem azoké, akik kihasználtak téged; napjaid nem azoké, akik a félelem bilincsébe akartak verni! Életed Istené, és olyan méltóságot hordoz, amelyet senki sem ragadhat el tőled!

Mi pedig veled akarunk haladni mindaddig, amíg ez az igazság ismét erősebben nem szól a szívedben, mint a fájdalom.

Kedves migránsok! Mielőtt bármi mást mondanék nektek, szeretnék meghajolni méltóságotok előtt. Nem számok vagy ügyiratok vagytok. Emberek vagytok, akik családot és otthont hagytatok magatok mögött; olyan álmokkal, amelyeket senkinek sincs joga megvetni.

De azt is szeretném elmondani nektek, hogy életeteket védelmezni kell. Ne bízzátok életeteket azokra, akik kereskednek vele! Ne higgyetek azoknak, akik könnyen elérhető paradicsomot ígérnek testetekért vagy pénzetekért, hallgatásotokért vagy szabadságotokért cserébe! Ezek a hamis ígéretek „szirénénekek”; a halál iparágai.

Ennek a drámának lelkiismeret-vizsgálattá kell válnia: a származási országok számára, melyeknek meg kell teremteniük a béke, az igazságosság és a fejlődés feltételeit; a tranzitországok számára, melyeknek az a feladatuk, hogy védelmezzék a gyengéket, és ne hagyják őket bűnözői hálózatok kezére jutni; Európa számára, mely nem hirdetheti az emberi méltóságot, miközben hozzászokik ahhoz, hogy a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán névtelen sírokká váljon; a nemzetközi közösség számára, melynek hatékony és kitartó együttműködés a feladata.

Az egyháznak is hagynia kell, hogy megszólítsa ez a valóság. A migránsok befogadása nem lehet másodlagos kérdés, és nem hárítható kizárólag néhány önkéntesre.

Letérdelünk az oltár előtt, hogy imádjuk az Eucharisztiában jelen lévő Krisztust, akitől erőt és indítást kapunk a szeretet gyakorlásához;

ezért nem mehetünk el közömbösen a csónakok és lélekvesztők mellett, mert az imádságból fakad minden szolgálat, és oda tér vissza minden elköteleződés (vö. Lk 10,31–32).

Szeretném, ha azok hangja, akik ma megszólaltak, eljutna erről a szigetről mindazokhoz, akiknek kezében meghatározó felelősség van – a civil hatóságokhoz, a parlamentekhez, a kormányokhoz és a nemzetközi szervezetekhez –, valamint a keresztény közösségekhez, a többi vallási hagyomány követőihez és minden jóakaratú férfihoz és nőhöz. Nem elegendő az érkezéseket adminisztratív kérdésként kezelni, statisztikákat készíteni, megerősíteni a határokat vagy a haláleseteket siratni, amikor azok már bekövetkeztek.

Minden érkező hajó nem csupán migránsokat hoz; egy kérdést is magával hoz: milyen világot építettünk, ha sok testvérünknek a halált kell kockáztatnia azért, hogy életet találjon?

Az emberi méltóság megköveteli a törvényes és biztonságos útvonalakat, a mentést és a segítségnyújtást, az embercsempészek elleni valódi együttműködést, az áldozatok hatékony védelmét, a befogadás és az integráció komoly folyamatait, valamint olyan kormányzati intézkedéseket igényel, amelyek lehetővé teszik, hogy minden ember méltóságban élhessen saját hazájában. Jóllehet létezik a menedékkérés joga, amikor az ember életveszélyben van, de létezik a nem kivándorláshoz való jog is: az a jog, hogy valaki a saját otthonában maradhasson éhezés, háború, üldöztetés és erőszak nélkül, anélkül, hogy földje lakhatatlanná válna, anélkül, hogy a korrupció elrabolná a szegények kenyerét, s anélkül, hogy a fegyverek tönkretennék a gyermekek jövőjét. Nem szokhatunk hozzá ahhoz, hogy számoljuk a halottakat! Az emberi méltóságnak nincs útlevele, és nem veszít értékéből, amikor országhatárt lép át.

Adja meg nekünk Isten, aki „életünk alkonyán a szeretet alapján fog megítélni bennünket” (vö. Keresztes Szent János: Intelmek és mondások, 57), hogy ma felismerjük őt a szegényekben és az idegenekben, és szabadítson meg attól, hogy mások fájdalmát úgy szemléljük, mintha semmi közünk nem volna hozzá!

Kísérje a Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária azokat, akik megérkeztek, vigasztalja azokat, akik elveszítették szeretteiket, támogassa azokat, akik befogadják őket, és ébressze fel mindannyiunkban az irgalmasság bátorságát!

Ne kelljen a történelemnek azzal vádolnia bennünket, hogy a szenvedők fájdalmát partjaink megszokott látványává tettük.

Mert ma, itt, a tenger mellett minden érkező emberi élet azt kérdezi tőlünk, mi maradt emberségünkből.

Előbb-utóbb kiderül, hogy képesek voltunk-e megőrizni ezt az emberséget, vagy hagytuk, hogy helyettünk a közöny szólaljon meg.

Köszönöm szépen!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír