Miért nem ellenségünk Isten? – A Dominum et Vivificantem enciklika

Sokak számára meglepően hatottak II. János Pál első enciklikái, a hangvételük ugyanis annyira eltért a korábbi pápai körlevelek stílusától, hogy a szövegek mögött egészen könnyen kivehetővé vált szerzőjük belső világa. A reformáció óta eltelt ötszáz év egyik legnagyobb katolikus gondolkodója, Hans Urs von Balthasar, akit a lengyel pápa bíborossá nevezett ki, egészen lelkesen nyilatkozott az enciklikák új színezetéről: „Érdemes észrevenni az Egyházhoz intézett nagy körleveleinek új hangvételét – természetesen tanítást fejtenek ki, de annyira jól érezhető személyes melegség hatja át őket, oly kevéssé kötődnek a tárgyilagos kuriális beszédmódhoz, témáik és megfogalmazásuk olyannyira a belső kontemplációból fakad, hogy

az olvasó megérzi szerzőjük szívverését, s ezért az ő szíve sem marad érintetlen.”

Az 1986. május 18-án Dominum et Vivificantem kezdettel kiadott enciklikában mintha különösen is társául szegődhetnénk a pápa imádságának és szemlélődésének, s mintha vele együtt haladhatnánk egyre mélyebbre Isten belső életének és az emberi lélek világának felfedezésében.

Aki meg akarja tapasztalni, milyen egy szent ember imádságának belső dinamikája, annak tanácsos türelmesen és figyelmesen végigolvasni a Szentlélekről szóló körlevelet.

De nemcsak a szemlélődés útjain kísérhetjük el Karol Wojtyłát, hanem mintha egyik kedvenc időtöltése, a hegymászás és a hegyvidéki kirándulás közben is megfigyelhetnénk. Nehezen járható és járatlan utakra merészkedik, roppant mélységek fölé kifeszülő sziklanyelveken veti meg a lábát, s olyan mélységekbe ereszkedik, ahol csak azok bírják ki, akik minden lépésükre figyelnek. A pápa ugyanis a körlevél központi részében két olyan kérdésről gondolkodik, két olyan kérdést imádkozik át, amely a kimondhatóság és a tapasztalás peremén helyezkedik el: az egyik Isten szenvedése, a másik az Istenben ellenséget és veszélyforrást látó ember nyomorúsága. Az enciklika kiadása után megtett pápai lépések nem kevesebb bátorságról, a járatlan utak iránti hatalmas vonzódásról tanúskodnak – a Szentlélek iránti olyan bizalomról, amelynek mértéke valóban a szentség bizonyítéka.

1986. január 25-én II. János Pál olyan bejelentést tett, amely azonnal elmarasztaló megjegyzéseket, nem szűnő zúgolódást, értetlenséget és elképedést vont maga után. Úgy döntött, hogy még ebben az évben közös imádságot szervez a világ nagy vallási hagyományainak vezető képviselőivel, azaz nemcsak a monoteista vallásokkal vállal közösséget az imádságban, hanem a keleti hagyományok felé is kiterjeszti a lelki közösséget. Ehhez a rendkívül szokatlan és előzmények nélküli döntéshez nem kérte ki senki véleményét és hozzájárulását, hanem bízott az intuíciójában, jegyzi meg életrajzírója.

Micsoda frissesség és micsoda elszántság kellett ehhez a magányos döntéshez!

Kézzelfoghatóan megtapasztalható lett a Szentlélek újdonságokat létrehozó cselekvése egészen október 27-ig, a végül Assisiben megtartott találkozóig, hiszen a bejelentéstől eltelő kilenc hónap során igazi vajúdás közepette, ellenkezések és bírálatok során átpréselődve kellett megszületnie a béke ügyét szolgáló eseménynek. Az újszerű találkozó lebonyolítása az egyházi megújulás két fontos oszlopára, a Sant’Egidio közösségre és a Fokoláre mozgalomra volt bízva, s azóta is páratlan, ebben a formában nem folytatott ünnepe volt a katolicizmus bátorságának és a Szentlélek megújító erejének.

A Dominum et Vivificantem azonban nem az újdonság dicséretével szolgál, nem is lelkesítő buzdításokat tartalmaz, hanem a megváltás elmélyült, szemlélődő, már-már tapogatózva előrehaladó feltérképezésére vállalkozik. Befejezi II. János Pál nagyszabású triptichonját, amely először a Fiúnak szentelt figyelmet (Redemptor hominis), majd az irgalmas Atya személyét mutatta be (Dives in misericordia), s szinte összefüggő szentháromsági teológiát dolgoz ki.

A nyugodt és elmélyült szöveg nyugodt és elmélyült olvasást kíván.

Miután a pápa sorra veszi a Szentlelket érintő legfontosabb tényezőket, megemlítve, hogy a Lélek szoros összefüggésben van Jézus Krisztussal, csak Krisztussal egységben és a krisztusi megváltás folytatójaként érthető (7), jelen volt a világban a teremtés kezdetétől, különösen az Ószövetségben, amely azonban még nem személyi valóságában ismerte (17), ám új kezdetet (23) indított útjára, amikor először az utolsó vacsora termében a feltámadt Krisztustól rászállt az apostolokra, majd az utolsó vacsora termének ajtaját szélesre táró pünkösdkor az egész Egyházra kiáradt (25) – miután tehát mindezt sorra veszi, olyan ponthoz érkezik, ahol már a nyugodt és elmélyült olvasás sem elegendő. Többre van szükség.

Attól fogva, hogy a Dominum et Vivificantem elérkezik a kereszt említéséhez, két irányban igyekszik a mélybe hatolni:

egyrészt Isten mélységeibe, másrészt a bűn mélységeibe ereszkedik alá (32).

Lépésről lépésre előrehaladva azt mutatja be, milyen részvét ébred Istenben, az Atyában a bűnös ember iránt, olyan részvét, amely egyenesen osztozik az ember fájdalmában (39). Ez a megváltó áldozatra indító részvét a szövegben egyre élesebben jelenik meg: a szent pápa atyai fájdalomról, majd Isten fájdalmáról (dolor Dei) beszél, sőt végül egyenesen arról, hogy Isten szenved (patitur Deus) Krisztusban.

Egészen páratlan, hogy egy enciklika ki meri jelenteni a szenvedést és a fájdalmat Istenről, s ez az olvasó részéről nem akármilyen tiszteletet és komolyságot igényel.

Hasonlóan megrázó mindaz, amit a körlevél a bűnös ember állapotáról mond. A szöveg nem moralizál, hanem teológiai szinten marad. A bűnnel az ember a „hazugság atyjának” nyílik meg (37), s ennek következtében „gyanúsítottnak”, „ellenségnek” és „veszély forrásának” mutatkozik a szemében Isten. A bűnös ember nyomorúsága tehát abban áll, hogy nem mer bízni Istenben, kétes célokkal és ártó szándékkal gyanúsítja magában, magyarán azt hiszi, hogy Isten nem a javát akarja, hanem az ártására tör. Nem véletlen, hogy a lelki élet mesterei az elmúlt évtizedekben sokszor hangsúlyozták, nyomorúságuknál fogva még hívő emberek sem mernek igazán bízni abban, hogy Isten jót akar nekik, s noha rendszeresen kimondják, hogy „legyen meg a te akaratod”, valójában rettegnek attól, hogy Isten akaratának teljesülése tönkreteheti őket. A bűn mélységei és Isten mélységei aztán a Dominum et Vivificantemnek abban a kijelentésében érnek össze, miszerint a lelkiismeret fájdalmában magának Istennek a fájdalma tükröződik valamiképpen (45).

Az olvasó itt végképp elnémul, leteszi a szöveget, és elgondolkodik azon, nem látta-e eddig túl felszínesen Isten és saját élete valóságát.

A hazugság atyának való megnyílást és az Istennel szembeni ellenállást a pápa azonban nemcsak egyéni, hanem kulturális téren is bemutatja. Kiemeli azokat az életellenes jelenségeket, a fegyverkereskedelemtől a terrorizmusig, amelyek szelleme már mélyen beleivódott a modern emberbe (60), s eltávolítja Istentől. Ezzel szemben a hitnek az a lényege, hogy az ember megnyílik Istenre (51), és olyan új életet nyer, amely kitágítja életterét (58). Az enciklika végső szava pedig ezé a tágasságé: az imádságé, amely azok hangja, „kik látszólag meg sem tudnak szólalni” (65), az imádságé, amely egyre több ember életében kerül az első helyre, az imádságé, amely a Szentlélek ajándékára és a Szentlélek ajándékaira vár.

1986-ban még legalább három olyan esemény érdemel említést, amelyben megfigyelhető volt a Szentlélek újdonságot teremtő ereje és az imádság élete. Tél végén tett indiai zarándoklata alkalmával II. János Pál találkozott Teréz anyával: az imádságnak ez a két embere kitörölhetetlen része az újabb egyháztörténetnek. Hat héttel a Dominum et Vivificantem kiadása után a konstantinápolyi egyetemes patriarchátus követségének azt mondta a pápa, a párbeszédet egészen addig folytatniuk kell, míg közösen nem tudnak az áldozati oltárhoz járulni: vagyis az imádság legmagasabb rendű formájában részesülni. Október 5-én végül Taizében állt meg rövid ideig az egyházfő, azt kívánva az imádkozó testvéreknek, őrizze meg őket a Lélek „kitörő tavasznak” – a frissesség, az élet és új kezdet üdítő valóságának. Mi mást kívánhatnánk saját magunknak?

*

A Dominum et Vivificantem enciklika teljes terjedelmében, magyar nyelven ITT érhető el.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír