Milyen világot építünk? – Az útközben meghalt menekültekért imádkoztak Budapesten

Minden országban, városban, ahol a Sant’Egidio közösség jelen van, évente megemlékeznek azokról, akik háború, erőszak, elnyomás, éhezés, természeti katasztrófák, klímaváltozás elől menekülnek, és a béke, az élhető élet felé vezető viszontagságos útjuk során az életüket vesztik, vagyis azokról, akik – ahogyan az imádság elnevezése utal rá – a remény útján haltak meg.

Jelen volt és könyörgéssel szolgált a budapesti szertartáson az ökumené jegyében Gáncs Péter nyugalmazott evangélikus püspök és Dmitrij Szidorenko ukrán ortodox parókus.

Szőke Péter, a Sant’Egidio közösség budapesti és regionális felelőse köszöntötte az egybegyűlteket. „Gondolatainkat vezesse az a kereszt, amely itt áll az oltáron. Közösségünk tagjai hozták, olyan fából készült, amelyet Leszbosz szigetén egy menekülttáborban gyűjtöttünk, amelynek közelében van egy bárkatemető” – mondta, és hozzátette: A menekültek keresztje Krisztus keresztje. Emlékeztetett, hogy sokan közülük névtelenül nyugszanak a tenger hullámsírjában, a balkáni útvonalakon vagy Közép-Amerika őserdeiben. Mi azonban nem akarjuk őket elfelejteni. Isten mindenkit számontart.

XIV. Leó pápát idézte, aki a Kanári-szigeteken prófétai szavakkal szólva azt mondta, hogy ezek a bárkák kérdéseket is hordoznak:

Mennyire ismerjük fel a menekültekben Krisztust? Milyen világot építettünk, ahol anyáknak és apáknak kell kicsi gyerekeiket lélekvesztőkbe helyezniük, hogy emberi körülmények között élhessenek?

Fontos, hogy faggassanak minket ezek a kérdések, hogy eljussanak ma hozzánk a menekülők kiáltásai, könnyei, a gyereksírás. „Imádkozzunk, hogy az Úr írja be az elhunytakat az élet könyvébe, nekünk pedig segítsen emberibb, irgalmasabb világot élni, építeni” – zárta bevezetőjét.

Az evangélium felolvasása után Mohos Gábor püspök felhívta a figyelmet: hisszük és imádkozunk érte, hogy akik nem értek el arra a helyre, ahol megtalálták volna a teljesebb életlehetőségeket, azok az örök hazában nyugszanak. De ez nem a lelkiismeretet mentesíti, hanem az Isten irgalmába vetett hitet erősíti bennünk. Nem csak a nagyobb felelősséggel bírókat, hanem mindannyiunkat érinti a kérdés, ami a bevezetőben elhangzott: Milyen világot építünk?

Minden ember szívében dől el, a mi szívünkben is, hogy milyen lesz a világ.

Hogy miként nézünk magunkra és embertársainkra. A bűntől sebzett emberiség hajlamos a másikban mindig a hibát keresni, és nehezen kezdeményezünk lépéseket, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Pedig ez segít abban, hogy a világ emberibbé váljon minden ember számára, hiszen minden ember testvér.

Jézus arra hív, hogy egymás felé forduló tekintetünk ne ítélkező legyen – még ha türelemre van is szükség ahhoz, hogy egymás különbözőségeit elviseljük. De ezzel lehetőséget kapunk arra, hogy növekedjünk egymás megismerésében.

„A test világossága a szem. Ha szemed ép, egész tested világosságban lesz. De ha szemed elhomályosodik, egész tested elsötétedik. Ha tehát a világosság benned sötétség, maga a sötétség mekkora?” – idézte Máté evangéliumából, a hegyi beszédből. Arra kér Jézus, a lelki világosságot engedjük be a látáson keresztül, egymás megismerésével, és azt mondja, ennek egyetlen útja a szeretet. A különbözőségek lehetőségek, hogy kiegészítsük egymást, és ezzel válik teljessé a világ – tette hozzá.

Kérte, hogy

a hajótörések tragédiái indítsanak bennünket arra, hogy elkötelezettebben törekedjünk a szeretet kultúráját, egymás elfogadását formálni a szívünkben.

Meg tudjuk fertőzni egymást a rosszal, de tudjuk segíteni egymást a jóval. Jézus arra hív, hogy lelki szemünkkel lássuk meg a jót a másikban. Nézzünk magunkba, milyen önző érzéseink akadályozzák a szeretet kultúráját. Jézuson keresztül vezet az út, őt kérjük, hogy gyógyítsa meg szemünket, szívünket, hogy be tudjuk tölteni, amire hív.

Mohos Gábor püspök háláját fejezte ki a Sant’Egidio közösségnek, amiért elöl jár, példát mutat, és kifejezte kívánságát, hogy többen is elinduljanak ezen az úton, lépésről lépésre haladva előre. Kérte az Urat, hogy „tudjunk hálásak lenni azoknak a testvéreinknek, köztük a hozzánk menekülőknek, akik jelenlétükkel emlékeztetnek erre a hivatásunkra. Imádkozzunk értük és azokért, akik nem lehetnek köztünk, de akikről hisszük, hogy Istennél végső otthonra lelnek”.

Emlékezzünk arra a 4532 menekültre, akik 2025 júniusától napjainkig a Földközi-tengeren és a szárazföldi utakon vesztették életüket, miközben Európába próbáltak eljutni egy jobb jövő reményében”

– ezekkel a szavakkal kezdődött a megrendítő felsorolás, nevek, történetek, olyan emberek emléke, akik halálukat lelték a viszontagságos utakon, segítség, támogatás nélkül. Megemlékeztek az újszülött Marjamról, aki Elefántcsontpartról származott, és egy hajón utazott, amelyen 55 migráns tartózkodott Kamerunból, Elefántcsontpartról, Gambiából, Guineából, Maliból, Nigériából és Sierra Leonéból. A kicsi kihűlés miatt halt meg Lampedusa szigetén, nem sokkal azután, hogy édesanyjával együtt partra szállt idén május 16-án.

Saima és Szula, fiatal szudáni nők is májusban vesztették életüket, miközben megpróbáltak átkelni a La Manche csatornán az Egyesült Királyságba egy apró csónak fedélzetén, amely több mint 80 embert szállított. Tavaly november 3-án két tunéziai fiatal holttestét találták meg egy konténerben, amelyet az olaszországi Livorno kikötőjébe érkező hajóra raktak fel. Megemlékeztek a Srí Lanka-i Krishantháról, az iráni Zahráról, a kis Zsiliangról Kínából, akik egy hajón utaztak, amely idén február 23-án felborult az Una folyón, Horvátország és Bosznia-Hercegovina határán, és velük együtt arra a több mint 50 menekültre, akik idén vesztették életüket a balkáni útvonalon.

A felsorolás végén azért a több mint 76 500 emberért imádkoztak, akik 1990-től napjainkig vesztették életüket, miközben Európába próbáltak eljutni. Közülük több mint 50 ezren az utóbbi tíz évben haltak meg. A Mexikó és az Egyesült Államok közötti határon és más térségekben odaveszett emberekkel együtt emlékeztek mindazokra, akiknek neve és története Isten szívében fel van felírva, még ha az emberek számára ismeretlen is. Minden név, történet után gyertyát gyújtottak az áldozatokért, a Kyrie eleisont énekelve.

Ezt követően Gáncs Péter a 71. zsoltár szavaival imádkozott, Dmitro Szidorenko pedig ukrán nyelven fohászkodott az Úrhoz. A hívek könyörgései a menekültekért, migránsokért szóltak, a társadalmainkért, hogy megnyissák kapuikat, a békéért, a befogadásért, a biztonságos menekülés útvonalaiért.

A szertartás a Miatyánk elimádkozásával, békeöleléssel és énekkel zárult.

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír