Minden életnek célja van – Egy Down-szindrómás lány szülei a Lélekjelenlét podcastban

Ármós Rita szeret biciklizni, joghurtot enni, szereti a társaságot. Nagyon sok mindenre képes egyedül, saját tempójának megfelelően fejlődik. Szülei, Ágnes és Zoltán arra törekszenek, hogy minden képességet kiteljesíthesse, ami benne van. Segítik, támogatják, számára megfelelő módon készülnek gondoskodni gyermekük jövőjéről is.

– Tudtátok-e, hogy a gyermeketek Down-szindrómával fog születni, vagy felkészületlenül ért benneteket ez a helyzet?

Ármós Zoltán: A terhesség alatt gyanújelek már voltak, de igazából a terhesség alatt végig bíztam abban, hogy nem lesz Down-szindrómás.

Ármós Ágnes: Biztosan nem tudtuk, mert nem végeztettük el a magzatvizsgálatot. Fel sem merült bennünk, hogy elvetessük, és – hála Istennek – ezt a szülészünk tiszteletben tartotta. Aztán a 32. héten bekerültem a kórházba, és 33. héten császármetszéssel megszületett a kicsi Rita, aki Szent Ritáról kapta a nevét, mert egy barátnőm, mikor megtudta, hogy ennyi probléma van a terhességnél, felhívta a figyelmemet rá, aki a lehetetlen ügyek szentje.

– Szóba került bármikor közöttetek az, hogy az embernek speciális szükségletű gyermeke születhet?

Á. Z.: Nem beszéltünk ilyenekről, ilyeneken nem gondolkoztunk. Az volt a fő szempont, hogy jóban, rosszban kitartunk egymás mellett, aztán a Jóisten majd átvezet bennünket minden nehézségen.

– Biztosak voltatok abban, hogy nem végeztettek abortuszt semmilyen körülmények között?

Á. Z.: Neki ugyanúgy joga van az élethez, mint bárki másnak. Nyilván nem tudja érvényesíteni ezt a jogát, hogyha mi nem állunk mellette, de

nem gondoltuk azt, hogy bármilyen értelemben kevésbé értékes élet az, amit ő él majd. Az ő életével is célja van Istennek, és neki is helye van ebben a világban.

Á. Á.: Fel sem merült, nem tudtuk volna megtenni. Nehéz volt ugyanakkor elképzelni, hogy vajon mi várható. Az első pár évben korai fejlesztőbe vittük, hogy minél hamarabb elkezdjük a fejlesztést. A Down-alapítványnál születéstől kezdve van egyéni és csoportos fejlesztés, és hetente kétszer-háromszor be kellett vinni Budapestre; közben a nagy az iskolát, a középső az óvodát kezdte, úgyhogy az első néhány év kifejezetten nehéz volt.

– Fel tudtok idézni egy-egy olyan pillanatot, ami nagyon megmaradt bennetek Ritával kapcsolatban, amire szívmelengető számotokra visszaemlékezni?

Á. Z.: Sok van. Rita másképp kötődik hozzánk, mint a másik két lányunk, és az érzelmi intelligenciája tényleg erős. Nagyon kicsi korától kezdve odajön, megvigasztal, hogyha azt érzi, valami gond van.

– Ritát hogy képzeljük el? Meséljetek róla egy kicsit, mire képes, mit szeret, milyen lány 14 évesen?

Á. Á.: Nagyon sok mindenre képes egyedül. A házban, az udvarban abszolút önállóan mozog. Kinyitja a hűtőt, kiveszi belőle, ami megtetszik neki; vizet enged magának, megkeni a kenyeret; öltözködik egyedül, fogat mos. Fürödne is egyedül, mindent csinálna egyedül, de ott kell lenni, hogy ne száz liter víz folyjon el. Sok mindent meg tud csinálni, és meg is akar. Sokszor nem akarja, hogy segítsünk, hadd csinálja ő maga, ragaszkodik hozzá, hogy ez most hadd legyen az ő dolga. Idén megtanult egyedül biciklizni, és látszik rajta, hogy élvezi.

– Nem zavar benneteket a különbség Rita kortársait nézve, akik 14 évesen azt tervezik, melyik gimnáziumot jelöljék meg továbbtanulásra, Rita pedig most tanult meg biciklizni?

Á. Á.: Rita Down-szindrómás, teljesen más igényű. Igazából mindenki más tempóban, más értelemben fejlődik, Ritánál ezt nem volt nehéz elfogadni, feldolgozni, mert tudtuk, hogy ő más, és hagyni kell a saját tempójában fejlődni, bár megvan az elvárás, hogy mindent kihozzunk belőle, ami benne van. Ha valamit nem tud megcsinálni, az frusztrálja. Számomra az, hogy a korai fejlesztőben is, majd az óvodában is, a speciális iskolában is sorstársakkal voltunk, segített abban, hogy ne akarjunk mást faragni belőle. Láttuk, hogy vannak másképpen fejlődő gyermekek, és talán könnyebb volt elfogadni úgy, hogy többen vagyunk.

– Hívő katolikusok vagytok. Az istenkapcsolatotok hogyan alakult azután, hogy ilyen megváltozott élethelyzetbe kerültetek?

Á. Z.: Szerintem a hitünket nem viselte meg, vagy az enyémet legalábbis úgy érzem, hogy nem. Azt gondolom, az ő életének is célja van, és sokszor nem is csak a szűk környezetben, hanem egy tágabb közegben. Ő is hat a világra, ahogy mindenki, neki is van itt dolga. Inkább közelebb kerültem Istenhez, mint hogy eltávolodtam volna tőle. Nem érzem úgy, hogy ez a hitemet gyengítette volna.

Á. Á.: Velem is hasonló a helyzet, azzal kellett megküzdeni inkább, hogy mekkora terhet jelent, milyen nehézségekkel kell szembenéznünk. Fohászkodtam, hogy Istenem, most akkor segíts, hogy ezt meg tudjuk csinálni, és adj erőt a munkás hétköznapokban. Ezekkel megküzdöttünk az évek során.

– Hogyan gondoltok most Rita jövőjére? Foglalkoztat-e egyáltalán benneteket már most ez a kérdés?

Á. Z.: El tudjuk képzelni, hogy támogatott önállósággal egy lakóotthonban elboldogul. Valamilyen munkára biztosan alkalmas lesz, és láttunk jól működő otthonokat. Ritát egy ilyen helyen szeretnénk biztonságban elhelyezni, ahol tudjuk, hogy jó irányba terelgetik, jól is érzi magát, meg a saját életét éli. Szoktunk beszélni a lányokkal arról, ha majd nem leszünk, nekik ne legyen teher. Kihozhatják, lehetnek vele, meglátogathatják, de legyen rajta a szemük, figyeljék, hogy ha mondjuk megszűnik az otthon, ahol van, akkor legyen egy másik jó helye.

Az adás ide kattintva elérhető a Spotify felületén is.

Forrás és fotó: Váci Egyházmegye

Magyar Kurír