Nagyobb autonómiával, az evangelizációra figyelve – Molnár Antal az állam és az egyház viszonyáról

Nagy megtiszteltetés és természetesen nagy felelősség egy ilyen rendkívüli súlyú kérdésről írni. Nemcsak azért, mert eleve lehetetlennek tűnik, hanem azért is, mert nagyon fontos aktualitása van, nemcsak és nem is feltétlenül elsősorban Magyarországon, hanem az egész világon. Ha ez nem így lenne, nem szentelte volna jelentős részben ennek a kérdésnek XIV. Leó pápa 2025. január 9-én a Szentszékhez akkreditált diplomaták előtt mondott beszédét. Gondolatmenetem három pontból áll: először egy nagyon gyors áttekintést kívánok adni az állam és az egyház viszonyának történeti dimenzióiról az elmúlt 2000 évben, ezt követően a sajátos közép-európai és magyar helyzetre szeretnék reflektálni, végül néhány, a történelemből kibontakozó tanulságra fogok rámutatni. Az alapkérdés tehát, amely valamennyiünket foglalkoztat, amikor egyház és állam viszonyáról gondolkodunk:

történeti szempontból az egyes korszakokban milyen mozgástere volt az egyháznak, hogy a világi hatalommal szemben megőrizze saját autonómiáját?

Az egyház kétezer éves történetének öt nagy korszaka

A történelem folyamán a világi hatalom és a nyugati kereszténység közötti kapcsolatrendszer öt nagyobb szakaszát különíthetjük el, ezek a korszakok markánsan elválnak egymástól, és mindegyik kialakította az együttélés rá jellemző formáit.

Az első korszak az 1. századtól a 3. századig, Krisztustól Nagy Konstantinig tartott, és az elkülönülés és üldözés kifejezésekkel jellemezhetjük, mivel ebben a majd’ háromszáz esztendőben a kereszténység az állammal szemben létezett. A két princípium konfliktusa kezdettől fogva kitapintható, hiszen a Megváltó küldetését a zsidóság saját politikai megváltásaként is értelmezte, Krisztus viszont ezt a szerepkört kategorikusan elutasította, sőt, az állammal való együttélésre szólította fel követőit, majd ugyanezt tette Pál apostol is a rómaiakhoz írott levelében. A kezdeti időszakot az egyház születésének nehéz és véres, de az autonómia és az expanzió szempontjából a legpozitívabb korszakaként jellemezhetjük. Fontos hangsúlyozni, hogy a keresztényüldözések oka az állami kultusz elutasítása volt, nem pedig a római vallástól eltérő kultuszok követése. Vagyis másképp fogalmazva:

a kereszténység évszázados megpróbáltatásai az államvallás-modellben gyökereztek.

A bámulatos sikerek ellenére ugyanakkor a növekedés és az intézményi szabadság ilyen körülmények között hosszú távon fenntarthatatlan lett volna, a keresztény közösségek egy idő után felmorzsolódtak volna, ezért a társadalommal és a politikával való kiegyezés elkerülhetetlennek bizonyult.

A lateráni bazilika ékessége a főkapu, mely egykor a Forum Romanumon állt, s ez volt a szenátus épületének, a Curiának a bejárata

A második korszak a 4. és a 6., vagy inkább a 8. század közötti időszakot öleli fel, Konstantintól Róma bukásáig, tágabban a Bizánc kivonulásáig a mediterráneum nyugati feléből és a Frank Birodalom felemelkedéséig. Legjellemzőbb tulajdonságai az egység és együttműködés. Ezeket a századokat az államhatalom és az egyház egysége jellemezte, a császár az egyház világi, a pápa a spirituális feje volt. Ezt a struktúrát vitte tovább Bizánc, ahol nem beszélhetünk tehát „cezaropapizmusról”,

a császár nem „beavatkozott” az egyház életébe, hanem mint annak a feje, irányította és védte az ortodoxiát, olykor dogmatikai döntésekkel is.

Ennek a szemléletnek az örököse lett az ortodoxia, az ortodox egyházak, amelyek esetében a világi hatalom emiatt sokkal szervesebben épül be az egyház irányításába, az összefonódás sokkal természetesebb és erőteljesebb.

A libertas Ecclesiae szempontjából talán leginkább perspektivikus korszaknak az érett középkort (8–13. század) tekinthetjük, amely időszakot – a 9–10. század zűrzavarai után – egyre inkább az egyház univerzalisztikus hatalmi igényei határoztak meg, és amelyet az emancipáció és együttműködés kettősségével jellemezhetünk. Ennek alapját az egyház világi hatalmának kialakulása jelentette a Karoling-korban, amely fejlődés teljesen idegen volt a római–bizánci tradíciótól. A formálódó Egyházi Állam, illetve az a tény, hogy a Német-római Császárság később alakult ki, mint a pápaság, oda vezetett, hogy ellentétben Rómával és Bizánccal, amelyek integrálták a keresztény egyházat,

a középkori Nyugaton a kereszténység integrálta a császárságot.

A születő császárságnak a legitimációjához szüksége volt a pápaság megerősítésére – ez a magyarázata a pápai koronázásoknak Kis Pipintől V. Károlyig, sőt Napóleonig.

II. Szilveszter sírköve fölött, magyar emlékezés: koronát kértünk és kaptunk a pápától (lateráni bazilika) 

A Német-római Császárság megerősödése, majd a francia monarchia születése és ringbe szállása az európai főhatalomért súlyosan veszélyeztette, majd lerombolta a pápaság univerzalisztikus igényeit.

A negyedik korszakot a szövetség és rivalizálás jellemezte. A 14. és 18. század közötti időszakban történt a nemzeti monarchiák és az államegyházak kialakulása, amelynek során az egyház ismét a világi hatalom befolyása alá került. A bukás bölcsője Franciaország, az egyház legidősebb lánya lett, amelynek élén a legkeresztényibb király állt. Az avignoni fogság (1309–1377), a nagy nyugati egyházszakadás (1378–1417), majd a gallikanizmussal jellemezhető francia egyházpolitika olyan, korábban ismeretlen állami fennhatóságot épített ki az egyház felett, amely a nyugati történelemben addig nem fordult elő. A francia monarchiában jött létre a leginkább kifejlett államegyházi rendszer, amely mintát nyújtott a többi nemzeti monarchia számára Portugáliától és Spanyolországtól Magyarországig.

A modell lényege, hogy a kialakult „nemzeti” monarchiák maguk alá gyűrték az egyházakat, amelyek egyébként is komoly belső válsággal küzdöttek.

Róma befolyása névlegessé vált a helyi egyházak nagy része felett, amelyek betagozódtak a monarchiák intézményrendszerébe, elveszítették politikai autonómiájukat, és ennek következtében, vagy sokszor már ennek előzményeként az uralkodók vették kezükbe a helyi egyház reformjának, rendbetételének irányítását. A folyamat betetőzését a reformáció jelentette, amely lényegében megteremtette a klasszikus állami egyházakat, amelyek élén a fejedelem állt, mint a német protestáns fejedelemségekben vagy különösen az anglikán Angliában. Bizonyos szempontból ez a folyamat – közel 1000 esztendő autonómiatörekvései után – visszatérést jelentett a késő római, majd bizánci modellhez, amikor az uralkodó nem beavatkozott az egyház életébe, hanem saját jogán irányította azt.

VIII. Bonifác 1300-ban meghírdeti az első szentévet (lateráni bazilika) 

Végül az utolsó időszak a 18. századtól napjainkig, a felvilágosodástól és szekularizációtól a totalitarizmusokon át a pluralista társadalmakig tartó bő három és fél évszázad, amelyet a szétválás és kiszolgáltatottság kettőssége jellemez. Az egyház súlyának csökkenését mindenekelőtt az egymásrautaltság megszűnése okozta. A 18. században a spanyol és portugál monarchiákban vagy a francia forradalommal kezdődő szekularizáció az egyházak súlyos veszteségeivel jártak, de a restaurációk sem jelentették a tendencia megváltozását. Ennek iskolapéldáját ismét Franciaország nyújtotta: a forradalom által megtépázott katolikus egyház a napóleoni konkordátummal (1801) is csak egy hangsúlyosan alárendelt, az állam szolgálatába állított intézmény lett.

Közép- és Kelet-Európában a fejlődés csupán látszólag indult el más irányban, hiszen a felvilágosult abszolutizmusok az egyházat az állam (oktatási és karitatív) segédszerveivé degradálták, és teljesen függő állapotba helyezték.

Ennek az egyházpolitikának az iskolapéldája a Habsburg Monarchiában a 18. század végén kifejlődött jozefinizmus lett. Az egyházak folyamatosan veszítették el társadalmi súlyukat, az elvallástalanodás jelenségét a francia történeti szociológia már a 18. századi vizitációkból is kimutatta. Ezek a folyamatok az erősödő államhatalmakkal és társadalmilag-politikailag gyengülő egyházakkal fokozódtak a 20. század derekán, a totális diktatúrák idején, amikor az állam már nemcsak gyámkodott, vagy használta az egyházat, hanem ellenségesen viszonyult hozzá, és kifejezetten üldözte, vagyis a politikai és anyagi megszorításokat felváltotta a nyers erőszak. A fasiszta és kommunista, vagy spanyol és mexikói egyházüldözések elvi alapjaikat, módszereiket és dimenzióikat tekintve visszatérést jelentettek az egyház történetének első korszakához, a római keresztényüldözésekhez.

„Az új dolgok” pápája, XIII. Leó síremléke a lateráni bazilikában

A közép-európai és magyarországi fejlődés sajátosságai

Az 1945 utáni nyugati demokráciákban, majd 1990 után a Kelet-Európában is a plurálissá váló társadalmakban az egyházaknak a 2000 évig tartó, különböző intenzitású és előjelű együttélés után kell megtalálniuk az együttműködés új formáit a világi hatalommal. Az új kihívások alapvetően kétirányúak, és az adott térség történelmi hagyományaitól függnek. Nyugat-Európában a szekularizáció és a pluralizmus okozta veszteségek a 20. század végétől fokozódtak, aminek eredményeként a vallás egyre inkább, olykor teljesen visszaszorult a privát szférába. Az európai keresztény ember mindennapos tapasztalata, hogy a keresztény vallásgyakorlat bármilyen nyilvános megjelenése sokféle érzékenységet sért és konfliktusokat gerjeszt; az okok is sokfélék, jöhetnek akár a laicitás hagyományából vagy az iszlám európai jelenlétéből és a nyugati társadalmakkal szembeni – kulturális és politikai szempontból is igencsak vitatható – követeléseiből. Mindez immár nemcsak a többször idézett és ebből a szempontból mindig is élen járó Franciaországra, hanem az egész nyugati világra igaz.

Közép-Európában a világi hatalom és az egyház együttélésének problematikája másképp tételeződik, a történelem terhe egyfajta „Bermuda-háromszögként” nehezedik a történelmi egyházakra. Egyrészt a felvilágosult abszolutizmus, a jozefinizmus tradíciói makacsul élnek tovább, paradox módon ez befolyásolta sok tekintetben nemcsak a Habsburg Monarchia és a két világháború közötti tekintélyuralmi rendszerek, hanem a kommunista hatóságok egyházpolitikáját is, és a rendszerváltásokkal sem tűnt el a politikai gyakorlatból. Az egyház/egyházak számos funkciót átvesznek az államtól, és ezt közfeladatként végzik. Ezekhez a feladatokhoz állami támogatást kapnak, mivel a feladatellátáshoz rendelt termelőeszközökkel nem rendelkeznek, jellemzően nem kapták vissza azokat kárpótlásként. Ez a rendszer már önmagában komoly kiszolgáltatottságot eredményez.

Ehhez járul a posztkommunista országok egyes (jellemzően jobboldali) kormányzatainak, ideológiai irányukkal és identitásukkal szoros összefüggésben, az a középkorból örökölt legitimációs igénye, amely elvi síkon, tehát

nemcsak a támogatásért cserében vár el lojalitást az általa anyagilag is támogatott egyházaktól, hanem ideológiai, sőt erkölcsi alapon is.

Más szavakkal: egyfajta értékközösség alapján az egyházak barátságára is igényt tart, nem csak puszta partnerségre számít. Ez az elvárás sokszor beszivárog a vallási életünk legmélyébe, és nemcsak közösségi, hanem egyéni szinten is jelentkezik, részévé válik vallásos világképünknek, tehát a hívők politikai választása dogmatizálódik. Ennek a rendszernek a gyökerei Magyarországon, akárcsak a térség más országaiban is, a két háború közötti időszak tekintélyuralmi kurzusai (nálunk a Horthy-rendszer) és az egyházak közötti szövetségre nyúlnak vissza, majd megerősítést nyertek a kommunista egyházüldözés időszakban, és mind a mai napig szilárdan tartják magukat a keresztény közösségek jelentős részénél.

A háromszög harmadik pontja a térségben, elsősorban Magyarország esetében a történetileg kialakult multikonfesszionális struktúra. Ennek lényege, hogy nincs egy uralkodó, kvázi államegyház és mellette elenyésző vallási kisebbségek, hanem a történelem során kialakult és megszilárdult erős keresztény egyházak koegzisztenciája jellemzi a vallási szférát.

Ez a helyzet az állam számára előnyös pozíciót jelent, hiszen „versenyeztetheti” az egyházakat az anyagi és politikai előnyökért.

Izgalmas történelmi párhuzam, hogy ezt a rendszert az oszmánok alkalmazták először professzionális módon a Balkánon, amikor évszázadokon át kijátszották egymás ellen az ortodox és a katolikus egyházakat, elsősorban Boszniában, illetve a katolikus és protestáns egyházakat a hódolt Magyarországon. Ugyanezt a divide et impera elvet alkalmazták az egyházakkal szemben a kommunista hatóságok is, és a mai Magyarország egyházpolitikájában is felfedezhetők ennek a stratégiának az elemei.

Tanulság helyett

Gondolatmenetünk végén érdemes visszatérnünk az elején feltett kérdéshez: milyen esélyei voltak az egyháznak a történelem folyamán autonómiája megőrzésére a világi hatalommal szemben? Ha az öt korszakot vesszük sorra, akkor a világi hatalommal való kapcsolata egy érdekes görbét ír le. Az üldözöttségből fakadó belső autonómiától indulva az egyház a 4. században hirtelen elérkezett az állammal való teljes összefonódáshoz, amikor a kereszténység teljesen átvette a római vallás állami kultusz szerepét.

Róma Bizáncba költözésével Nyugat egyháza esélyt kapott, hogy a születő császársággal egyenrangú partnerként lépjen szövetségre, amit az európai monarchiák megerősödése tett illúzióvá a 14. századra.

A reformáció és a konfesszionalizáció az államegyházak kialakulásának folyamatát tetőzte be, majd a felvilágosult abszolutizmus, a forradalmak, a szekularizáció és a szeparáció a veszteségei miatt immár riválisnak sem számító egyházat politikai szempontból eljelentéktelenítette, sokszor felhasználta vagy elnyomta. Ez a represszió érkezett el a 20. századi totális diktatúrákban az új keresztényüldözésekhez. Az utolsó két évszázad nehézségei, sőt csapásai viszont újból megnyitották az egyház autonómiája felé vezető kaput, amelyet többek között a 20–21. századi pápák nemzetek és ideológiák feletti tekintélye is jelez. Más alapokon tehát, de

korunk a visszatérés lehetőségét villantja fel Európában ahhoz az ókeresztény és részben középkori örökséghez, amely a világi hatalommal való egyenrangú, kölcsönös, egymás küldetését tiszteletben tartó együttműködésre épül.

Magyarországon a sajátos kihívások, a „Bermuda-háromszög” miatt ez az út bizonyos értelemben nehezebb, hiszen mindhárom jellegzetes örökséggel, a jozefinizmussal, a politikai dogmatizáció kísértésével és a felekezetek közötti kompetitivitás örökségével is kezdenünk kell valamit. Ezt a hármas dilemmát nyilván nem ma és főleg nem az én bevezető gondolataim fogják megoldani. Viszont a távlati irányok talán felsejlenek.

Mindenekelőtt az egyház szempontjából kívánatosnak tűnik a búcsú a jozefinista egyházpolitikától, amikor az állam nem adja alvállalkozásba az egyházaknak saját oktatási és szociális feladatainak jelentős vagy olykor túlnyomó részét. Így egyrészt

nem hozza kiszolgáltatott helyzetbe az egyházakat, másrészt lehetőséget biztosít számukra, hogy elsődleges, evangelizációs küldetésükre összpontosítsanak.

Másrészt le kell zárnunk a politikai lojalitás emocionalizációját és dogmatizációját. Ez is csak első látásra könnyű feladat, hiszen mindenekelőtt ahhoz is megfelelő időtávra, a Horthy-rendszer és a kommunizmus történelmi örökségétől való eltávolodásra van szükség, hogy egyáltalán felvethessük ezt az igényt. Könnyű belátni ugyanis, hogy 1990 után ez az elvárás aligha lehetett volna aktuális. 40 évvel a rendszerváltás, a politikai struktúrák változásai után viszont ennek az örökségnek az ápolása immár nem indokolt. Leginkább azért nem, mert valóban korszakváltást élünk meg, a politika játékszabályai, módszerei és ideológiai alapjai is gyökeres változásokon mennek át. Más szavakkal: a szövetségesek már nem az egykori szövetségesek, a politika játékszabályai, erkölcsi alapokhoz való viszonya is megváltozott. A szövetség ugyan, miként azt XIV. Leó pápa is hangsúlyozta Szent Ágoston nyomán január 9-i beszédében, mindig fennmarad. Ugyanakkor a Szentatya szavait idézzük:

Isten városának vissza kell kapnia az állampolgári jogait.

Itt az ideje tehát, hogy a szövetség feltételeit átgondoljuk, és úgy alakítsuk, hogy az egyház számára nagyobb autonómiát biztosítson, annak érdekében, hogy saját elsődleges hivatásának, az ágostoni mennyei város felé fordulásnak minél hitelesebben tudjon megfelelni.

Végezetül a történelminek nevezett egyházak versenyeztetése csakis magukon az egyházakon múlik: elfogadják-e ennek a játszmának a játékszabályait, vagy nem. Persze míg az előző esetben csak száz- vagy legfeljebb kétszáz éves, itt ötszáz éves reflexeket kell elengedni, de talán ez sem lehetetlen. Abban az új kulturális, társadalmi és politikai térben, amelybe a nyugati világ a 21. században került,

a keresztény egyházak valódi szövetségesei a jövőben nem elsősorban az állam, a politikai pártok lesznek, hanem egymással kell összefogniuk. A helyüket az új világrendben vagy együtt fogják megtalálni, vagy sehogy.

Mindez így borzasztóan egyszerűnek látszik – nyilván pontosan ezért borzasztóan nehéz. Ez azonban nem ment fel minket a közös gondolkodás felelőssége alól, hiszen ahogyan a Szentatya is fogalmazott sokat idézett beszédében: mindannyian főszereplők vagyunk, és így felelősséggel tartozunk a történelemért.

A Hetvenkét Tanítvány Mozgalom február 4-i, I. szalonján elhangzott előadás szövege teljes terjedelmében ITT olvasható.

Fotó: Merényi Zita (archív)

Magyar Kurír