Leó pápa a szentszéki diplomatákhoz: Aggasztó, hogy a háború újra divatba jött

Az alábbiakban XIV. Leó pápa a Szentszékhez akkreditált diplomáciai testület tagjaihoz intézet teljes beszédének fordítását olvashatják.

Eminenciás Uram,

Excellenciás Uraim,

Tisztelt Diplomáciai Testület Tagjai,

Hölgyeim és Uraim!

Szeretném megköszönni George Poulides nagykövet úrnak, a Diplomáciai Testület dékánjának a kedves és tiszteletteljes szavait az Önök nevében. Szeretettel várom mindannyiukat ezen a találkozón, hogy az újév kezdetén üdvözölhessük egymást.

Ez egy hagyományos alkalom a Szentszékhez akkreditált diplomáciai testület életében; de számomra új élmény, mivel csak néhány hónappal ezelőtt kaptam elhívást Krisztus nyájának legeltetésére. Ezért örömmel üdvözlöm Önöket ma reggel, és há­lás vagyok nagylelkű részvételükért, amelyet idén Kazahsztán, Burundi és Fehéroroszország új rezidens misszióvezetőinek jelenléte gazdagít. Köszönöm az illetékes kormányzati hatóságoknak, hogy úgy döntöttek, Rómában diplomáciai képviseleteket nyitnak a Szentszéknél. Ez a jó és gyümölcsöző kétoldalú kapcsolatok kézzelfogható jele. Kedves Nagykövetek, mindegyikükön keresztül szeretném kifejezni jókívánságaimat országaiknak, és megosztani egy gondolatot a mai korunkról, amelyet egyre több feszültség és konfliktus sújt.

Az elmúlt év számos jelentős eseményt hozott, kezdve azokkal, amelyek közvetlenül érintették az Egyház életét, amely mély jubileumot élt át, és tiszteletre méltó elődöm, Ferenc pápa vissza­tért az atyai házba. Temetésének napján az egész világ a koporsója köré gyűlt, és átérezte egy olyan apa elvesztését, aki hatalmas pásztori szeretettel vezette Isten népét.

Néhány nappal ezelőtt bezártuk az utolsó szent kaput, a Szent Péter-bazilika kapuját, amelyet maga Ferenc pápa nyitott meg 2024 karácsony éjszakáján. A szentév során zarándokok milliói özönlöttek Rómába, hogy jubileumi zarándoklatukat megtegyék. Mindenki magával hozta saját tapasztalatait, kérdéseit és örömeit, valamint fájdalmait és sebeit, hogy áthaladjon a szent kapukon, amelyek Krisztus, a mi mennyei orvosunk szimbólumai. Testben eljövetelével magára vette emberségünket, hogy isteni életének részeseivé tegyen minket, ahogyan azt a nemrégiben ünnepelt karácsony alkalmából is szemléltük.

Biztos vagyok benne, hogy ezeken a tapasztalatokon keresztül sokan elmélyítették vagy újra felfedezték kapcsolatukat az Úr Jézussal, vigaszt és megújult reményt találva az élet kihívásaival szemben.

Szeretném itt kifejezni különleges hálámat Róma népének, akik nagy türelemmel és vendégszeretettel fogadták a világ min­den tájáról a városba érkező számos zarándokot és turistát. Szeretném kifejezni különleges köszönetemet az olasz kormánynak, a Capitoliumi Kormányzatnak és a rendőrségnek, akik buzgón és precízen dolgoztak azon, hogy Róma minden látogatót fogadhas­son, és hogy a jubileumi események, valamint Ferenc pápa halálát követő események biztonságosan és békésen történhessenek.

A Szentszék és Olaszország nemcsak földrajzi közelségben osztozik, hanem mindenekelőtt a hit és a kultúra hosszú törté­nelmében is, amely az Egyházat ehhez a gyönyörű félszigethez és népéhez köti. Ez tükröződik a kiváló kétoldalú kapcsolatokban is, amelyeket idén pecsételtek meg a fegyveres erők lelki segítségnyújtásáról szóló megállapodás módosításainak hatálybalépé­sével, amelyek lehetővé teszik az olaszországi fegyveres erőkben szolgáló férfiak és nők hatékonyabb lelki kísérését, valamint szá­mos külföldi misszióban részt vevőket. Aláírták továbbá a Santa Maria di Galeriában létesítendő agrovoltaikus erőműről szóló megállapodást, amely lehetővé teszi a Vatikánváros megújuló energiaforrásokkal történő villamosenergia-ellátását, megerősítve ezzel közös elkötelezettségünket a teremtés gondozása iránt. Hálás vagyok a magas rangú kormánytisztviselők látogatá­saiért pápaságom kezdetén, valamint a köztársasági elnök által a Quirinale-palotában tanúsított kiváló vendégszeretetért, akinek szeretném kifejezni szívélyes és elismerő üdvözletemet.

Az elmúlt évben, miután elfogadtam Ferenc pápának adott meghívást, örömmel látogattam meg Törökországot és Liba­nont. Hálás vagyok mindkét ország hatóságainak a fogadtatá­sért. A törökországi İznikben a konstantinápolyi ökumenikus pátriárkával és más keresztény felekezetek képviselőivel együtt megemlékeztünk az első ökumenikus zsinat 1700. évfordulójáról. Ez fontos alkalom volt arra, hogy megújítsuk elkötelezettségünket az összes keresztény teljes, látható egysége felé vezető úton. Liba­nonban olyan emberekkel találkoztam, akik nehézségeik ellenére tele vannak hittel és lelkesedéssel.

Ott éreztem a fiatalok reményét, akik egy igazságosabb és összetartóbb társadalom építésére, vala­mint a kultúrák és vallások közötti kötelék megerősítésére vágy­nak, amely a Cédrusok Földjét egyedülállóvá teszi a világon.

Kedves Nagykövetek!

Róma 410-es kifosztásának tragikus eseményei inspirálták Szent Ágostont, aki megírta De Civitate Dei, Isten városa című művét. Ez egyike a legerőteljesebb teológiai, filozófiai és irodalmi műveinek. Ahogy XVI. Benedek pápa megjegyezte, ez egy „lenyűgöző mű, amely kulcsfontosságú a nyugati politikai gondolkodás és a keresz­tény történelemteológia fejlődése szempontjából”. [1] Ahogy kor­társ kifejezéssel fogalmaznánk, egy terjedőben lévő „narratívára” támaszkodik, mivel „a pogányok, akik akkoriban még számosan voltak, sőt még jó néhány keresztény is, úgy gondolták, hogy az új vallás Istene és maguk az apostolok is képtelenek voltak megvé­deni a várost. A pogány istenek idejében Róma a caput mundi, a nagy főváros volt, és senki sem gondolhatta volna, hogy ellen­ségei kezébe kerül. Most, a keresztények Istenével, ez a nagyváros már nem tűnt biztonságosnak.” [2]

Kétségtelen, hogy korunk nagyon távol áll ezektől az eseményektől. Ez nem pusztán időbeli távolság kérdése, hanem egy eltérő kulturális tudatosságé és a gondolkodási kategóriák fejlődésé is. Azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy saját kulturális érzékenységünk táplálkozott ebből a műből, amely – mint minden klasszikus – minden generáció emberéhez szól.

Ágoston két város modellje szerint értelmezi az eseményeket és magát a történelmet. Először is, ott van Isten városa, amely örök, és amelyet Isten feltétel nélküli szeretete (amor Dei), va­lamint a felebarát, különösen a szegények iránti szeretet jellemez. Aztán ott van a földi város, amely egy ideiglenes lakhely, ahol az emberek a halálukig élnek. Napjainkban ez utóbbi magában foglalja az összes társadalmi és politikai intézményt, a családtól a nemzetállamon át a nemzetközi szervezetekig. Ágoston számára ezt a várost a Római Birodalom testesítette meg. Valójában a föl­di város középpontjában a büszkeség és az önszeretet (amor sui), a világi hatalom és dicsőség utáni szomj áll, amely a pusztulásba vezet. Ez azonban nem olyan történelemolvasás, amely szem­beállítja az örökkévalóságot a jelennel, az Egyházat az állammal, és nem is a vallás polgári társadalmon belüli szerepének dialektikája.

Ágoston nézete szerint a két város az idők végezetéig együtt létezik. Mindkettőnek van egy külső és egy belső dimenziója is, mivel nemcsak a történelem során kialakult külső formájuk fé­nyében kell megérteni őket, hanem az egyes embereknek az élet valóságához és a történelmi eseményekhez való belső hozzáál­lásának lencséjén keresztül is.

Ebben a perspektívában mind­annyian főszereplők vagyunk, és így felelősek vagyunk a történelemért.

Továbbá Ágoston hangsúlyozza, hogy a keresztényeket Isten arra hívta el, hogy a földi városban lakjanak, szívüket és elméjüket a mennyei város, igazi hazájuk felé fordítva. Ugyanak­kor a földi városban élő keresztények nem idegenek a politikai világtól, és a Szentírás vezetésével igyekeznek a keresztény etikát alkalmazni a polgári kormányzásban.

Az Isten városa nem politikai programot javasol. Ehelyett ér­tékes gondolatokat kínál a társadalmi és politikai élet alapvető kérdéseiről, mint például a népek közötti igazságosabb és békésebb együttélés keresése. Ágoston figyelmeztet a politikai életet fenyegető súlyos veszélyekre is, amelyek a történelem hamis ábrázolásából, a túlzott nacionalizmusból és a politikai vezető ideáljának eltorzításából erednek.

Bár a mai kontextus eltér az ötödik századitól, bizonyos ha­sonlóságok továbbra is relevánsak. Most, akárcsak akkor, a szé­les körű migrációs mozgások korában élünk; akárcsak akkor, a geopolitikai egyensúlyok és kulturális paradigmák mélyre­ható átalakulásának idején élünk; ahogyan akkor, úgy most is, Ferenc pápa közismert szavaival élve, nem a változás, hanem a korszakváltás korában élünk. [3]

Korunkban a multilateralizmus gyengesége különösen ag­gasztó nemzetközi szinten.

A párbeszédet előmozdító és a minden fél közötti konszenzust kereső diplomáciát felváltja az erőszakon alapuló diplomácia, akár egyének, akár szövetségesek csoportjai által. A háború újra divatba jött, és a háborús buzgalom terjed.

A második világháború után lefektetett elv, amely megtiltotta a nemzeteknek, hogy erőszakkal megsértsék mások határait, teljesen aláásta magát. A békét már nem önmagában ajándékként és kívánatos jóként keresik, és nem is „az Isten által akart rendezett univerzum megteremtésének, a férfiak és nők közötti tökéletesebb igazságosság megteremtésének” [4] törekvésében. Ehelyett fegyverekkel keresik a békét mint a saját uralom érvényesítésének felté­teleként. Ez súlyosan veszélyezteti a jogállamiságot, amely minden békés polgári együttélés alapja.

Továbbá, ahogy Szent Ágoston megjegyzi: „nincs senki, aki ne vágyna békére. Mert még azok is, akik háborúznak, semmi mást nem vágynak, csak győzelmet; vagyis dicsőséges békére vágynak. Mert mi más a győzelem, mint azok legyőzése, akik ellenállnak nekünk? És amikor ez megtörténik, akkor béke van… mert még azok sem gyűlölik a békét, akik szándékosan megszakítják azt a békét, amelyben élnek, hanem csak azt szeretnék, hogy az egy számukra jobban megfelelő békévé változzon. Ezért nem azt akarják, hogy ne legyenek békéik, hanem csak azt a békét, ame­lyre vágynak.” [5]

Pontosan ez a hozzáállás vezette az emberiséget a második világháború tragédiájába. Ebből a hamvakból született meg az Egyesült Nemzetek Szervezete, amelynek nyolcvanadik évfor­dulóját nemrég ünnepelték. Az ENSZ-t ötvenegy nemzet elha­tározása hozta létre a többoldalú együttműködés központjaként a jövőbeli globális katasztrófák megelőzése, a béke megőrzése, az alapvető emberi jogok védelme és a fenntartható fejlődés előmozdítása érdekében.

Szeretném különösen felhívni a figyelmet a nemzetközi humanitárius jog fontosságára. Ennek betartása nem függhet pusztán körülményektől és katonai vagy stratégiai érdekektől. A humanitárius jog a háború pusztításai idején a minimális em­berségesség garantálása mellett az államok által tett kötelezett­ségvállalás is. Az ilyen jognak mindig elsőbbséget kell élveznie a hadviselő felek ambícióival szemben, hogy enyhítse a háború pusztító hatásait, beleértve az újjáépítést is. Nem hagyhatjuk fi­gyelmen kívül, hogy a kórházak, az energiainfrastruktúra, az otthonok és a mindennapi élethez elengedhetetlen helyek elpusztí­tása a nemzetközi humanitárius jog súlyos megsértését jelenti. A Szentszék határozottan megerősíti, hogy elítéli a civilek ka­tonai műveletekben való bármilyen formájú részvételét. Azt is reméli, hogy a nemzetközi közösség emlékezni fog arra, hogy az emberi méltóság sérthetetlenségének és az élet szentségének elvének védelme mindig fontosabb, mint bármely puszta nem­zeti érdek.

Ezt szem előtt tartva az Egyesült Nemzetek Szervezete köz­vetített a konfliktusokban, előmozdította a fejlődést, és segítette az államokat az emberi jogok és alapvető szabadságok védelmében. Egy olyan összetett kihívásokkal teli világban, mint a geopolitikai feszültségek, az egyenlőtlenségek és az éghajlati válságok, az ENSZ-nek kulcsszerepet kell játszania a párbeszéd és a humanitárius támogatás előmozdításában, hozzájárulva egy igazságosabb jövő építéséhez. Ezért erőfeszítésekre van szükség annak biztosítására, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete ne csak a mai világ helyzetét tükrözze, ne pedig a háború utáni időszakét, hanem célzot­tabban és hatékonyabban folytassa az emberiség családjának egy­ségét célzó politikákat az ideológiák helyett.

A multilateralizmus célja tehát egy olyan hely biztosítása, ahol az emberek találkozhatnak és beszélgethetnek, az ókori Római Fórum vagy a középkori tér mintájára.

Ugyanakkor a párbeszéd elkezdéséhez meg kell állapodni a használt szavakban és fogal­makban. A szavak jelentésének újrafelfedezése talán korunk egyik legfőbb kihívása.

Amikor a szavak elveszítik a kapcsolatukat a valósággal, és maga a valóság vitathatóvá és végső soron közöl­hetetlenné válik, olyanokká válunk, mint az a két ember, akikre Szent Ágoston utal, akik kénytelenek együtt maradni anélkül, hogy bármelyikük is ismerné a másik nyelvét. Megjegyzi, hogy „A buta állatok, még a különböző fajúak is, könnyebben megér­tik egymást, mint ez a két egyén. Mert bár mindketten emberek, közös természetük nem segíti a barátságot, ha a nyelv sokfélesége megakadályozza őket abban, hogy átadják egymásnak érzéseiket; úgyhogy egy ember könnyebben beszélget a kutyájával, mint egy külföldivel!” [6]

Manapság a szavak jelentése egyre képlékenyebb, és az általuk képviselt fogalmak egyre többértelműbbek. A nyelv már nem az az előnyben részesített eszköz, amellyel az emberek megismerik és találkoznak egymással. Sőt,

a szemantikai kétértelműség torzulásaiban a nyelv egyre inkább fegyverré válik, amellyel meg­téveszthetjük, megüthetjük és megsérthetjük az ellenfeleket. Újra szükségünk van szavakra, hogy egyértelműen és világosan kifejezzük a valóságot. Csak így folytatódhat a hiteles párbeszéd félreértések nélkül.

Ennek meg kell történnie otthonainkban és a nyilvános terekben, a politikában, a médiában és a közösségi médiában. Ugyanígy meg kell történnie a nemzetközi kapcso­latok és a multilateralizmus kontextusában is, hogy ez utóbbi visszanyerje azt az erőt, amelyre szüksége van a találkozás és a közvetítő szerepének betöltéséhez. Ez valóban szükséges a konfliktusok megelőzése és annak biztosítása érdekében, hogy senki ne érezze magát kísértésnek arra, hogy az erőszak, legyen az verbális, fizikai vagy katonai, gondolkodásmódjával uralkodjon másokon.

Azt a paradoxont is meg kell jegyeznünk, hogy a nyelv ezen gyengítését gyakran magának a szólásszabadságnak a nevé­ben hozzák összefüggésbe. Közelebbről megvizsgálva azonban az ellenkezője igaz, mivel a szólás- és véleménynyilvánítás sza­badságát pontosan a nyelv bizonyossága és az a tény garantálja, hogy minden kifejezés az igazságban gyökerezik. Fájdalmas látni, hogy – különösen Nyugaton – hogyan szűkül gyorsan a valódi szólásszabadság tere. Ugyanakkor egy új, orwelli stílusú nyelv is kialakulóban van, amely – miközben egyre befogadóbbá kíván válni – végül kizárja azokat, akik nem felelnek meg az azt tápláló ideológiáknak.

Sajnos ez más következményekkel is jár, amelyek végül korlá­tozzák az alapvető emberi jogokat, kezdve a lelkiismereti szabad­sággal. E tekintetben a lelkiismereti alapú szolgálatmegtagadás lehetővé teszi az egyének számára, hogy megtagadják azokat a jogi vagy szakmai kötelezettségeket, amelyek ütköznek a személyes életükben mélyen gyökerező erkölcsi, etikai vagy vallási elvekkel. Ez lehet a katonai szolgálat megtagadása az erőszakmentesség nevében, vagy az orvosok és egészségügyi szakemberek részéről az olyan gyakorlatok megtagadása, mint az abortusz vagy az eu­tanázia. A lelkiismereti alapú szolgálatmegtagadás nem lázadás, hanem az önmagunkhoz való hűség cselekedete. A történelem ezen pillanatában a lelkiismereti szabadságot egyre inkább megkérdőjelezik az államok, még azok is, amelyek a demokrácián és az emberi jogokon alapulónak vallják magukat. Ez a szabad­ság azonban egyensúlyt teremt a kollektív érdek és az egyéni méltóság között. Azt is hangsúlyozza, hogy egy valóban szabad társadalom nem kényszeríti ki az uniformizálást, hanem védi a lelkiismeretek sokféleségét, megakadályozza az autoriter ten­denciákat és előmozdítja az etikai párbeszédet, amely gazdagítja a társadalmi szövetet.

Hasonlóképpen a vallásszabadság is a korlátozás veszélyével néz szembe. Ahogy XVI. Benedek emlékeztetett, ez az első az összes emberi jog közül, mert a személy legalapvetőbb valóságát fejezi ki. [7] A legfrissebb adatok azt mutatják, hogy a vallássza­badság megsértése egyre gyakoribb, és a világ népességének 64 százaléka szenved el súlyos sérelmet e jog tekintetében.

A Szentszék, miközben kéri a keresztények vallásszabad­ságának és vallásgyakorlásának teljes tiszteletben tartását, ugyanezt kéri minden más vallási közösségtől is.

A Nostra aetate nyilatkozat – az 1965. december 8-án véget ért II. Vatikáni Zsinat egyik gyümölcse – kihirdetésének hatvanadik évfordulóján alkalmam nyílt arra, hogy újból hangsúlyozzam az antiszemitizmus minden formájának kategorikus elutasítását, amely sajnos tovább-ra is gyűlöletet és halált hint. Hangsúlyoztam továbbá a zsidó-keresztény párbeszéd ápolásának fontosságát, elmélyítve közös bib­liai gyökereinket.

Ugyanezen az emlékünnepen a más vallások képviselőivel való találkozás lehetővé tette számomra, hogy megújítsam elis­merésemet az elmúlt évtizedekben a vallások közötti párbeszéd útján elért haladásért. Valóban, minden őszinte vallási keresés­ben ott van „az egyetlen isteni Misztérium tükröződése, amely az egész teremtést átöleli”. [8] Ezzel kapcsolatban arra kérem az összes nemzetet, hogy garantálják a vallás és az istentisztelet teljes szabadságát minden polgáruk számára.

Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a keresz­tények üldözése továbbra is az egyik legszélesebb körű emberi jogi válság napjainkban, amely világszerte több mint 380 mil­lió hívőt érint. Hitük miatt magas vagy szélsőséges mértékű diszkriminációt, erőszakot és elnyomást szenvednek el. Ez a jelenség világszerte körülbelül minden hetedik keresztényt sújt, és 2025-ben súlyosbodott a folyamatos konfliktusok, az autorit­er rezsimek és a vallási szélsőségesség miatt. Sajnos mindez azt mutatja, hogy a vallásszabadságot sok összefüggésben inkább „kiváltságnak” vagy engedménynek tekintik, mint alapvető emberi jognak.

Itt különösen az erőszak számos áldozatára szeretnék gon­dolni, beleértve a vallási indíttatású erőszakot Bangladesben, a Száhel-övezetben és Nigériában, valamint a tavaly júniusi súlyos terrortámadás áldozataira a damaszkuszi Szent Illés plébánián. Nem feledkezem meg a mozambiki Cabo Delgado-i dzsihádista erőszak áldozatairól sem.

Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk a keresztények elleni vallási diszkrimináció egy finom formájáról, amely még azokban az országokban is terjed, ahol többségben vannak, például Európában vagy Amerikában.

Ott néha politikai vagy ideológiai okokból korlátozzák őket az evangélium igazságainak hirdetésében, különösen akkor, amikor a leggyengébbek, a meg nem születettek, a menekültek és a migránsok méltóságát védik, vagy a családot támogatják.

Nemzetközi kapcsolataiban és fellépéseiben a Szentszék követ­kezetesen kiáll minden ember elidegeníthetetlen méltósága mel­lett. Nem szabad figyelmen kívül hagyni például azt, hogy min­den migráns személy, és mint ilyen, elidegeníthetetlen jogokkal rendelkezik, amelyeket minden helyzetben tiszteletben kell tar­tani. Nem minden migráns önszántából költözik, de sokan kényszerülnek menekülni erőszak, üldöztetés, konfliktusok, sőt, az éghajlatváltozás hatásai miatt is, mint Afrika és Ázsia különböző részein. Idén, amely egyben a Nemzetközi Migrációs Szervezet hetvenötödik évfordulóját is jelzi, megújítom a Szentszék remé­nyét, hogy az államok által a bűnözés és az emberkereskedelem ellen hozott intézkedések nem válnak ürügyévé a migránsok és menekültek méltóságának aláásására.

Ugyanezek a megfontolások vonatkoznak a foglyokra is, akiket soha nem lehet felelősségre vonni az elkövetett bűncselekményeikért. Ez alkalommal szeretném kifejezni szívből jövő hálámat azoknak a kormányoknak, amelyek pozitívan reagáltak tiszteletreméltó elődöm felhívására, hogy kegyelmi gesztusokat tegyenek a jubileumi évben. Remélem, hogy a ju­bileum szelleme tartósan és strukturálisan inspirálja az igazság­szolgáltatást, hogy a büntetések arányosak legyenek az elkövetett bűncselekményekkel, a foglyok számára méltó körülményeket biztosítsanak, és mindenekelőtt erőfeszítéseket tegyenek a ha­lálbüntetés eltörlésére, amely intézkedés elpusztítja a megbocsátás és a megújulás minden reményét. [9] Nem feledkezhetünk meg a számos országban politikai okokból fogva tartott fogoly szenvedéséről sem.

Továbbá, keresztény szemszögből az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, aki „szeretetből hívta el őket a létezésbe, és egyúttal szeretetre is hívta őket”. [10] Ez a hivatás kiváltságos és egyedülálló módon a családon belül nyilvánul meg. Ebben az összefüggésben tanuljuk meg szeretni és ápolni az élet szolgálatának képességét, hozzájárulva ezzel a társadalom és az Egyház küldetésének fejlődéséhez.

Központi szerepe ellenére a család intézménye ma két döntő kihívással néz szembe. Egyrészt aggasztó tendencia figyelhető meg a nemzetközi rendszerben, hogy elhanyagolják és alábecsü­lik alapvető társadalmi szerepét, ami fokozatos intézményi mar­ginalizálódásához vezet. Másrészt nem hagyhatjuk figyelmen kívül a törékeny, szétesett és szenvedő családok egyre növekvő és fájdalmas valóságát, amelyeket belső nehézségek és nyugtalanító jelenségek, köztük a családon belüli erőszak sújtanak.

A szeretetre és az életre való hivatás, amely fontos módon nyilvánul meg a nő és a férfi kizárólagos és felbonthatatlan egyesülé­sében, alapvető etikai kötelességet jelent a családok számára, hogy befogadják és teljes mértékben gondoskodjanak a meg nem született életről. Ez egyre inkább prioritás, különösen azokban az országokban, ahol a születési arány drámai csökkenése tapasz­talható. Az élet valójában felbecsülhetetlen ajándék, amely egy elkötelezett, kölcsönös önátadáson és szolgálaton alapuló kapcsolatban bontakozik ki.

Tekintettel arra, hogy az élet egy becses ajándék, a család pedig annak felelős őrzője, kategorikusan elutasítunk minden olyan gyakorlatot, amely tagadja vagy kihasználja az élet eredetét és fejlődését.

Ezek közé tartozik az abortusz, amely megrövidíti a növekvő életet, és megtagadja az élet ajándékának befogadását. E tekintetben a Szentszék mély aggodalmát fejezi ki az úgynevezett „biztonságos abortuszhoz való jog” elérését célzó, határokon átnyúló mobilitás finanszírozását célzó projektekkel kapcsolat­ban. Sajnálatosnak tartja azt is, hogy a közforrásokat az élet elnyomására fordítják, ahelyett, hogy az anyák és a családok tá­mogatására fektetnék be. Az elsődleges célnak továbbra is min­den meg nem született gyermek védelmének és minden nő ha­tékony és konkrét támogatásának kell lennie, hogy képes legyen üdvözölni az életet.

Hasonlóképpen ott van a béranyaság gyakorlata. Azzal, hogy a terhességet alku tárgyát képező szolgáltatássá alakítja, sérti mind a gyermek méltóságát, akit „termékké” redukál, mind az anya méltóságát, kihasználva testét és a nemi folyamatot, és el­torzítva a család eredeti kapcsolati hivatását.

Hasonló megfontolások vonatkozhatnak a betegekre, az idősekre vagy az elszigetelt emberekre is, akik időnként nehezen találnak okot az élet folytatására. A civil társadalomnak és az ál­lamoknak is felelősségük van abban, hogy konkrétan reagáljanak a kiszolgáltatott helyzetekre, megoldásokat kínálva az emberi szenvedésre, például palliatív ellátást, és előmozdítva a valódi szolidaritás politikáját, ahelyett, hogy az együttérzés megtévesztő formáit, mint például az eutanáziát, bátorítanák.

Hasonló gondolatokat fogalmazhatunk meg a sok fiatalról, akik számos nehézséggel, köztük a kábítószer-függőséggel kénytelenek szembenézni. Annak érdekében, hogy megakadályoz­zuk, hogy világszerte több millió fiatal váljon a szerhasználat áldozatává, összehangolt erőfeszítésekre van szükség az emberi­ség e csapásának és az azt tápláló kábítószer-kereskedelemnek a felszámolására. Ezen erőfeszítések mellett megfelelő politikákra van szükség a függőségből való felépüléshez, valamint nagyobb beruházásokra az emberi fejlődésbe, az oktatásba és a munkahely-teremtésbe.

Ezen kihívások fényében határozottan megerősítjük, hogy

az élethez való jog védelme minden más emberi jog nélkülözhetetlen alapját képezi. Egy társadalom csak akkor egészséges és akkor fejlődik igazán, ha őrzi az emberi élet szentségét, és aktívan dol­gozik annak előmozdításán.

A fent említett megfontolások arra engednek következtetni, hogy a jelenlegi helyzetben az emberi jogok tényleges „rövidzár­latának” vagyunk tanúi. A szólásszabadsághoz, a lelkiismereti szabadsághoz, a vallásszabadsághoz és még az élethez való jogot is korlátozzák más, úgynevezett új jogok nevében, aminek ered­ményeként maga az emberi jogok kerete veszít vitalitásából, és teret teremt az erőszaknak és az elnyomásnak. Ez akkor történik, amikor minden jog önmagára utal, és különösen akkor, amikor elszakad a valóságtól, a természettől és az igazságtól.

Tisztelt Nagykövetek,

Míg Szent Ágoston kiemeli a mennyei és földi városok idők végezetéig tartó együttélését, korunk némileg hajlamosnak tűnik megtagadni Isten városától az „állampolgári jogát”. Úgy tűnik, hogy csak a földi város létezik, kizárólag a határain belül. Az immanens javak kizárólagos keresése aláássa azt a „rend nyugalmát”, [11] amely Ágoston szerint a béke lényegét alkotja, amely ugyanúgy vonatkozik a társadalmat és a nemzeteket, mint magát az emberi lelket, és elengedhetetlen minden polgári együtt-éléshez. Transzcendens és objektív alap hiányában csak az ön-szeretet uralkodik, egészen a földi várost kormányzó Isten iránti közömbösségig. [12] Mégis, ahogy Ágoston megjegyzi, „nagy a büszkeség ostobasága azokban az egyénekben, akik azt hiszik, hogy a legfőbb jó megtalálható ebben az életben, és hogy saját erőikből boldoggá válhatnak.” [13]

A büszkeség elhomályosítja mind magát a valóságot, mind az mások iránti empátiánkat. Nem véletlen, hogy a büszkeség mindig minden konfliktus gyökere. Következésképpen, ahogy a béke világnapjára írt üzenetemben is emlékeztettem rá,

elveszítjük a realizmusérzékünket, és átadjuk magunkat a világ részleges és torz szemléletének, amelyet a sötétség és a félelem eltorzít” [14], ezzel utat nyitva a konfrontáció mentalitásának, amely minden háború előfutára.

Ezt számos kontextusban látjuk, kezdve az Ukrajnában zajló háborúval és a polgári lakosság szenvedésével. Ezzel a tragikus helyzettel szembesülve a Szentszék határozottan hangsúlyozza az azonnali tűzszünet és a békéhez vezető utak őszinte keresésén alapuló párbeszéd sürgető szükségességét. Sürgősen felhívom a nemzetközi közösséget, hogy ne ingjon meg elkötelezettségében az igazságos és tartós megoldások keresése iránt, amelyek megvédik a legkiszolgáltatottabbakat és visszaadják a reményt a sújtott népeknek. Hangsúlyozom továbbá a Szentszék teljes hajlandóságát minden olyan kezdeményezés támogatására, amely előmozdítja a békét és a harmóniát.

Ugyanakkor ezt látjuk a Szentföldön is, ahol az októberben bejelentett fegyverszünet ellenére a polgári lakosság továbbra is súlyos humanitárius válsággal néz szembe, tovább tetézve a már megtapasztaltakat. A Szentszék különös figyelmet fordít minden olyan diplomáciai kezdeményezésre, amely a Gázai övezetben élő palesztinoknak, valamint az egész palesztin népnek és az egész izraeli népnek tartós békét és igazságosságot kíván garantálni saját hazájukban, és amely jövőt biztosít számukra. Különösen a kétállami megoldás marad az intézményes perspektíva mindkét nép jogos törekvéseinek kielégítésére; mégis sajnos fokozódott az erőszak Ciszjordániában a palesztin polgári lakosság ellen, akiknek joguk van békében élni a saját hazájukban.

A Karib-tengeren és az amerikai csendes-óceáni partvidéken fokozódó feszültségek szintén komoly aggodalomra adnak okot. Szeretném megismételni sürgető felhívásomat, hogy a jelenlegi helyzetre békés politikai megoldásokat kell keresni, szem előtt tartva a népek közjóját, és nem a pártérdekek védelmét.

Ez különösen Venezuelára vonatkozik, a közelmúltbeli fejlemények fényében. Ezzel kapcsolatban megismétlem felhívásomat a venezuelai nép akaratának tiszteletben tartására, valamint min­denki emberi és polgári jogainak védelmére, biztosítva a stabilitás és a béke jövőjét. Ehhez merítsünk ihletet két gyermekük példájából, akiket tavaly októberben volt szerencsém szentté avatni – José Gregorio Hernández és Carmen Rendiles nővér –, akiket tavaly októberben volt szerencsém szentté avatni. Tanúságtételük ihlesse egy igazságosságon, igazságon, szabadságon és testvé­riségen alapuló társadalom építését, és tegye lehetővé a nemzet számára, hogy felemelkedjen abból a súlyos válságból, amely oly sok éven át sújtotta.

Más válságok is szétszórva vannak a globális színtéren. Először is a kétségbeejtő helyzetre utalok Haitin, amelyet az erőszak szá­mos formája jellemez, az emberkereskedelemtől a kényszerű száműzetésig és az emberrablásokig. E tekintetben remélem, hogy a nemzetközi közösség szükséges és konkrét támogatásával az ország a lehető leghamarabb képes lesz megtenni a szükséges lépéseket a demokratikus rend helyreállítása, az erőszak meg­szüntetése, valamint a megbékélés és a béke elérése érdekében.

Nem feledkezhetünk meg az afrikai Nagy-tavak régióját évtizedek óta sújtó helyzetről sem, amelyet számos áldozatot követelő erőszak sújt. Arra buzdítom az érintett feleket, hogy keressenek végleges, igazságos és tartós megoldást, amely véget vet a túl régóta tartó konfliktusnak. Hasonlóképpen gondolok a szudáni helyzetre, amely hatalmas csatatérré változott, valamint a dél-szudáni, a nemzetek családjának legfiatalabb országában tapasztalható folyamatos politikai instabilitásra, amely a tizenöt évvel ezelőtti népszavazást követően jött létre.

Nem mulaszthatjuk el megemlíteni a Kelet-Ázsiában fokozódó feszültség jeleit, és reményünket fejezzük ki, hogy minden érintett fél békés és párbeszéden alapuló megközelítést alkalmaz a vitás kérdésekben, amelyek potenciális konfliktus forrásai lehetnek.

Gondolataim különösen a Mianmart sújtó súlyos humanitári­us és biztonsági válságra irányulnak, amelyet a tavaly márciusi pusztító földrengés tovább súlyosbított. Megújult intenzitással kérem, hogy bátran válasszák a béke és az inkluzív párbeszéd útját, hogy mindenki számára biztosítsák a humanitárius segé­lyekhez való méltányos és időben történő hozzáférést. Ahhoz, hogy a demokratikus folyamatok hitelesek legyenek, a közjó elérésére, a társadalmi kohézió erősítésére és minden ember át­fogó fejlődésének előmozdítására irányuló politikai akaratnak kell kísérnie.

Az általam említett helyzetek közül soknak a középpontjában ott húzódik valami, amire maga Ágoston is rámutatott, neveze­tesen az a makacs gondolat, hogy a béke csak erő és elrettentés alkalmazásával lehetséges. Míg a háború megelégszik a pusztítással, a béke folyamatos és türelmes építkezési erőfeszítéseket, valamint állandó éberséget igényel.

Ilyen erőfeszítésekre van szükség mindenkitől, kezdve azokkal az országokkal, amelyek nukleáris arzenállal rendelkeznek. Különösen a februárban lejáró új START-szerződés nyomon követésének fontosságára gon­dolok. Valójában fennáll annak a veszélye, hogy visszatérünk az egyre kifinomultabb új fegyverek gyártásának versenyéhez, akár mesterséges intelligencia segítségével is. Ez utóbbi olyan eszköz, amely megfelelő és etikus irányítást igényel, valamint olyan szabályozási kereteket, amelyek a szabadság és az emberi felelősség védelmére összpontosítanak.

Kedves Nagykövetek!

A szemünk előtt álló tragikus helyzet ellenére a béke továbbra is nehéz, mégis reális jó.

Ahogy Szent Ágoston emlékeztet minket, a béke „a javunk célja”, [15] mert ez Isten városának a célja, amelyre – akár tudattalanul is – törekszünk, és amelynek ízét már a földi városban is élvezhetjük.

Földi zarándoklatunk során a béketeremtés alázatot és bátorságot igényel. Az alázatot, hogy igaz módon éljünk, és a bátorságot, hogy megbocsássunk.

A keresztény életben ezeket az erényeket karácsonykor látjuk tükröződni, amikor az Igazság, Isten örök Igéje, alázatos testté válik, és húsvétkor, amikor az elítélt Igaz megbocsát üldözőinek, és életét adományozza nekik, mint a Feltámadt.

Sőt, ha jobban megnézzük, korunkban sincs hiány a bátor remény jeleiből, és ezeket folyamatosan támogatnunk kell. Gon­dolok például a daytoni megállapodásokra, amelyek harminc évvel ezelőtt véget vetettek a véráztatta háborúnak Bosznia-Her­cegovinában. A nehézségek és feszültségek ellenére megnyitot­ták a virágzóbb és harmonikusabb jövő lehetőségét. Gondolok az Örményország és Azerbajdzsán között tavaly augusztusban aláírt közös békenyilatkozatra is. Reméljük, hogy ez megnyitja az utat a Dél-Kaukázusban az igazságos és tartós béke felé, és mindkét fél megelégedésére megoldja a fennálló kérdéseket. Szintén emlékeztetek a vietnami hatóságok által az elmúlt években tett erőfeszítésekre a Szentszékkel való kapcsolatok és az Egyház működési körülményeinek javítása érdekében az országban. Ezek mind a béke magvai, amelyeket ápolni kell.

Ez év októberében lesz Assisi Szent Ferenc halálának nyol­cadik százada, a béke és a párbeszéd embere, akit még azok is elismernek, akik nem tartoznak a katolikus egyházhoz. Élete fé­nyesen ragyog, mert az igazságban való élet bátorsága és az a tudat ihlette, hogy egy békés világot alázatos szívekkel lehet felépíteni, amelyek a mennyei város felé fordulnak.

Alázatos és békeszerető szívet kívánok mindannyiunknak és mindazoknak, akik országainkban élnek az új év kezdetén.

Köszönöm.

[1] XVI. Benedek, Katekézis (2008. február 20.).

[2] Uo.

[3] Vö. Ferenc pápa, Beszéd az olasz egyház V. konventjéhez,

Firenze (2015. november 10.).

[4] VI. Szent Pál, Populorum progressio enciklika (1967. március 26.), 76: AAS 59 (1967), 294-295.

[5] Szent Ágoston, De Civ. Dei, XIX, 12.1.

[6] Szent Ágoston, De Civ. Dei, XIX, 7.

[7] XVI. Benedek, Beszéd a diplomáciai testület tagjaihoz, 2012. január 9.

[8] Katekézis (2025. október 29.).

[9] Vö. Francis, Az év közönséges jubileumi 2025. évi vádbullája Spes non confundit (2024. május 9.),

10: AAS 116 (2024), 654-655.

[10] II. Szent János Pál, Familiaris Consortio apostoli buzdítás

(1981. november 22.), 11: AAS 74 (1982), 91.

[11] Vö. Szent Ágoston, De Civ. Dei, XIX, 13.

[12] Uo., XIV, 28.

[13] Uo., XIX, 4.4.

[14] Üzenet a Béke LIX. világnapjára (2025. december 8.).

[15] Szent Ágoston, De Civ. Dei, XIX, 11.

Forrás: Hetvenkét Tanítvány Mozgalom

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír