Nekik is meg kell adni a közösség élményét – Beszélgetés a hajléktalanokról a Millennium Házában

Az október 14. és december 16. között a városligeti Millennium Házában zajló Kapcsoló összművészeti programsorozat gazdag kínálattal várja az érdeklődőket. A rendezvény célja, hogy az embereket össze-, a stresszt pedig kikapcsolja. Az estek témái igen változatosak: tánc, zene, színház, irodalom, film, beszélgetés. A programok között kiemelten szerepelnek szociális témák is.

Október 28-án este a hajléktalankérdésről beszélgetett Tuncsik Angéla szociális munkás, a Komplex Rehabilitációs Program egyik résztvevője; Michels Antal józsefvárosi plébános, akinek missziós területéhez tartozik a hajléktalanpasztoráció is, valamint Bozó Dániel, akinek sikerült kiemelkednie a hajléktalanlétből.

A beszélgetést Földváry Piroska, a Millennium Háza igazgatója vezette.

Kérdésére, hogy ki számít hajléktalannak, és mit tehet a társadalom és az egyházak az érdekükben, Tuncsik Angéla elmondta: hajléktalannak azt az embert nevezzük, aki annak vallja magát, igénybe vesz hajléktalanellátási szolgáltatásokat intézményes keretek között. Tágabb értelemben azok is közéjük tartoznak, akiknek veszélybe kerül a lakhatásuk, nem stabil és nem biztonságos a lakókörnyezetük. A közterületeken, pincében, az erdőben, kunyhóban élőket is számításba kell venni.

A hajléktalanok igénybe vehetik a nappali melegedőket, vannak éjszakai szállások, átmeneti otthonok, utcai gondozó szolgálat, és a népkonyhákat is ide lehet sorolni, bár ezek nemcsak hajléktalanokat fogadnak. Mindegyik intézménynek van szabályozása, finanszírozása. A nappali melegedő meghatározott számú ember befogadására képes közösségi tér, biztosítani kell a helyet az étkezéshez, tisztálkodáshoz, van lehetőség a ruhák kimosására. Az éjjeli szállások között vannak a klasszikus menedékhelyek: ha valaki odamegy, egynapos szerződést köt a szolgáltatóval. Az átmeneti szállásoknál a szerződések konkrét időre szólnak, együttműködési szerződést köt az ott lakó szociális munkás és az ügyfél. Itt a cél az, hogy az önálló lakhatáshoz segítse hozzá a fedél nélkül élő embert. Minden intézménynél vannak kritériumok: például a tüdőszűrés alapfeltétel, amit mindenhol szoktak kérni. A szociális munkásnak elméletileg ismernie kell a rendszer működését, és legjobb tudása szerint kell ellátnia információval a hozzá fordulót, hol vehet igénybe segítséget.

Földváry Piroska kérdésére válaszolva, hogy milyen társas kapcsolatok jönnek létre a hajléktalanok között, Bozó Dániel elmondta: elsősorban támogató kapcsolatok alakulnak, valamint érdekközösségek. Az adott helyzetben barátinak látszanak, szoros kapcsolat van közöttük, klikkek formálódnak három-négy ember között. Ez összetartó közösség, megosztják egymással, amijük van. Az számít hajléktalannak, aki valamilyen vonatkozó szolgáltatást igénybe vesz, de

igazából az a hajléktalan, aki elveszítette a lakását, a családjával, a barátaival a kapcsolatot 

– fogalmazott Bozó Dániel. – Nem egyik pillanatról a másikra lesz hajléktalan valaki, ez többéves folyamat. Megromlik a viszonya a családjával, de barátai még vannak, ám idővel ők is elfordulnak tőle, és ha nem sikerül megkapaszkodnia, végül marad az utca vagy a hajléktalanszálló. A kilátástalanság a legerősebb lehúzó erő, ennek következménye, hogy az ember az alkoholhoz vagy a kábítószerhez nyúl, és egyre lejjebb csúszik – mondta Bozó Dániel. A saját példájából kiindulva vallja: akármilyen kilátástalan is a helyzet, meg kell maradni embernek, nem szabad hagyni, hogy teljesen kicsússzon a lábunk alól a talaj. Neki az segített, hogy soha nem tekintett magára úgy, mint igazi hajléktalanra. Ha egy híd alatt aludt, és reggel belenézett egy kirakatüvegbe, azt mondta: aki visszanéz rám, nem hajléktalan ember. Valamiféle tartást meg kell őrizni. Budapesten több lehetősége is van az embernek, elmehet fürdőbe, vannak helyek, ahol kimoshatja a ruháit. Ő Gyöngyösről jött a fővárosba, miután megromlottak a családi és baráti kapcsolatai, egyre szűkültek a körök, és az utcán találta magát. Huszonhárom éves volt akkor. Tizenegy évig, 2009 és 2020 között volt hajléktalan. Arra mindig törekedett, hogy bekerüljön egy éjjeli menedékre. Soha nem kéregetett. Reggelente megtervezte, mit tesz aznap. Gyűjtögetésből gyűjtötte össze a napi két-háromezer forintot, amire szüksége volt. Üvegeket váltott vissza a boltban, emellett nyomtatványokat szedegetett össze, és eladta az átvevőhelyeken.

Bozó Dániel cáfolja, hogy a hajléktalanlét szabad lenne, ennél kötöttebb életformát nem tud elképzelni. Tuncsik Angélával 2017 januárjában találkozott, amikor közfoglalkoztatottként dolgozott a Máltai Szeretetszolgálatnál mint intézményi takarító. Egy éve van hol laknia, és rendszeresen dolgozik is, szociális segítőként, ügyeleti munkát végez, adminisztrációs feladatai vannak, ételt és adományokat oszt. Elmondta, sok segítséget kapott ahhoz, hogy kiemelkedjen a hajléktalanlétből, amit nagyon nehéz volt átvészelnie. Most sem könnyű talpon maradnia, de erőt ad neki az, hogy visszagondol arra, mit élt át, amikor a legrosszabb volt hajléktalanként, lyukas, átázott cipőben várakozott mínusz öt fokban, hogy bejusson egy éjszakai szállóra. Nem kívánja ezt ismét átélni. Szeretné megtartani mindazt, amit elért. Kedvességgel, humorral közelít egykori sorstársaihoz, akiknek alapvetően fontos, hogy érezzék: emberként bánnak velük.

Michels Antal elmondta: Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnöke révén került kapcsolatba a hajléktalanokkal, hozzá járt hittanra. Ő vitte ki karácsonykor a Déli pályaudvarra csomagosztásra. Ezek örök élmények maradnak számára. Tóni atya felidézte, hogy öt évig volt misszióban Kárpátalján, és amikor hazatért, az érsekség kinevezte a józsefvárosi plébánia élére. Nem volt teljesen ismeretlen számára ez a környék, mivel a körút másik oldalán lévő Trefort Ágoston Gimnáziumba járt. A „nyócker” mint fogalom ismerősen csengett neki. Amikor megérkezett a plébániára, jelezték neki: vasárnaponként délután háromkor van egy hajléktalanmise, amelyet Teréz anya nővérei szerveznek, és körülbelül kétszáz hajléktalan vesz részt rajta. A nővérek „kemény szeretettel” vigyáztak a rendre, hárman ültek elöl, hárman hátul. A hajléktalanok annyira tisztelték őket, hogy soha senkivel nem volt gond.

A Covid-járvány mindent felborított, a hajléktalanmise is megszűnt – tette hozzá Michels Antal. – Teréz anya nővérei azonban a Tömő utcában változatlanul foglalkoznak a hajléktalanokkal, akiknek Tóni atya hittanórát tart. Emellett a megújult józsefvárosi plébánián csütörtökönként tartja összejöveteleit a hajléktalanokat, szenvedélybetegeket, prostituáltakat felkaroló Új Fészek csoport. Mindemellett a Sant’Egidio közösség fiatal tagjai szerdánként kimennek az utcára ételt osztani a hajléktalanoknak.

Amit az Egyház fel tud kínálni a hajléktalanoknak, az a közösség, és ez lesz az a vonzerő, ahová oda tudnak menni megmelegedni.

A karácsonyi pásztorjátékot tavaly hajléktalanok adták elő, nagy sikerrel, és idén is ezt tervezik. Megpróbálják bevonni őket a plébánia életébe, azzal együtt is, hogy ebben egyes hívők nem igazán partnerek. A hajléktalanoknak is meg kell adni a közösség élményét, emberszámba venni őket. Sokat kell beszélgetni velük, mert erre nagyon nagy szükségük van, hogy valaki fogadja el őket olyannak, amilyenek. Tóni atya beszélgetett már olyan hajléktalannal, aki valamikor operaénekes volt. Döbbenetes sorsokkal találkozott, és bizony nem is olyan nehéz kikerülni az utcára.

Örökbe fogadhatnánk hajléktalanokat, figyelve a sorsukat, segítve őket, személyesen kísérve őket – mondta Michels Antal atya. – Régebben vidéken az ebédlőasztalnál mindig volt egy üres hely, amelyet a háziak fenntartottak Jézusnak, a vándornak, a szegény embernek, mondván: Mid van, amit nem kaptál? Legyél hálás a Jóistennek, és oszd meg, amid van.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír