Nem én vagyok az élet ura – Beszélgetés Korzenszky Richárd nyugalmazott tihanyi perjellel

Megszentelt élet – 2020. május 10., vasárnap | 18:22

Korzenszky Richárd OSB szerzetes, pap, teológus, a Tihanyi Bencés Apátság nyugalmazott perjele. Egész életében tevékeny lelki és szellemi életet élt, Tihanyt kulturális központtá fejlesztette. A koronavírus-járvány az ő és szerzetestársai fizikai mozgásterét is beszűkítette. Richárd atyával telefonon beszélgettünk.

– A veszélyeztetett korosztályhoz tartozik. Van Önben emiatt félelem, szorongás?

– A kenyerem javát már megettem, csaknem nyolc évtized van mögöttem. Ebben az életkorban a járványtól függetlenül mindennap gondolni kell arra, hogy bármikor eljöhet az idő, amikor vége ennek a most tapasztalható életnek.

Minden nap ajándék, egy ideje már nagyon komolyan érzem ezt. Mitől félnék? Féltenek bennünket, idősebbeket: köszönet érte. De hogy kicsit kiélezzem a helyzetet: azért kell távolságot tartanunk másoktól, hogy egészségesen haljunk meg? Hogy ne idő előtt?

Aki azt állítja, hogy sosem szorong, ha a halálra gondol, az nem mond igazat. Az életösztön erős. Hogy mi van a halálon túl, emberi tudással senki nem tudja. Hittel, bizalommal várhatjuk a jövőt. Adjon erőt hozzá az Úr!

– Keresd a békét – olvasható a bencés Regulában. Ez alapelv Önöknél. Szerzetestársaival hogyan tudják megtartani ezt az intelmet ebben a rendkívüli helyzetben?

– A békét keresni nem a béke idején kell, hanem mindig. S ha megvan az életünkben a rend (a béke a rendezettségből fakadó nyugalom, mondja Szent Ágoston), akkor lehetséges a béke. Természetesen különleges helyzet ez, zártabb a közösség élete, mint minden családéi is, ahol többen össze vannak zárva. Kell, hogy mindenkinek meglegyen a feladata, szükség van a szoros napirendre, hasznos elfoglaltságra, türelemre, odafigyelésre. Most még jobban, mint máskor.

– Mindig tevékeny életet élt, rengeteg előadást tartott országszerte, perjelsége idején kulturális központtá tette Tihanyt. Hogyan dolgozza fel, hogy most nem utazhat, és nincsenek Önöknél rendezvények, látogatók? 

– Valóban hiányzik, hogy a megszokott körülmények között találkozhassam az emberekkel. Több előadást és lelkigyakorlatot is le kellett mondanom. Ám nem hittem volna, hogy a karanténban is ilyen gyorsan repül az idő. Sok mindent rendbe kellene tennem, de nem jutottam még hozzá. Megválaszolatlan leveleim is vannak, és el kellene rendeznem a kéziratokat. Szeretnék többet olvasni, meg is teszem. A Háború és békét olvasom, harmadszor. Emellett nagyobb teológiai munkákat is kézbe veszek. Igyekszem élni az internet adta lehetőségekkel: rendszeresen közzéteszek meditációs anyagokat fotókkal. Az ablakomból csodás a világ.

A belső udvarunkban egy szép, nagy hársfán a fészekodúban cinegecsalád lakik. Szeretnék készíteni egy-két szép fotót róluk… Mozogni is kell, túrázni volna jó. Szerencsére itt van a belső udvar, a kvadratúra, ahol naponta túrázhatok körbe-körbe, két-három kilométert. Jó együtt mondani a rózsafüzért a közösséggel a Mária-oltár előtt – az apátság YouTube-csatornáján élőben követhető a szertartás –, ilyenkor megszűnik számomra az idő. A közös szentmisén mindig más vezeti a liturgiát, más mond rövid prédikációt, és ezzel máris vége a napnak.

– Kapnak visszajelzést az interneten közvetített szentmiséikkel, elmélkedéseikkel kapcsolatban?  

– Mindannyiunk számára nagy élmény szembesülni azzal, hogy az emberek mennyire éhezik-szomjazzák a spirituális táplálékot. Számtalan levelet kapunk, sokan köszönetüket fejezik ki, hogy együtt lehettek velünk a szent három nap liturgiáin, a vasárnapi vagy a hétköznapi szentmiséinken. Előfordult, hogy több ezren voltunk együtt ebben a megfoghatatlan, mégis valóságos térben. Amerikából, Ausztráliából, Európa több országából, a magyarlakta vidékekről, a szomszéd országokból, megszámlálhatatlan helyről csatlakoztak hozzánk: régi bencés diákok, volt tanítványaink, Tihanyt szellemi otthonuknak tekintő barátaink és természetesen a ránk bízott egyházközségek, templomok hívei. Azok erősítenek most bennünket, akiket mi szeretnénk erősíteni.

– A mostani helyzet sokak hitét próbára teszi. Az ehhez hasonló válsághelyzetekben egyértelműen kiderül, hogy a hitünk valóban lélekből fakadó-e, vagy inkább csak külsőséges, hagyományokra épülő, kulturális hit. Miként vélekedik erről?

– Nem egy levélben találkoztam a kérdésekkel: Hol van ilyenkor Isten? Miért engedi meg ezt, ha egyáltalán létezik? Nehéz válaszolni erre. Isten ránk bízta a Földet, amelynek nem urai, hanem gondozói vagyunk. Erre kellene rádöbbennünk. És arra, hogy egyáltalán nem szükségszerű, hogy élünk, létezünk. Lehetne úgy is, hogy nem vagyunk. A felelősség kérdése nagyon élesen vetődik fel.

Amit nem tudtak elérni nemzetközi konferenciák és egyezmények, azt most egy vírus egy csapásra elintézte: fellélegezhetett a Föld, a természet. Nekünk, embereknek pedig rá kell ébrednünk: nem az a lényeges, amit pénzben és anyagiakban birtokolhatunk.

Az emberi kapcsolatok, a puszta létezés az érték. Ez megfizethetetlen és megismételhetetlen. Tisztulnia kell a vallásosságunknak, személyesebbé kell válnia.

A vallás nem szokásrendszer, sokkal több annál. Személyes kapcsolat köztem és a Teremtő között. Nem én vagyok az élet ura. Le kell borulnom az élet ura előtt. 

– Mit tanácsol azoknak, akik kezdik elveszíteni a reményüket, a türelmüket?

– Mindenkinek más a helyzete, és senkinek az életébe nem szabad beleszólni. De bátorítani kell a reményüket vesztőket: vegyék észre mindazt, ami szép. Próbáljanak hálásak lenni mindazért, amit eddigi életükben ajándékként kaptak. Fogadják el önmagukat, és béküljenek ki másokkal. Talán patetikusan hangzik, mégis hadd mondjam ki:

nézzenek föl a csillagos égre, nézzenek le a jelentéktelennek tűnő virágokra, és vegyék a bátorságot, hogy őszintén rácsodálkozzanak a világra. Az élet csoda, még akkor is, ha tele van veszélyekkel.

Tudom, ez nem vigasz azoknak, akik egzisztenciális gondokkal küzdenek, akik elvesztették az állásukat, napi megélhetési problémáik vannak. Bárcsak mindenki számíthatna arra, hogy nem marad egyedül, hogy törődnek vele, hogy szolidáris vele a társadalom.

Az evangéliumok központi üzenete számomra ez a két kifejezés: Békesség! És: Ne féljetek!

– A valódi hit nyilvánvalóan sokat segíthet a jelenlegi krízishelyzetben. De lehet-e reményforrás, vigasz a kultúra? Gondolok itt egy-egy lelkünket égbe emelő könyvre, filmre, festményre. Az előbb említette Tolsztoj monumentális regényeposzát.

– Reményt adhat, erősíthet bennünket a természet csodája, és ugyanígy sokat segíthet a művészet is.

Olvasni jó: nem azért, hogy ismereteket szerezzek, hanem azért, hogy gondolkozzam, hogy szembenézzek önmagammal.

Talán furcsa, amit ajánlok: ne új olvasmányokat keressenek, hanem vegyenek le a polcról egy olyan könyvet, amire úgy emlékeznek, hogy érdemes volt elolvasni. Másodszorra sokkal többet fog mondani. Olvassanak verseket: Arany Jánostól a Toldit és a Toldi estéjét. Idézzenek föl kívülről megtanult költeményeket. Akár Petőfitől A Tiszát, vagy Az Alföldet. De orvosság lehet egy Csehov-novella vagy bármi, amit valamikor szívesen olvastunk. Hallgassunk zenét, ne háttérzeneként, hanem nyugodtan, csendben. Lehet ez bármelyik klasszikus, lelket tisztító muzsika.

– Vannak, akik a járványt isteni figyelmeztetésnek tartják, ami felhívja a figyelmet arra, hogy rossz irányba halad az emberiség, ideje megállnunk, lépést váltanunk. Mi a véleménye erről?

– Igen, rossz irányba megyünk.  A fejlődés mintegy varázsszóvá vált, csak éppen leszűkítettük a jelentését a gazdasági, technikai fejlődésre, az anyagi értelemben vett gazdagodásra. Megfeledkeztünk arról, hogy az ember nem termelő állat. És megfeledkeztünk arról is, hogy felelősek vagyunk egymásért. Nem gazdagodhat meg az emberiség egyik fele úgy, hogy közben éhen hal a világ másik része. Szolidaritásra van szükség. Megélt kereszténységre. A kereszténység vállalás, egymás vállalása. Szolidaritás nélkül nem létezhet kereszténység.

– Egyesek abban bíznak, hogy a járvány ideje alatt sokan előnyükre változnak, és ez a későbbiekre is kihat majd. Elképzelhetőnek tartja ezt? Vagy a veszély elmúltával minden ugyanúgy folytatódik majd? Oly sokszor volt már ez így a háborúk, éhínségek, járványok után…

– Biztos, hogy nem lehet ott folytatni, ahol a katasztrófahelyzet előtt tartottunk. Gazdasági visszaesés, megélhetési gondok, kilátástalanság, bizonytalan jövőkép: ez vár ránk. Lesznek, akik szeretnék majd visszaállítani, ami összeomlott. Újra teletűzdelni az eget repülőgépekkel. Szeretnék, ha ugyanúgy járhatnánk-kelhetnénk a világban, mint eddig. De lesznek, akik megértik, nem szabad annyira kiszolgáltatottá válnunk, hogy ha a világ másik felén megnyomnak egy kapcsológombot, akkor itt, nálunk megálljon az élet.

Jelképesen szólva: minden családnak, minden nemzetnek meg kell tanulnia kenyeret sütni, nem pedig másoktól vásárolni.

A járvány után más lesz a világ. Sokak számára kényszerből, de remélem, hogy még több ember számára józan belátásból. Azt is mondhatnám: megtisztult hitből fakadóan. 

– Ha végigtekintünk az emberiség történelmén, egy szenvedéstörténet tárul a szemünk elé. A végén mégis ott van Jézus Krisztus feltámadása. Lehet, hogy az emberiség most Golgotát jár, de a végén minden jóra fordul?

– Jézus biztat: Ne féljetek! És ő mondja ezt is: Békesség nektek! Ezzel az üzenettel küldi a tanítványait az egész világra. A búza és a konkoly egymás mellett fog nőni ezután is. De kaptunk most egy mellbevágó figyelmeztetést: Térjetek meg! Változtassátok meg az életeteket! Jézus egyszer s mindenkorra vállalt bennünket. Ám a világ végezetéig kérdés marad, hogy vajon mi elfogadjuk-e, befogadjuk-e őt, aki azért jött, hogy nekünk életünk legyen.

Fotó: Kovács Tibor István; Korzenszky Richárd

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. május 10-i számában jelent meg. 

Kapcsolódó fotógaléria