Nem felülről mozgatott fogaskerekek vagyunk – A Laborem exercens enciklika

„A párt a népért van” – II. János Pál 1979 júniusában tett kilencnapos lengyelországi zarándoklata alatt az országban lépten-nyomon ki voltak függesztve ezt a feliratot viselő transzparensek. Ám legalább egy olyan feliratról tudunk, amelyet valaki nem volt rest kiegészíteni a következő szavakkal: „de a nép a pápával van”. A lengyelországi út óriási hatást gyakorolt, ám csak az egyik állomása volt annak a folyamatnak, amelynek során

Karol Wojtyła nyíltan és bátran szembehelyezkedett „a hazugság kultúrájával”, a kommunista berendezkedéssel.

Miután felkereste az auschwitzi tábort, a 20. század másik gyilkos hazugságkultúrájának félelmetes helyszínét, másnap Nowy Targban, ahol a milliós tömegben számtalan magyar zarándok is felsorakozott a hegyoldalon, sorba állította azokat a fiatalokat, akik Bibliákat hoztak elé kenyereskosarakban, s a Szentírásra megeskette őket, hogy elkötelezetten szabadulni próbálnak „az alkoholizmus és más szenvedélybetegségek szolgaságából, s ugyanígy a hazugságok és a félelem szolgaságából”. Ettől kezdve a Laborem exercens kezdetű enciklika kiadásáig, 1981. szeptember 14-ig a pápának drámai mértékben dolga volt a hazugság kultúrájával, a szabadulási törekvésekkel, sőt gyilkos indulattal is. Ugyanakkor humora, életereje és bátorsága is páratlan világossággal megmutatkozott.

A zarándokút után egy évvel, 1980. július 16-án eleinte csekélynek tűnő, de aztán roppant következményekkel járó események kezdődtek Lengyelországban. A lublini vasutasok sztrájkja kezdődött el ezen a napon, és azért volt különösen jelentős, mert a sztrájkoló munkások már nem csupán kisebb-nagyobb engedményeket és könnyítéseket igényeltek, hanem kiálltak a munkások jogaiért („véget ért az az idő, amikor még be tudták tömni a szánkat kolbásszal”, fogalmazott később a költő Szajkowski). A lublini láng gyorsan tovaterjedt, s augusztus elején már Gdańskban is munkabeszüntetést hirdetett tizenhétezer munkás, akik csoportját egy Lech Wałęsa nevű munkanélküli villanyszerelő vezette…

Lengyelországi nyaralásából visszatérő titkárán keresztül II. János Pál részletesen megismerte az eseményeket, s miután augusztus 15-én mondott beszédében Wyszyński bíboros, Lengyelország prímása inkább kerülte az események említését, augusztus 17-én mondott beszédéből pedig az állami televízió, a hazugságok melegágya kihagyta a jogaikért küzdő munkások említését, az augusztus 20-i nyilvános kihallgatáson a pápa imákat kért Lengyelországért, s még aznap üzenetet küldött a lengyel prímásnak, amelyben kifejezésre juttatta azt az igényét, hogy „a püspöki kar az élén álló prímással […]

segítségére siessen a mindennapi kenyérért, a társadalmi igazságosságért és az önálló életére vonatkozó sérthetetlen jogáért küzdő nemzetnek”.

Lech Kaczmarek gdański püspök szintén biztosította Wyszyńskit arról, hogy a sztrájk vezetői valóban a munkások érdekeit képviselik, s ezzel az ügy egyházi megítélése eldőlt. Augusztus 31-én a lengyel állam végül biztosította a szakszervezetek alapítását, aminek köszönhetően elindult a Szolidaritás mozgalma, noha még sok nehézséget kellett legyűrnie. 

Mivel a szovjet beavatkozástól való félelem nem szűnt a következő hónapokban, december 16-án II. János Pál szokatlan és bátor lépésre szánta el magát: levelet írt Leonyid Brezsnyev szovjet elnöknek, amelyben a diplomatikus hangvétel mellett is mérhetetlenül határozottan kiállt amellett, hogy a lengyel feszültségek az ország belső ügyét jelentik, és ezért nem kerülhet sor külső beavatkozásra. Még a szolidaritás szónak is nyomatékot adott a levélben, ami végképp nem hagyott kétséget álláspontja felől.

Az elnyomó rendszer hazug közmédiájával és a szovjet hazugságkultúra fenyegetésével szemben a szent pápa a munkások ügye és munkások igaza mellett foglalt állást.

Úgy tervezte, hogy 1981. május 13-tól XIII. Leó Rerum novarum kezdettel kiadott szociális enciklikájának emléket állítva a nyilvános kihallgatásokon a katolikus társadalmi tanítást fogja bemutatni. Csakhogy ekkor érte lövés a professzionális bérgyilkos, a Törökországban halálra ítélt Mehmet Ali Ağca részéről...

A végül szeptember 14-én kiadott Laborem exercens az apostoli áldás kifejezése és a dátum megadása között hosszú mondatban emlékezik meg arról, hogy a pápa kórházi kezelése nem tette lehetővé a körlevél korábbi kiadását. A merénylő sorsa és a pápa magatartása közismert. Az esemény emléke azonban később sem fakult meg II. János Pál tudatában, 1997. február 17-i dátummal például a következő bejegyzést találjuk lelki naplójában: „Megbocsátás (vö. Rembrandt képével) – Dives in misericordia – Ali Ağca.” A kórházi kezelést ugyanakkor humorral vészelte át, orvosaitól például rendre megkérdezte: „no, mit határozott rólam a szanhedrin?”

Sokan gondolták, hogy a Laborem exercens a Szolidaritás törekvéseinek filozófiai és teológiai megalapozásával kívánt szolgálni. Ennél azonban jóval többet nyújt. XI. Piusz már megemlékezett Leó pápa újszerű témájú körlevelének negyvenedik (Quadragesimo anno), XXIII. János pedig a hetvenedik évfordulójáról (Mater et magistra), a kilencvenedik évfordulóra kiadott szociális enciklika azonban elődeinél koncentráltabban a munka emberi értékének és a munkások személyének szentel figyelmet. Egyúttal II. János Pál második triptichonjának nyitányát is jelenti, hiszen két további szociális enciklika fog születni a következő tíz évben, s a harmadik éppen a Rerum novarum századik évfordulóján fog kelteződni.

Legyünk őszinték: nem minden katolikus hívő kész részletesen végigtanulmányozni egy több mint száz oldal terjedelmű enciklikát, amely a munkáról, a tőkéről, a munkások jogairól és a munka lelki értékéről szól. Ezért érdemes kiemelni néhány hangsúlyos elemét a dokumentumnak, amelynek elolvasása után aligha fogják eltolni maguktól a többi szakaszt azok, akiknek kellőképpen érzékeny a hitük. Először is

nagyon jellemző szerzőjére, hogy a Laborem exercens a munkáról értekezve elsődlegesen az emberről akar beszélni, az ember természetét és lényegét akarja behatóbban megvilágítani a munka elemzésével,

meggyőződése ugyanis, hogy a szabadon és szeretettel végzett munka nemcsak hozzátartozik az ember rendeltetéséhez, de valamiképpen többé, „emberebbé” is teszi az embert (39), aki „kezdettől fogva” munkavégzésre hivatott (1), s munkájával folytatja, kibontakoztatja és beteljesíti Isten teremtő művét (111). Nagyon szép megállapítása a szövegnek, hogy aki dolgozik, kettős örökséget tudhat magáének: örököse a teremtésnek, és a korábban dolgozó emberek munkájának sorát folytatja (58).

Másodsorban igen figyelemreméltó mindaz, amit a Laborem exercens a kötelességnek tekintett munkához kapcsolódó méltóságról és jogokról mond. Nem hajlandó elismeri, hogy a munka milyensége perdöntő lenne a munkások méltóságának szempontjából, s az ókori felfogással szakítva a kétkezi munkának is tekintélyt tulajdonít (26). Kiemeli, hogy a munkások összefogása erkölcsileg fontos az emberi méltóság csorbulásaival szemben (33), a szakszervezetek ezért az igazságosságért harcolnak (95) és legitim a sztrájk (99).

Kifejezetten tagadja, hogy mindenki annyit ér, amennyije van (119), és hangsúlyozza, hogy aki munkát végez, nem lehet felülről mozgatott fogaskerék (71), hanem mindent meg kell tenni azért, hogy a sajátjának érezze, amin fáradozik.

Harmadsorban azt érdemes áttekinteni, hogy mit mond II. János Pál a modern kor sajátos körülményeiről: a világban uralkodó feszültségről és konfliktusokról (3), a világunkat jellemző „mérhetetlen aránytalanságról” (86) és igazságtalanságról (78), a nők helyzetéről, akiket nem igazán becsülnek, bár roppant sokat fáradoznak és dolgoznak (38), az egyszerre az ember társának és ellenségének számító technikáról (19). Az adott kor viszonyainak komolyan vételét tükrözi, hogy találékonyan még a mikrochip szóra is talál latin körülírást (minima mechanemata electronica). A szövegből kitűnik, hogy a lengyel pápa egy időben maga is kétkezi munkát végzett, ismerte a munkások életkörülményeit és igényeit, tudta, hogy melyek a veszélyei és tévedései a marxizmusnak, miközben bizonyos pontokon tovább is fűzte a marxista gondolkodást (például maga is beszélt kizsákmányolásról).

A lengyelországi folyamatok háttere nélkül nem igazán érthető a Laborem exercens, de nem is merül ki valamiféle kortörténeti elemzésben. Ugyanakkor legalább még egy vonatkozásban valóságos „lengyel enciklikának” tekinthető. Karol Wojtyła kedvenc költője a lengyel romantika egyik jelentős alakja, Cyprian Kamil Norwid volt. A romantikát mindig közel érezte magához, valószínűleg attól fogva, hogy apja felolvasta neki Sienkiewicz regényeit; Mickiewicz és Słowacki szintén közel állt hozzá, de Norwid volt számára a legfontosabb. Lengyelországi útján Krakkóban a munkások lelkére kötötte, hogy ne feledjék a munka szellemi értékét kidomborító Norwid szavait, melyek szerint

„a munka a feltámadásért van”, s ne gondolják, hogy az ember bármikor is merőben munkás lehet, megtalálhatja magát kizárólag a munkában,

elfeledve Istent és kitörölve életéből az imádságot. Szent II. János Pálnak van olyan szakértője, aki ezért egyenesen azt állítja, hogy a Laborem exercens az egyetlen szociális enciklika, amelyet egy költő ihletett. 

*

A Laborem exercens enciklika teljes terjedelmében, magyar nyelven ITT érhető el.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír