Örülünk minden életnek – Hálaadás a Fokoláre Mozgalom pakisztáni gyerekeket segítő gyűjtéséért

A Fokoláre Mozgalom két elkötelezett tagja, Téglásy Klára és Tóth Judit hat évvel ezelőtt csatlakozott a Dél-Pakisztánban működő szociális központ programjához, amelynek keretében adományokat gyűjtenek családoktól, plébániáktól, iskoláktól, magánszemélyektől a szegény keresztény és kaszton kívüli hindu, valamint néhány muszlim gyermek iskoláztatásához.

A szentmise elején Téglásy Klára – Tóth Judit nevében is – megköszönte Nagy Károly atyának és a plébániaközösségnek, hogy ismételten befogadták őket. Hálát adtak a Mennyei Atyának, hogy végtelenül gondviselő szeretetével immár hatodik éve segíti őket, és mindazoknak, akik adományaikkal támogatták, támogatják a kezdeményezést. Téglásy Klára elmondta: a központban ebben az évben 33 nagyobb és 55 kisebb gyermek él, tanul. A nagyobbak ellátása, iskoláztatása egy évre 75 ezer forint, a kisebbeké feleennyibe kerül.

Az evangélium Szent János könyvéből hangzott el, a szőlőtőről és a szőlővesszőkről szóló példabeszéd (15,1–8). Nagy Károly emlékeztetett rá: először a választott nép körében hirdették az evangéliumot az apostolok, majd mentek tovább, Jézus felszólítását teljesítve: „Menjetek az egész világra, tegyetek tanítványommá minden népet és kereszteljétek meg őket…” Így aztán az apostolok a pogányoknak is hirdették az örömhírt.

A szentmise könyörgésében is hallhattuk:

Istenünk, te egyetlen közös tőről sarjasztottál minden népet és azt akartad, hogy egyetlen családdá váljék tebenned.”

Szent Pál is arról ír, hogy „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban” (Gal 3,28).

A plébános leszögezte: Isten szándéka az, hogy egy család legyünk, ne legyenek hátrányos megkülönböztetések az emberek között, egyáltalán ne számítson, hogy ki honnan jött, fogadjunk be mindenkit és örüljünk, ha Isten gyermekei akarnak lenni. Ez a gyűjtés erről is szól: váljunk egy családdá.

A szociális központban nemcsak katolikusokkal foglalkoznak, hanem hindukkal, muszlimokkal is, Isten gyermekeivel, mindenkivel, aki szükséget szenved. Nem az a cél, hogy megtérítsék őket a katolikus hitre, hanem hogy a felebaráti szeretetet gyakorolva törődjenek velük.

Ez Isten szándéka, a szeretet parancsa. „Azért adunk hálát, hogy vannak, akiknek ez egyértelmű.

Imádkozunk ebben a szentmisében, hogy a környezetünkben is legyenek minél többen, akik naponta megélik a szeretet parancsát, a befogadást.” Nagy Károly felidézte: Ferenc pápa is beszélt erről budapesti apostoli látogatásán, nyissuk ki a kaput! Kinyitni, befogadni, aztán pedig kimenni, apostolkodni, elvinni másoknak Krisztus örömhírét. Jézus a Kapu, aki befogad, majd küld bennünket. A szentmisén a hálaadások és könyörgések, imaszándékok erről szóltak.

A szertartás után Téglásy Klára kérdésünkre elmondta: a pakisztáni szociális központba négy-ötéves korukban kerülnek be a gyerekek, akik általában a családjukkal együtt az utcán laknak vagy nyomortanyán, víz és villany nélkül. A központ Fokoláre Mozgalomhoz tartozó munkatársai a gyerekek családjaival is tartják a kapcsolatot, a szülők járnak szülői értekezletre. A családokban rengeteg gyerek van. Pakisztánban nem ritka az éhínség, ezért az összegyűjtött pénzből van élelmiszert vesznek, amit eljuttatnak a családoknak. A Covid-járvány idején pedig gyógyszerekkel látták el őket. Előfordult, hogy egy anyukának műlábra volt szüksége.

A szociális központ nemzetközi, a Fokoláre lelkiségének megfelelően. Magyarországon is úgy indult el az adománygyűjtés, hogy egy Pakisztánban szolgáló magyar fokolarina szólt: „Baj van, tudtok-e segíteni?” Itthon először a fokolárés pedagógusok kezdték meg a gyűjtést, de ma már sokan adakoznak a mozgalmon kívül is, szájról szájra terjed, hogy segítségre van szükség.

Az adományokat kiküldik a pakisztáni központba, ahol mérlegelik, mire fordítják. Ha egy gyermek elért egy bizonyos szintet, felmérik a képességeit. A szociális központ az adományoknak köszönhetően beiskoláztatja a jobb képességű gyerekeket; biztosítják számukra a tanszert, az egyenruhát, cipőt és még az étkezést, orvosi ellátást is. Pakisztánban az oktatás pénzbe kerül, és ez sokak számára súlyos, megoldhatatlan gond. De fontos, hogy a gyerekek tanuljanak, mert ha valaki szakmát szerez, többé senki nem kérdezi meg tőle, hogy keresztény vagy hindu. A szociális központ emellett szövetséget köt a szülőkkel: ha a gyermek kislány, nem adják férjhez pénzért tizenhárom-tizennégy éves korában.

Téglásy Klára elmondta azt is: van egy hindu fiú, Bobby, aki hat éve a központ lakója, gyermekből felnőtté vált. Az ő sorsát egy budapesti katolikus gimnázium kezdettől fogva követi, segíti. Bobby egy évig feküdt kórházban tbc-vel. A katolikus gimnáziumban külön gyűjtést rendeztek a gyógyszeres kezelésére, és hogy minőségi ellátásban részesüljön. Bobby meggyógyult. A gimnázium diákjai közül többen leveleztek vele, imádkoztak érte. A fiú azt írta egyik levelében: Ti adtátok vissza nekem az életet, köszönöm!

A szentmise után a jelenlévők Nagy Károly plébános vezetésével átvonultak a plébánia közösségi termébe, ahol Tóth Pál – Tóth Judit férje – online beszélgetett egy német fokolarinával, Juliával, aki tavaly augusztusban került Pakisztánba és vette át a szociális központ vezetését. Elmondta: nagyon hálás Istennek, hogy oda vezette őt, és ezt a szolgálatot végezheti. „Lenyűgöző élmény” ebben a központban dolgozni – fogalmazott. – Sok a probléma, de a kegyelem is.

Julia rendszeresen látogatja a központban lakó és nevelkedő gyermekek szüleit, és állítja: a legreménytelenebb helyzetekben sem omlanak össze, reményüket Istenbe vetik, ezzel a lelkülettel élnek. És ha elesnek, felállnak, mennek tovább. A családok, bármennyire is szegények, vendégszeretők: „Ha odamész a sátraikba, királyi fogadtatásban részesülsz”. Állandó lakással nem rendelkeznek, sátrakban, nyomortanyákon, vagy a híd alatt laknak. Ha dolgoznak, többnyire a mezőgazdaságban, szinte rabszolgaként.

A szociális központ vezetője kiemelte: a mélyszegénységben élő családokat tovább sújtotta a tavalyi árvíz, ami elmosta a lakóhelyükül szolgáló sátrakat. A gazdasági válság a korábbinál is súlyosabb. Az elképesztően magas infláció miatt sok család élelmet sem tud venni; feltűnt például, hogy a gyerekek sokkal többet esznek a központban, mert otthon nem kapnak enni. Ezért karácsonykor minden gyermek nagy élelmiszercsomagot kapott. Az árvíz pusztításait követően sok családot áttelepítettek különböző területekre, így a központ elveszített több gyereket. Az ő felkutatásuk nem problémamentes; a központ munkatársai nagy energiát fektetnek abba, hogy ezek a gyerekek újra rendszeresen járjanak iskolába.

Julia szavaiból az is kiderült: a központban nemcsak tanítják a gyerekeket, hanem megpróbálják a gyermekkor örömeiben is részesíteni őket. Például játszóteret alakítottak ki a részükre. A gyermekek megtanulnak játszani, figyelni egymásra, és mindenért hálásak, örülnek.

Egy magatartási zavarokkal küzdő kisfiú fölfedezte azt az angyalbábut, amit a magyar fokolárésok küldtek ajándékba a központba. Társaival még mindig nem beszél, de az angyallal igen.

A pakisztáni szociális központnak nyújtott, Magyarországról hat éve érkező adományok fontosságát jól kifejezi a központ egyik tanárának kijelentése: „Nélkületek már nem élnénk”. Az este zárásaként Téglásy Klára felolvasott az adományozók leveleiből. Az egyik pedagógus anyuka írta: „Veletek örülünk minden életnek”.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír