Rózsafüzérrel a doberdói pokolba – Márton Áron nyomában jártunk Erdélyben (II. rész)

A zarándokút lelkivezetője Török Csaba teológus, egyetemi tanár, apostoli protonotárius kanonok, az esztergomi Nagyboldogasszony- és Szent Adalbert-főszékesegyház plébánosa; világi vezetője Kuzmányi István állandó diakónus, a Magyar Kurír és az Új Ember főszerkesztő-igazgatója volt.

A zarándoklatnak négy központi helyszíne volt: Csíkszentdomokos, a szülőfalu; Kolozsvár, a püspökké szentelés helyszíne; Máramarossziget, ahol Márton Áron a börtönéveinek egy részét töltötte; Gyulafehérvár, a püspöki kormányzás helyszíne, és ahol a püspököt örök nyugalomra helyezték.

*

A harmadik napunk az erdélyi katolicizmus szívébe, Csíksomlyóra vezetett, ahol gyermekként, fiatalként, papként, püspökként számtalanszor kérte a Szent Szűz közbenjárását Márton Áron. Különleges ünnepben lehetett részünk, hiszen a hagyományos elsőszombati Mária-köszöntő mellett részt vehettünk a helyi ferences közösség áhítatán: Assisi Szent Ferenc tranzitusának jubileumi, 800. évfordulóján. Az ünnepi szentmisét és rózsafüzért gyertyás körmenet zárta – a kegytemplom előtt téren a kegyszobor másolatát hordozták körbe – a csípőssé váló hidegben.

A zarándokok a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium pedagógusai és diákjai vezetésével imádkozták a dicsőséges olvasót.

Október 4-én, vasárnap ragyogó napsütésben a szent életű püspök szülőfalujába, Csíkszentdomokosra látogattunk. A hatezer lelkes falu Erdély legkeletibb felén fekszik, 98 százalékban magyarok lakják.

Márton Áron 1894. augusztus 28-án, Szent Ágoston napján látta meg a napvilágot. Az édesapját és további felmenőit is Ágostonnak hívták. Szinte törvényszerű volt tehát, hogy az újszülött neve is ez lesz. Édesanyja, Kurkó Julianna azonban ragaszkodott hozzá, hogy világra jött gyermekét Áron névre kereszteljék. Tudjuk, hogy Áron Mózes testvére volt, az Ószövetség főpapja. Nomen est nomen – a név kötelez. Kijelenthetjük: Márton Áront az édesanyja születésétől kezdve papnak szánta.

Azt, hogy mit is jelentett ő a székelységnek, egy tragikus történet világítja meg: a 16. század végén Erdély fejedelme, a római katolikus Báthory András bíboros megnyirbálta a székelyek jogait, és adót is kivetett rájuk. Válaszul 1599 októberében a Szeben melletti Sellenberknél Vitéz Mihály havasalföldi vajda a hozzá csatlakozó székelyek segítségével – akiket Habsburg Rudolf százezer arany pénzért megvett – legyőzte Báthoryt, akit menekülés közben egy Balázs „Ördög” Mihály nevű székely kegyetlen módon, baltával meggyilkolt. Mihály Moldva, Erdély és Havasalföld fejedelme is lett. VIII. Kelemen pápa büntetéssel sújtotta a csíkszentdomokosiakat, s ennek súlyos következményei voltak. A csíkiak azonban ma már vallják: Márton Áron születése volt az a 400 éve várt isteni jel, amely megmutatta, hogy a Jóisten megbocsátotta a bűnüket, s főpásztoruk áldozatvállalása és életszentsége egyszer s mindenkorra eltörölte homlokukról a káini pecsétet.

Csíkszentdomokoson Lázár Csilla háromgyermekes édesanya, a boldoggá avatás viceposztulátora, a Márton Áron Múzeum és Zarándokközpont alapító igazgatója fogadott bennünket. Minden rezdüléséből érezni lehetett, hogy küldetésének tekinti a szent életű főpap életének, munkásságának ápolását, tanításának továbbadását.

A múzeumot 2010-ben hozták létre, azzal a céllal, hogy a faluba látogatók érdemi betekintést nyerjenek abba, ki volt Márton Áron püspök. „Mert mi úgy gondoljuk, hogy túl azon, hogy minden város vagy falu nagyon büszke azokra a nagy emberekre, akik az adott helyen születtek, Csíkszentdomokoson messze túlmutató jelentősége van Márton Áron püspöknek”, sőt fontossága a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegyén túlra is kihat. Amikor 1980-ban eltemették Márton Áront, Benkő Samu, a kiváló, egyébként protestáns történész úgy fogalmazott: „Leszakadt az erdélyi magyarság tartógerendája.”

A múzeum rengeteg fotó és idézet segítségével tesz eleget ennek a küldetésének. A 20. századi Erdély történetének oly sok tragikus, ellentmondásos korszakán keresztül hogyan sikerült Márton Áronnak úgy vezetnie a híveit – és nemcsak a katolikusokat, hanem azokat a más vallásúakat is, akik figyeltek rá –, hogy ő mai napig erkölcsi etalon. Minden nehéz helyzetben megtalálta azt a megfelelő választ, az odaillő szavakat, amelyek ma is vállalhatók, oly sok évtized távlatából.

Márton Áron a 20. század leggyötrelmesebb időszakaiban vált a remény, a hit és a megalkuvás nélküli helytállás lángjává az erdélyi magyarság és az egyetemes emberi jogok védelmében.

Az, hogy milyen kivételes személyiség, már a húszas-harmincas években megmutatkozott: amikor Kolozsvárott rendszeresen tartott előadásokat az ifjúság számára. Nemcsak katolikusok, hanem más felekezetekhez tartozók is látogatták ezeket.

Márton Áron mélyen vallásos, jobb módú földműves családba született. Az általános iskolát elvégezve Csíksomlyón, majd Csíkszeredán járt középiskolába; végül a gyulafehérvári gimnáziumban érettségizett, mely hangsúlyosan a papságra készülő fiatalokat gyűjtötte össze. Már gimnazistaként érezte tehát Isten hívását, de közben kitört az első világháború, és közvetlenül az érettségi letétele után őt is behívták katonának. Indulása előtt a székelyudvarhelyi állomáson édesanyja a rózsafüzérét nyújtotta fel az itáliai – Doberdó és Isonzó vidéke – harctérre induló fiának. Időskorában az első világháborúra emlékezve a főpásztor így vallott erről: „…ez mentett meg engem.”

Katonai szolgálata egy brassói fogdában végződött. Szabadulását követően hazaköltözött, majd Brassóban gyári munkásként próbált elhelyezkedni. Szívében tehetetlen fájdalommal élte meg a trianoni döntést. Időlegesen elbizonytalanodott papi hivatását illetően, de egy éjszakai vívódás után megértette, hogy Isten őt népének „sajátos szolgálatára rendelte”. Küldetésére a Gyulafehérvári Teológián már tudatosan készült fel.

Márton Áron papi szolgálata Erdély letargikus, cselekvésképtelen időszakában kezdődött el. Az 1920-as években az erdélyi magyarságnak az értelmiségi rétege vezetők nélkül vergődött, lassan szerveződött újjá. Márton Áron ekkor állt be „az ébresztőmunkába”. Apostoli küldetésének lelkiismeretes teljesítése mellett nem zárkózott el kora társadalmának evilági kihívásaitól sem, nem elégedett meg az egyszerű lelkipásztorkodással – lelki, kulturális szervezeteket hozott létre Ditróban, Gyergyószentmiklóson.

Püspöki szolgálata hasonlóan kritikus időszakban kezdődött, de „megfontolt, határozott magatartásával és az emberekhez közel álló személyiségével tartóoszlopa lett az egyensúlyából kibillentett népünknek” – úgy, ahogyan nem sokkal püspökké szentelését követően ígérte 1939. március 31-én kelt beköszöntő szózatában:

Szent hivatalom kötelez, hogy egyformán püspöke legyek szegénynek és gazdagnak, tanultaknak és a tanulás lehetőségeitől elzártaknak, előkelőknek és egyszerű embereknek, az élet kegyeltjeinek és az élet szerencsétlenjeinek, bűnösöknek és a kegyelem áldottjainak.”

Egyik szentbeszédében pedig így vigasztalta híveit: „Veletek együtt hiszem én is, hogy a szenvedéseknek az a faja, amelytől most gyötörtetünk, meg fog szűnni. Hittel és reménnyel indulunk a vigasztalan jelenből a bizonytalan jövő felé, mert tudjuk, hogy fejünk fölött a gondviselő Isten őrködik, és mert tudjuk, hogy a szenvedésnek megváltó ereje van.”

Márton Áron személyiségének egyik legfőbb jellemzője volt, hogy mindig kiállt a mindenkori üldözöttek – így a II. világháborúban az elhurcolt zsidók – mellett, majd 1945 után a kommunista hatalomátvételt követően tiltakozott a görögkatolikusoknak az ortodoxiába való beolvasztása ellen. Kemény, megalkuvásmentes magatartást tanúsított a kommunista kormány valamennyi egyházellenes törvényével szemben. Krisztusi küldetése szerint járt el akkor is, amikor 1948-ban a kormány olyan statútumot, megegyezést akart elfogadtatni vele, amely az Egyház számára kedvezőtlen volt, amellyel a gondjaira bízott Egyházat egyoldalúan az állami érdekeknek rendelte volna alá.

A kommunista hatalom 1949 júniusában börtönbe vetette a püspököt, aki csaknem hat évig élt a világtól elzártan, „sötét erők karmai között mindenétől és mindenkitől távol tartva…”. Szabadulását követően tíz évig házi őrizetben tartották, s bár fogoly volt, „mégis szabad, sőt megalázott helyzetében is képes volt másokat szabaddá tenni és felüdíteni”. A lelkileg meggyötört, testileg megkínzott, mindenükből kiforgatott hívek, az írók, költők, papok, tanárok, kétkezi dolgozók vigaszra és eligazításra találtak nála. „Mindenki élménnyel és megerősödve távozott a püspöktől.”

Márton Áron egyik beszédében így fogalmazott: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk, és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk… A szenvedés nagy nevelő iskola, s velünk is beláttatta, amire különben a kényelmes napokban kevés hajlamot mutatunk, hogy összetartsunk, egymást megértsük és támogassuk, az érdekellentéteket és társadalmi válaszfalakat eltüntessük, mert a magunk sorsát csak magunk és csak minden erőnk összefogásával munkálhatjuk eredményesen.”

Híresek voltak Márton Áron bérmaútjai, melyeken hatalmas tömegek jelentek meg. A kommunista diktatúra idején a hírhedt román titkosszolgálat, a Securitaté folyamatosan megfigyelte – róla készült a legtöbb titkos jelentés, több mint 80 ezer oldalnyi dokumentum. Hogy az óriási hívősereg gyóntatását és áldoztatását el tudják végezni, sokszor felszentelt papok látták el a sofőri szolgálatot a püspök mellett, hogy aztán ők is beüljenek a gyóntatószékbe. Az egyik ilyen alkalommal egy kisfiú a felnőttek kérdésére így válaszolt: olyan sokan voltak a bérmáláson, hogy a végén már a sofőr is gyóntatott.

Az egyre többet betegeskedő Márton Áron hatszor kérte a Szentszéket, hogy mentse fel püspöki szolgálata alól, míg végül, 1980. április 2-án elfogadta a Szentatya. Erről szóló táviratában az Úr becsületes szolgájának nevezte Márton Áront; ő pedig körlevélben köszönt el híveitől:

Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben, és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül (…)

Hitünk parancsa, hogy a templomon kívül az életben is testvérek maradjunk, egymás sorsa iránt érdeklődjünk, és egymás terhét kölcsönös megértésben hordozzuk...”

Márton Áron utolsó hónapjai betegséggel, szenvedéssel teltek. A szociális testvérek ápolták, különösen Julianna és Skolasztika testvérek. Az utolsó éjszakán Skolasztika volt ott mellette. A főpásztor 1980. augusztus 29-én, Szent Mihály arkangyal ünnepén adta vissza lelkét a Teremtőnek.

A modern, új zarándokközpontban egy igazi meglepetés is várt bennünket: Márton Áron fekete Volkswagenje (egy 1600-as modell), melyet Franz König bíborostól kapott ajándékba, és amely nagy segítségére volt élete utolsó felében, a bérmakörutakra való utazásában.

Zarándoklatunk ötödik napján Márton Áron püspöki székelyére, Gyulafehérvárra érkeztünk. Török Csaba itt is szentmisét mutatott be a székesegyházban.

Prédikációjában kiemelte: nemzeti kereszténység nincs. Ha valaki a történelemmel foglalkozik, ezzel „a bonyodalmas szövevénnyel”, különleges kegyelem, ha felfedezi abban „az evangéliumi aranyfonalat”, amely Isten nagy ajándéka az emberiség számára. Azt, hogy „Krisztusban nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian egyek vagyunk Jézus Krisztusban” (Gal 3,28). Létezik az az irracionális hit, hogy az ember képes arra, hogy bármelyik másik ember a felebarátja legyen.

Ki a mi felebarátunk? Ki az, akivel irgalmasságot kell gyakorolnunk? Azzal, aki a legközelebb áll hozzánk. Bőrszíntől, fajtól, nemzettől függetlenül, összefonódhatunk ezen az aranyszálon.

Vajon miért vált Márton Áron számára a börtön a szeretet iskolájává? Mert ráébredt arra: akiktől szenvedtünk a két világháború között, azokkal együtt fagyunk most meg. Egy másik pap pedig söprögetés közben oldozza fel a bűnös lelkeket. Mindez összhangban van azzal, amit Jézus Krisztus tanított.

A szentmisét követően Mihai Andrea, a főegyházmegye idegenforgalmi munkatársának vezetésével megismerhettük a székesegyház és a püspöki palota történelmét. Különleges helyre is betekinthettünk, ahol imádkozhattunk is: Márton Áron dolgozószobájában és hálószobájában, ahol visszaadta a lelkét a Teremtőjének. Boldoggá avatásáért a székesegyházban elhelyezett sírhelyénél imádkoztunk.

Sok gyönyörű mozzanata volt ennek a hatnapos zarándoklatnak. Ha mindet felsorolnám, könyvet írhatnék csak ezekről a momentumokról. Néhányat azért felidézek:

A csíksomlyói kegytemplomnál egyik zarándoktársunk rosszul lett; egy percet sem tudott részt venni a gyönyörű imaórán, de ismeretlen emberek siettek a segítségére: a közeli büfés néni nagylelkűen odaadott neki egy pulóvert (habár dzseki volt rajta, de rázta a hideg); a „kedves Margit néni”, a mellékhelyiségek gondozója pedig többször is zokszó nélkül feltakarított utána, beengedte a kis raktárába, leültette a hősugárzó mellé, és aggódott miatta. Valóban a hozzánk legközelebb álló személy a felebarátunk…

Amikor a Békás-szoroson libasorban meneteltünk az út szűk és tördezett szélén, hogy megcsodáljuk Isten egyik legszebb „templomát”, az egyik társunk megbotlott, elesett, felszakadt a szája fölött a bőr; erősen vérzett. Természetes, hogy a körülötte állók azonnal felsegítették. Az már nem annyira jellemző, hogy az utca túloldalán árusítók közül egy fiatal férfi azonnal átrohant, kétszer is, hogy mi történt, és törlőkendővel, ragtapasszal a kezében jött vissza, ami elállította a vérzést. Mindezt egyetlen röpke perc alatt…

Nem mehetünk el szó nélkül a falusi turizmusban szolgáló szállásadóink ösztönös derűje, kedvessége, nagylelkűsége mellett sem. Mindenhol különleges szeretettel fogadtak bennünket – volt ahol kaláccsal és, hát bizony, pálinkával is.

Az én szívemhez különösen közel került a háromgyermekes tibódi ifjú házaspár, Krisztina és Zsolti. Elmesélték nekem: panziót üzemeltettek Parajdon, kiváló forgalommal. Ez érthető, hiszen itt működött a messze földön híres sóbánya, turisztikai látványosság, az emberek nagy tömegekben keresték fel a települést. 2005 májusában azonban vége szakadt a virágzásnak: egy hurrikánszerű zivatarban a szokásos vízmennyiség többszöröse zúdult le a Korond-patakról, átszakította a természetes, majd mesterséges medret, és a víz több víznyelőn át utat talált a parajdi sóbánya járataiba, legalább száz évre ellehetetlenítve az itteni bányászatot. A házaspár panziójának forgalma azóta húsz százalékra esett vissza, szinte csak a nagyobb ünnepek alatt van forgalom. Krisztina szavai szerint mára már megtörtént a gyászfeldolgozás. Nem zárták be a panziót, a falusi turisztikából és mezőgazdasági gazdálkodásból kemény munkával sikerült talpon maradniuk.

A zarándoklat világi vezetője, Kuzmányi István nagyváradi születésű – tizenhat éves koráig élt itt; utána az Esztergomi Temesvári Pelbárt Gimnázium tanulója lett, ott érettségizett. Vezetése egyetemi szintű volt: feltárult előttünk Erdély történelme, hihetetlenül gazdag egyházi és kulturális öröksége, Istentől teremtett földrajzi csodái. Saját szavai szerint is átérződött meghatódottsága: még soha nem látta ennyire gyönyörűnek Erdélyt, a teremtett világot, mint ezen a zarándoklaton.

Útközben több zarándoktársammal is hosszasan beszélgettem, és úgy érzem: erről az útról kicsit mindenki más lelkülettel, hitében megerősödve ment haza, mint ahogyan eljött ide. Nem tudhatjuk, mennyire lesz ez tartós a mindennapok küzdelmeiben, de az biztos, hogy van honnan erőt, reményt merítenünk. Jó esély van rá, hogy ez az érzés, elszántság minél tovább tartson. Még az a pillanat is eljöhet talán, hogy végleges marad ez a kegyelmi állapot.

A zarándokútról szóló beszámoló következő, utolsó részét holnap olvashatják portálunkon.

Fotó: Kuzmányi István

Bodnár Dániel/Magyar Kurír