Szabad szívvel létezhetek ezen a világon – Beszélgetés a nyolcvanéves Várszegi Asztrikkal

– Egyszer azt mondta magáról: pannon keverék. Mit jelent ez?

 – Családilag valóban pannon keverék vagyok: nyugat-dunántúli magyar, horvát, szlovák és sváb. Ha nagyon megnézzük, a nemzetiségi keveredés jellemző a magyar családok nagy többségére.

– Isten, család, haza?

– Nagy ajándék számomra, hogy római katolikus családba születtem. A 19. század derekáig birtokomban vannak a családi keresztlevelek. Még csak vegyes házasság sincsen. A Nyugat-Dunántúlon egyértelmű volt, hogy a többség római katolikus, egységesen, és gyakorló katolikus.

Ha lehet ezt mondani, a férfiak férfias módon, a nők pedig mélyebben voltak hívők. A hitem kialakulásában és fejlődésében kiemelkedő szerepe volt az édesanyámnak és a nagymamáimnak. Nagyon hálás vagyok nekik ezért.

Már kisgyermekként vittek magukkal a templomba. Emlékszem a hároméves kori karácsonyomra.

Négy-öt éves koromtól kezdve a nálam három-öt évvel idősebb unokabátyáimmal együtt a soproni bencés templomhoz kötődtem. Később aztán ministráltam is. A bencés templom tornyából kaptam kisgalambokat, hogy saját galambfarmomat megalapítsam házunk padlásán. Megjegyzem: minden szempontból előnytelen családba születtem. Az egyik nagyapám horthysta altiszt volt, a másik kulák. Én pedig majdnem migránsnak születtem. A szüleim elmenekültek 1945-ben. Ha még egy hónapig maradnak, akkor a bajor Pocking menekülttáborban születtem volna meg. De édesanyám hazajött, így itthon, már Sopronban születtem.

– Hogyan lett bencés szerzetes?

– Tizennyolc éves koromban volt egy meghatározó élményem, Marton József bencés újmiséje. Ezután határoztam el nagyon tudatosan, hogy bencés leszek. Sopronban természetes volt a bencés kötődés. Már kisgyerekként ott lábatlankodtam a bencéseknél. A későbbi magiszter atyám, Iróffy Huba ott volt fiatal káplán. Jáki Teodóz atya meg a másik káplán. Később ennek az lett a következménye, hogy hiába voltam Jáki Teodóz főapátja, ő csak azt mondta mindig: öcsikém.

– Milyennek látja nyolcvan év távlatából a bencés identitását?

– Alakulásában egészen biztosan szerepe volt annak, hogy mint említettem, kisgyermekkorom óta értek bencés hatások. Érdekes, de még a doktori disszertációmat is vissza tudom vezetni a gyermekkoromig. Kisgyermekként bent kószáltunk a rendházban, ahol feloszlatás utáni állapotok uralkodtak, óriási volt a rendetlenség. Láttam ott egy ragyogó Kelemen Krizosztom-fotót, 1936-ban készült. (Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát volt 1933–1950 között – a szerk.) Mindig rácsodálkoztam a tekintetéből sugárzó emberi tisztaságára. Amikor 1964-ben, tizennyolc évesen idejöttem Pannonhalmára, és rátekintettem olajképére, ugyanezt a gyermekkori vonzódást éreztem. Ez döntően hozzájárult ahhoz, hogy az egyetemen belőle doktoráltam.

– „Imádkozzál és dolgozzál!” Mit jelent ma Önnek a bencés rend jelmondata?

– Életem legnagyobb ajándékának tekintem, ahogyan Szent Pál mondja, Jézus Krisztus „felséges” ismeretét.

Alapélményem a Krisztus-központúság. Aztán az emberrel együtt nő Krisztus ismerete, szeretete.

A másik ajándék: hogyan kövesse, miként közelítse meg az ember Jézus Krisztust. Itt lép be a bencés lelkület, ami ókeresztény, tehát a gyökerekhez közeli. Ez annyira meghatározta a gondolkodásomat, hogy amikor kineveztek püspöknek, megint tájékozódnom kellett arról, hová is tartozom, ki vagyok.

A magam számára így fogalmaztam meg a püspöki szentséget: még közelebb Krisztushoz. Ez tehát nem rang, méltóság, hanem azt jelenti: közelebb kerülni a legtisztább forráshoz, a „szent kezdet”-hez. Az ősvizekből merítgetni.

– Püspökként legalább száznegyven papot és közel annyi diakónust szentelt.

– Számomra mind a pap-, mind pedig a diakónusszentelés személyes, nagy élmény volt. Hihetetlen öröm a gyarapodást, a növekedést, a munkát szolgálni. Visszanézve megdöbbent, hogy szerzetes püspökként tiszteletre méltó teljesítmény van mögöttem. Lassan ott tartunk, hogy a rendtársaim többségét én szenteltem.

– Mi jut eszébe a rendszerváltozásról, az igazságtételről, illetve a megbocsátásról?

– Ha nem szabad szívvel közeledik az ember a másikhoz, ha haragot vagy bosszút érez a szívében, akkor nem tud mit kezdeni ezzel. Negyvennégy éves voltam 1990-ben, viszonylag fiatal. Intellektuálisan is át kellett látni akkor, hogy az Egyház egészen más élethelyzetbe került, és a keresztény nagyvonalúságot kell elegánsan képviselni. Tehát nem megróni, felhánytorgatni, hanem szeretettel meghívni. Még azokat is, akik az elsők között fordultak el. Emlékszem, a rendszerváltozás hajnalán tele volt egy templom, még az ajtóban is emberek álltak, és az akkori plébános úr mennydörgött: ti haramiák, a kommunizmusban üres volt a templom, bezzeg most meg mind idetódultok! Ez igaz, de riasztó. Az ilyen helyzeteket is keresztény módon kell megoldani.

Bennem nem volt félelem, hogy szóba álljak az emberekkel, bárhová is tartoztak.

Meghallgattam mindenkinek a gyónását, bűnbánatát. Utólag próbáltam értékelni a magatartásukat.

– Miért gondolta fontosnak, hogy történészként is tevékenyen részt vegyen a rendszerváltozásban? Gondolhatunk itt például arra, hogy alapító tagja volt a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösségnek (METEM), a Lénárd Ödön Közhasznú Alapítvány kuratóriumának pedig elnöke.

– Történelem–német szakos tanár vagyok. A német alapvetően fontos volt számomra a kapcsolatteremtésben. A történelem pedig a véremben van, gyerekkoromtól kezdve érdekel. A német és a történelem is segített a püspöki hivatásomban, tájékozódásomban. Az Egyház be volt zárva az előző rendszerben, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) és a Belügyminisztérium által megengedett kapcsolatai voltak. Mi, fiatal, akkori szerzetesnövendékek, bencések viszont a hatvanas-hetvenes években a bölcsészkarra jártunk, és intellektuális kapcsolatrendszerünk volt. Amikor jött a váltás, ezekből az emberekből politikusok, miniszterek lettek. Klasszikus eset Glatz Ferenc történészé, akiből a Németh-kormány művelődési minisztere lett. A Történettudományi Intézetből ismertem őt, kölcsönösen becsültük, ismertük egymást. Ezeknek a kapcsolatoknak köszönhetően bármikor kapcsolatba tudtam lépni vele, velük. Nem kellett kilincselnem, várakoznom.

– Térjünk vissza kicsit az eredeti kérdéshez.

– Eszembe jut egy jellemző eset: Sólymos Szilveszter atya úgy kezdte fiatal bencés életét, hogy 1950-ben életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Később Miklós Imre, az ÁEH vezetője azt mondta róla Legányi Norbertnek: főapát úr, maga tisztességtelen ember, mert közbűntörvényesekkel nevelteti a rendi fiatalokat. Jómagam tehát, aki egy közbűntörvényes által nevelt bencés vagyok, hálával gondolok vissza erre a nevelésre. Minden érdekelt, ami történelem. Együtt munkálkodtam Dankó László érsek úrral, Somorjai Ádám rendtársammal, később bekapcsolódott a munkába Zombori István történész. Létrehoztuk a METEM-et, és Isten csodájából megmaradtunk. Sem a hivatalos egyház, sem bank nem áll mögöttünk, mégis rengeteg könyvet kiadtunk már. Jómagam megpróbálok anyagi támogatást találni a kötetekhez, Zombori István pedig végzi a kiadó nehéz munkáját.

– Miért fontos a múlt feltárása?

Mert ha a múltat őszintén feltárjuk, akkor a jövőben újra hitelesek lehetünk.

– Karácsony előtt jelent meg a Bencés Kiadónál legújabb könyve, amelynek címe: „Az én feladatom az, hogy átvezessem a rendet a Vörös-tengeren” – Legányi Norbert pannonhalmi főapát küzdelme a kommunista államhatalommal (1958–1969).

– Ez több mint húszévi munka eredménye. Mindenképpen meg kellett írnom, lelkiismereti kérdés volt számomra. Személyesen ismertem őt, nagyon szerettem. Úgy éreztem, nem lehet, hogy a fiatalok ne ismerjék meg a történetét.

– A kötet címe több mint figyelemre méltó.

– A bencések százötven éven keresztül gyanútlan szívvel énekelték a húsvéti himnuszt a Breviáriumból. Első sora így kezdődik: „Forti tegente brachio, Evasimus rubrum mare”, azaz „Az égből hű kéz pártfogolt, és átvágtunk mély tengeren.” Ez akkor senkinek fel sem tűnt.  A II. Vatikáni Zsinat után áttértünk az anyanyelvre. Diktatúra volt, láttamoztatnunk kellett a liturgikus szövegeket.

Az Állami Egyházügyi Hivatal embere a kommunista rendszerre értette a Vörös-tengerre való földrajzi utalást. Visszadobták, hogy nem imádkozhatjuk. Végül ezzel a kompromisszummal fogadták el ezt a húsvéti himnuszt: „Isten hatalmas karjával átkeltünk a tengeren.” 

A liturgikus könyvbe be kellett írnunk, hogy a himnusz 1842-ből származik. Kapcsándi Zsigmond rendtársunk, csobánkai plébános egy alkalommal addig mondogatta főapát úrnak, hogy még mit kell tenni a bencés szerzetesreform érdekében, míg sikerült fölbosszantania. Legányi főapát ezt mondta neki: „tudod, Zsigmond, az én hivatásom az, hogy átvezessem a rendet a Vörös-tengeren, aztán ha a végét megérem, de lehet, hogy már előtte is, úgyis elcsapnak”. Ezt Legányi Norbert főapát naplójából idéztem. Az ő tízéves főapátsága ebben merült ki: küzdelem, megalázás és nem volt más útja, mint a lemondás.

– Hogyan vélekedik a kereszténység és a politika kapcsolatáról?

– A Katolikus Egyháznak erről világos elvei, teológiai tanítása, nézetei vannak. Történelmi múltunk pedig szomorú örökség, amelyből még mindig nem tudtunk kilábolni, ezért jutunk mindig zsákutcába.

Az Egyház benne él a társadalomban, persze, hogy ezért politikus. De nem mindegy, hogy ki, milyen módon és mekkora szabadsággal.

Az egyháziaknak: püspök, pap, szolgálattevő más a helyzete, mint a keresztény világi hívőnek. Az Egyháznak, vagy a felekezeteknek a legfontosabb célkitűzése, hogy az evangélium szabadon és ne feltételekhez kötve hirdettessék. Elsősorban az evangelizációt kell képviselnie, aztán az emberek igényeit: társadalmi igazságosság, lelkiismereti szabadság, stb.

– Mit jelentett Önnek a tanítás, a nevelés?

– Legányi Norbert főapát azzal a meggondolással vett fel a rendbe, hogy szerzetes, pap, tanár legyek. Ez három önálló egzisztencia. Gyerekkoromban is szívesen foglalkoztam a kisebbekkel, jóban voltam az osztálytársaimmal, most is tartom velük a kapcsolatot.

Ma is akkor érzem igazán jól és szabadnak magam, amikor diákok, fiatalok között vagyok. Gyakran olyanokat tudnak mondani, hogy a falra mászom tőlük, de igazuk van.

A tanár nemcsak a tudást adja át a diáknak, hanem annál sokkal többet. Egyéniségével nevel és tanít.  Egyszer diákjaim azt mondták: Asztrik atya „asztrikológiát” tanít. Ahhoz, hogy a tanár jól tudja tanítani a történelmet, először meg kell nyernie a gyerekeket, hogy érdekelje őket. Ehhez őszinteség kell, tárgyi tudás, előadókészség és lelkesedés. Persze voltak kudarcaim.

Szent Benedek azt írja a Regulában: a fiatalokat olyan tapasztalt szerzeteseknek kell tanítaniuk, akik alkalmasak a lelkek megnyerésére.

Az én dolgom, hogy figyeljem a gyereket, és kibábáskodjam belőle, hogy mi az ő adománya, mit kapott ajándékba.

Ha rájön ezeknek az ízére, akkor használni is tudja ajándékait, boldog és képes szárnyalni. A lelkipásztori munkában is így van ez: meg kell nyerni a másikat a jónak, s akkor mennek a dolgok.

– Mit jelent katolikusnak lenni?

– Csodálatos dolog, az egész világ a tied.

Jézus Krisztus szabadságával, szabad szívvel tudok létezni ezen a világon. Még ezt a bűnös világot is szeretni tudom, és benne az embereket.

Látom az emberi szenvedéseket is. A Katolikus Egyháznak, a hívőknek irgalmas szeretettel kell embertársaikhoz fordulni. Csak így tudjuk valóban megszólítani az embereket Jézus örömhírével.

– Készül-e arra nyolcvanévesen, hogy talán már nincs olyan messze a találkozása a mennyei Atyával?

– Természetesen. Megint a Regulára hivatkozom, humorral és valóságérzékkel: „Naponta gyanakodva tartsd szemed előtt a halált!” Ez benne van a bencés spiritualitásban. Harminchat évesen azt mondtam a már említett „köztörvényes” nevelőmnek, Sólymos Szilveszter atyának: mostanában többször gondolok a halálra. Erre ő: „Szép, hogy egy kolostorban legalább a magiszter gondol a halálra.” Mindennap felajánlom, hogy már mennék, de ez nem az én kezemben van. Érdemeim nincsenek, de nem félek.

A fogadalomkor imádkozott zsoltárvers erőt és bátorságot ad: „Fogadj el engem, Uram, szent igéd szerint, hogy neked éljek és ne szégyeníts meg engem várakozásomban, mert mindig Benned bíztam.” (Zsolt 118,116)

Fotó: Merényi Zita

Kuzmányi István, Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. január 25-i számában jelent meg.