Székely János Máriapócson: Nyissuk meg az életünket, családjainkat, társadalmunkat az ég felé!

Székely János homíliáját az alábbiakban teljes terjedelmében közreadjuk.

Kedves Érsek atya, Püspök atyák, Paptestvérek, kedves Zarándokok!

Nagy öröm látni ezt a sok-sok zarándokot, a ragyogó arcokat, hallani a zengő éneket. Öröm látni ezt az eleven, élettel teli görögkatolikus egyházat, annak sok értékét és kincsét, amelyet idehoztok a Szűzanya elé, az Úristen elé: a szép és népes családjaitokat, az ősi keleti liturgia szeretetét, szépségét, annak a háromszáz fiatalnak lelkesedését, őszinte hitét, akik öt napon át gyalogosan jöttek el ide, Máriapócsra; azoknak az áldozatát, akik megtartották a szokásos ünnep előtti böjtöt.

Hozzátok ide Nagyboldogasszony elé a szeretet sok-sok cselekedetét, amit a görögkatolikus egyház tesz napról napra a legszegényebbek felé: a tanodákat, iskoláitokat, a Damján-tábort! Hozzátok ezt a hiteles, élettel, imádsággal, szeretettel teli egyházat ajándékul a Szűzanyának, a mennyei Atyának és ajándékul a világnak!

Kedves Zarándokok!

Mi ennek a mai ünnepnek az üzenete, örömhíre a számunkra? Talán így is megfogalmazhatjuk: nyisd ki a szívedet, az életedet az ég felé, Isten felé, ahogyan a Szűzanya tette az ő hatalmas igenjével. És akkor te is megtapasztalod azt a boldogságot, amely ajándékul osztályrésze lett a Boldogasszonynak.

Nyisd meg az életedet az ég felé! Nincs más teljesség, ami az emberi szívet egészen be tudná tölteni, csak a föntről jövő isteni béke.

A földi dolgok sebzettek és végesek. Az emberi szívet, a családjainkat, a társadalmat egészen betölteni, a helyes útra rásegíteni csak a teremtő Isten tudja. Ha szeretnénk boldog emberi életet, boldog családokat, boldog társadalmat, olyasfajta életet, amely osztályrésze lett a Boldogasszonynak, akkor ki kell nyitni az életünket, családjainkat, társadalmunkat az ég felé.

A Szűzanya egész élete egy hatalmas igen volt Istennek. Isten nem erőszakkal lépett a világba. Várta, hogy lesz valaki, aki egész szívével befogadja őt, igent mond neki. Ő végtelenül tiszteli az emberi szabadságot. Szent Bernát így mondja: az Úristen évszázadokon át kopogtatott az emberiség ajtaján, hogy lesz-e valaki, aki egész lényével egy hatalmas igent mond neki, kinyitja a szívét, az életét, az emberi történelmet Isten felé. Évszázadokon át várt Mária igenjére.

A Szűzanya igenje a szeplőtelen fogantatás kegyelmének is az ajándéka, de ezzel a kegyelemmel ő a szabad akaratával egy életen át, nagy szívvel, nagy hittel, hősiesen, a kereszt alatt is, egy élet odaadott hűségével együttműködött.

Ha a modern ember bezárja az életét az ég felé, azt mondja: Isten törvénye nekem akadály, a szabadságomban korlátoz, Isten nem kell, akkor elveszítjük azt az egyetlen igazi teljességet, ami az embert, a családot, a társadalmat valóban boldoggá és teljessé teheti.

Akkor a társadalmaink lassan összeomlanak.

Egy híres filozófus, Martin Buber mondta: egy kultúra addig él, amíg táplálkozni tud abból az éltető forrásból, amelyből valaha megszületett. Az európai kultúránkat mindenekelőtt a kereszténység tette termékennyé. Az a meggyőződés, hogy az ember nem egyszerűen egy okos állat, hanem a teremtő Isten végtelenül szeretett gyermeke, remekműve. Az a meggyőződés, hogy az erkölcsi törvény jó, nem akadály, a boldogulás egyetlen hiteles útját mutatja. Az a meggyőződés, hogy van bűnbocsánat és megváltás, van örök élet.

A kereszténység tette igazán széppé és gazdaggá az európai kultúrát. Addig van jövőnk, amíg ebből a forrásból meríteni tudunk. Ahogyan Izajás próféta mondta: ha nem hisztek, nem maradhattok meg. Ha Európa eldobja ősei hitét, akkor ennek a kultúrának vége. Addig van jövőnk, amíg ebből az éltető forrásból meríteni tudunk.

Egy ateista gondolkodó, Bertrand Russell mondta azt: mindaz, amit az ember alkot – utak, műalkotások, épületek –, nem más, mint egyfajta szennyeződés, amit az ember nevű féreg a Föld felszínére termel, és amit majd az idő vasfoga menthetetlenül, nyomtalanul lemar a Föld felszínéről. Ez az a radikális pesszimizmus – mondja ő –, amire minden emberi alkotást építeni kell. Nem gondolom, hogy ilyesfajta életszemléletre igazán emberhez méltó és valóban boldog életet, jövőt építeni lehetne.

Egy pogány sírfelirat így hangzik: „A semmiből a semmibe, milyen hamar visszahullunk”. Ha az ember ezt gondolja, a létének különösebb oka nincs. A világnak igazi, létrehozó oka, forrása, Teremtője nem létezik. És a létünknek igazi célja sincs. A halálunk után mindaz, amit nagy szeretettel, sok áldozattal fölépítettünk – az életünk háza, emlékeink, élményeink, kapcsolataink –, mind megy a süllyesztőbe, a semmibe. Ha ezt gondolja az ember, hogy a semmiből a semmibe tart az élete, akkor az egész élete válik értelmetlenné, abszurddá, reménytelenné.

Ha szeretnénk boldog életet, csillogó szemű embereket, reményteli családokat, akkor ki kell nyitnunk az életünket az ég felé, a Boldogasszony példájára.

Mit is jelent konkrétan igent mondani Istenre, kinyitni az életet az ég felé? Jelenti azt, hogy ki-ki igent mond a maga élethivatására, s ebben az igenben hűségesen kitart. Ezzel egyé válik, ahogyan tette a Szűzanya, aki egész önmagát a megtestesülés és a megváltás művének szolgálatába állította. Ezzel a küldetéssel egészen eggyé lett. Ennek a szent titoknak lett a temploma, égő csipkebokra.

Jelenti ez azt, hogy aki Istennek szentelt életre kapott meghívást, az jókedvű adakozóként nap mint nap az életét tegye föl az oltárra. Ne vonogassa vissza azt, amit valaha Istennek odaígért. Aki pedig a házasság szent hivatását kapta, az a házastársi igenben éljen, soha ne vonogassa vissza azt. Az az igen zengje végig az életét.

Olvastam egy asszonynak a tanúságtételét, aki leírta: két gyönyörű lányuk volt, körülbelül húsz éve voltak házasok, amikor rádöbbent, hogy férjének van valakije. Az asszony összeomlott. Azt érezte, ami a legszentebb, a legdrágább volt az életében, azt taposták meg, azt tépték darabokra. Napokig vívódott, mit is mondjon a férjének. És végül, amikor a férje elé állt, maga is meglepődött: teljesen mást mondott, mint amit eltervezett. Azt mondta neki: „Tudom, hogy én sem voltam mindig tökéletes feleség. Igen gyakran mindennek úgy kellett történnie, ahogy én akartam. Nagyon gyakran nem tudtam neked megadni, amire szükséged lett volna. Bocsáss meg! És kezdjünk újra! Próbáljuk meg újra!” A férfi megdöbbent, erre nem számított, de két héttel később otthagyta családját, feleségét, gyermekeit. Az asszony azt érezte, hogy belehal a fájdalomba. Imádkozott, zarándoklatokra ment. Lassan kezdte föladni a reményt, amikor egyik nap csöngött a telefon. A férje volt az. Azt mondta neki: „Képzeld, tegnap bementem egy üres templomba. Több mint egy órán át ültem ott. És akkor egészen más szemmel láttam az egész életünket. Hazajönnék. Visszafogadnál?” Az asszony gondolkodás nélkül igent mondott.

Nem volt könnyű az újrakezdésük. Szinte a nulláról kellett mindent újra fölépíteni. De a férfi őszinte döntése a felesége és a gyermekei mellett, s az asszony föltételek nélküli megbocsátása olyan szikla volt, amire tudtak építeni. Egy-két hónap után ebbe a családba visszatért az öröm, a derű, a mosoly. Egy fél év után pedig a feleség döbbenettel vette észre, hogy újra áldott állapotban van. Ahogy később kiderült, egy kisfiút várt a két gyönyörű lánya után. Úgy érezte, ez Isten ráadás ajándéka az ő hűségéért, nagylelkűségéért.

A házastársi szeretet lényege szerint föltételek nélküli. Olyan, mint a szülő szeretete a gyermek iránt. Föltétel nélküli.

Kedves Zarándokok! Most,

Nagyboldogasszony ünnepén újítsd meg a lelked mélyén ezt a föltételek nélküli igent a házastársadra, a családodra, annak minden súlyával, terhével, örömével és nehézségével!

Igent mondani Istennek a Szűzanyával együtt jelenti azt is, hogy igent mondunk az élet ajándékára. Ahogy a Szűzanya életében is az igen gyümölcsoltó igen volt, termékennyé tevő igen.

Ha egy társadalom úgy dönt, hogy az emberi élet az élet egy bizonyos szakaszában, a fogantatástól a harmadik hónap végéig akár el is vehető, a gyermekek akár kiszelektálhatóak a felnőttek akarata szerint, akkor az egész társadalom változik meg gyökeresen. Akkor a végtelen és sérthetetlen emberi méltóság vész el, illetőleg sebződik meg. Ha csak annak van joga az élethez, aki ezen a három hónapos halálzónán átjutott, akiről valaki azt döntötte, hogy neki szabad élnie, akkor a végtelen, sérthetetlen emberi méltóságunk vész el, illetőleg sebződik meg.

Egy Down-szindrómás felnőtt mondta el azt, hogy valahányszor egy Down-szindrómás csecsemőt elvetetnek, ő mindig azt érzi, hogy az ő életére is nemet mondanak. Az ő emberi méltóságát is megkérdőjelezték. Azt üzenik neki, hogy neki sem lett volna szabad megszületnie, fölöslegesen él, ő csak egy teher.

Hittant tanítottam kisgyerekeknek, s eljutottunk az ötödik parancsig. Úgy éreztem, nem hallgathatok az emberi élet szentségéről a fogantatástól kezdve. S elmondtam a gyerekeknek a Néma sikoly című filmnek a képsorát. Ahol látszik az, ahogy az orvos műszere a magzatburkot széthasítja, a magzatvíz elfolyik, és a kisgyermek megijed, próbál elhúzódni. Látszik az, ahogy hevesebben dobog a szíve, és látszik az is, ahogyan az orvos műszere odaér a testéhez, és szakítja le a kis lábait, kezeit. A kisgyermeknek a szája kinyílik, és sikolt.

Talán erős volt ezt elmondani kilenc–tíz éves gyerekeknek. Eltelt vagy tíz–tizenkét év, csöngött a telefon. Egyik lány hívott ebből az osztályból, és azt mondta: „Atya, nagy baj van, babát várok. És a fiú, akitől van, teljesen komolytalan. Ahogy meghallotta, hogy gyermeket várok, kiabált velem és otthagyott.” Rettegtem, mi lesz a következő mondat, de a lány így folytatta: „Atya, én ott voltam azon a hittanórán. És akkor, kilenc–tíz évesen elhatároztam, hogy ha Isten valaha is kicsi gyermeket ad a kezembe, kicsi életet bíz rám, soha orvosok kései alá adni nem fogom. Világra hozom, szeretni fogom, akármi is történik. Gyere majd el, kereszteld meg!”

Nagyon örültem, meg is tartottuk a keresztelőt. A gyermek apja el se jött a keresztelésre. Aztán eltelt körülbelül két év. Újra csöngött a telefon, a lány volt az. Azt mondta: „Atya, képzeld el, a fiú, akitől van a kislányom, egy évvel ezelőtt eljött újra. Könnyek között bocsánatot kért. Elkezdte látogatni a kislányát. Aztán elkezdett udvarolni. Fél évvel ezelőtt megkérte a kezemet. Gyere, majd el, tartsd meg az esküvőt!”

Így is lett. Megtartottuk az esküvőt. Azóta ennek a családnak három gyönyörű kislánya van. S az édesanya szeme csillog. Talán azért is, mert akkor azt a rettenetes döntést nem hozta meg.

Ha szeretnénk olyan társadalmat, ahol az emberek szeme csillog, ahol van igazi boldogság, ha szeretnénk az élet kultúráját építeni, s nem a halálét, akkor tisztelnünk kell az élet szentségét a fogantatástól a természetes halálig.

Igent mondani Istennek a Szűzanyával együtt jelenti azt is, hogy igent mondok az ő törvényére, igazságára, amely nem gúzsba köt, hanem fölszabadít. Az igazi szabadság nem a valóságtól független önkény. A valóság nem ellenségünk. Az igazi szabadság nem az, hogy bármit, ami éppen egy embernek eszébe jut, függetlenül a többi embertől, függetlenül azoktól a kötelékektől, amelyekkel a szeretet őt összefűzi házastársával, gyermekeivel, családjával, a tágabb közösséggel, függetlenül az objektív külvilágtól, az abba beleírt gyönyörű isteni rendtől, ő a szabadság nevében akármit, ami eszébe jut, megtesz. Az igazi szabadság nem ez.

Jézus azt mondja: „Az igazság szabaddá tesz benneteket.”

A világba bele van írva egy gyönyörű, isteni rend. A sejtjeinkbe, kromoszómáinkba, az atomokba, a galaxisokba, a lelkünkbe. Ennek a mentén tud az emberi élet kibontakozni.

Aztán, igent mondani a Szűzanyával együtt jelenti azt is, hogy megnyitjuk a családjainkat az ég felé. Milyen szép volna, ha minden este a keresztény családoknak a háztetői kinyílnának az ég felé, s beengednék szülők s gyermekek Isten fényét és békéjét. Gyerekkoromnak az egyik leggyönyörűbb emléke az adventi esti hosszú közös imák és éneklések. Azt éreztem ilyenkor, hogy egy titokzatos kéz emeli az ég felé a családunkat, szüleimet, a három testvéremet. Hatalmas békesség, egészen különleges kegyelem, szépség, öröm szállt ilyenkor a szívünkbe, a családunkba.

Igent mondani Istennek jelenti azt is, hogy beengedjük őt az iskoláinkba. Márton Áron püspök mondta, hogy ha az iskola nem templom, akkor barlang lesz. Ha nem nyitjuk a gyerekek lelkét az ég felé, ha nem értik azt meg, hogy honnan vagyok, s miért vagyok, ha csak matematikát, meg angolt, meg számítástechnikát tanítunk, de nem tanítunk emberséget és reményt – ha az iskola nem templom, akkor barlang lesz.

Ha bedeszkázzuk a gyerekek fölött az eget, ha nem tanítjuk meg őket látni az életük igazi távlatát, akkor nem fogunk tudni csillogó szemű fiatalokat nevelni.

És végül, igent mondani a Szűzanyával együtt azt is jelenti, hogy beengedjük Istent a társadalmunkba. Beengedjük az ő gyönyörű törvényét, a szeretet törvényét a társadalmunkba. Boldog és egészséges társadalmat gyűlöletre, bosszúállásra nem lehet fölépíteni. Boldog és egészséges társadalmat csak igazságra, jogrendre, szeretetre, szolidaritásra lehet fölépíteni.

Ha szeretnénk egy valóban boldog társadalmat, akkor be kell engednünk Isten fényét a világunkba, a kultúrába, az egyetemekre, a közéletbe, a művészetekbe. Ki kell nyitnunk az ablakokat az ég felé.

Kedves Zarándokok!

Nagyboldogasszony ünnepén

lépjünk a Szűzanya nyomába. Nyissuk meg az életünket, családjainkat, társadalmunkat az ég felé.

És akkor meg fogjuk tapasztalni azt a boldogságot, amelyről Szent Erzsébet, amikor a Szűzanyával találkozott, így vallott: „Boldog vagy, aki hittél mindannak beteljesedésében, amit az Úr mondott neked.” És azt a boldogságot, amelyről maga a Szűzanya vallott a gyönyörű hálaadó énekében: „Lám, mostantól boldognak hirdet engem minden nemzedék!”

Ámen.

Forrás: Görögkatolikus Metropólia

Fotó: Tóthné Espán Margaréta/Görögkatolikus Metropólia

Magyar Kurír
(ki)