Testvérek, azért jöttem, hogy felébresszelek benneteket – Villanófényben az ezüstmisés Michels Antal

Budapest legexkluzívabb éttermeiben dolgozott, üzemgazdász szakot végzett a vendéglátóipari főiskolán, papi tevékenységébe pedig behozta ezen évek gazdag tapasztalatát, és lett belőle építő plébános, aki fáradhatatlanul épített, felújított, a közösség által belakott templomok, plébániák, közösségi házak maradtak utána mindenütt. Erről tanúskodik Esztergom, Kelenvölgy, Munkács, Beregszász és a Józsefváros.

Pedig egyházi élete lázadással kezdődött. Vallását gyakorló családban nőtt fel, de ahogy bátyját, őt is megriasztotta, hogy szinte formalitásból járnak vasárnaponként templomba. „Fellázadtam a minimalizmus ellen. A családunk mindig az utolsó padban ült, az evangéliumra érkeztünk, és éltünk a lehetőséggel, hogy az áldozás után el lehet menni. Így mikor ötödikben bérmálkoztam, hosszú időre elszakadtam a hitélettől.”

Tóni atya az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnáziumban érettségizett, és amikor végzett mind tanárait, mind szüleit azzal lepte meg, hogy szakácstanulónak jelentkezett. „Tizennyolc évesen nem tudtam, mi akarok lenni, miután elvégeztem a kétéves képzést, és dolgoztam a szakmában, egészen alulról kezdve, vállalva a gyakorlatot az előre jutáshoz, jelentkeztem a főiskolára.

A vendéglátásnál mindmáig megmaradtam. Együtt, egy jó vacsora mellett olyan légkört teremteni, ahova jó betérni – ezt a szemléletet vittem magammal a szakmában eltöltött nyolc évből.”

Tóni atya még javában kuktáskodott, főzött különféle hírességeknek, amikor megismerte a zugligeti közösséget. „Zugliget berobbant az életembe. Olyan hiányra adott választ, hogy egyik pillanatról a másikra magával ragadott. Körbevett egy nyolcvan fős közösség, én pedig arra vágytam, én is legyek a magban, mert azt éreztem, ők még jobban összetartoznak. Láttam, a szolgálat révén élhetem meg ezt, és kerestem, mivel tudok segíteni. Mindenre bejelentkeztem. Füvet nyírtam, mozgássérültekkel sétáltam, a II. János Pál-szeretetotthonban időseket fürdettem. A közösségben jó szívvel dolgoztam. A legjobban egy fiú imacsoportba szerettem járni; ezt Pál Feri vezette. Minden héten hétfő reggel fél hétkor találkoztunk. Én egy dombbal arrébb laktam, reggelente innen, a Rózsadombról szó szerint átfutottam. Nyáron arra is volt idő, hogy együtt reggelizzünk, focizzunk. Sokat jelentett, hogy a hetet a többiekkel és a Jóistennel kezdhettük. Itt álltam be huszonkét éves fejjel ministrálni, és egyre jobban értettem a szentmisét.”

Tóni atya szívesen mesél arról, hogy egy kispapi találkozón, amikor Kozma Imre atya bemutatta őt is, azt mondta neki: „Te meg gondolkozz a papságon.” „Elakadt a lélegzetem. Másként néztem az életre, Budapest egyik legelőkelőbb éttermében dolgoztam, eszembe sem jutott a papság. De Imre atya mondata nem engedett. Egy hónap után mentem vissza, bejelentettem, mennék a szemináriumba. Mindig a szívem hangjára akartam figyelni, tudtam, Isten jót akar nekem. Decembert írtunk, volt még időm a júniusi konkurzusig. Kértem megerősítést Istentől.

Egy imaalkalmon nekem a következő könyörgés jutott: »Imádkozzunk mindazokért, akik testvéri szolgálatra szentelik életüket, hogy emberi gyengeség el ne tántorítsa őket hivatásuktól« – szíven talált a Jóisten.”

Huszonhat évesen egy világlátott ember került az esztergomi szemináriumba. Már a családjával elkezdte az utazgatást, s ezt folytatta a barátaival, becsavarogták egész Európát, eljutottak Afrikába, Ázsiába is. „Örülök, hogy megadta nekem ezt a Jóisten. Láttam, tapasztaltam. Sok szabadságélményem volt, megcsodáltam a kultúra gazdagságát. Mindig a szépséget láttam meg. Megtaláltam a hangot az emberekkel, meg mertem őket szólítani. Hátizsákkal, konzervekkel utaztam, de nem éreztem a nincstelenséget; a lehetőséget láttam benne, hogy megismerhetem a világot.

Biztatok ma is minden fiatalt, utazzon, mert szép a világ. Mint a méhecskék, gyűjtögessen, a Jóisten gazdagítja ezáltal a lelket.”

Tóni atya a szemináriumban otthonra lelt. „Ez volt életem egyik legboldogabb időszaka akkor is, ha másodéven kipukkant a rózsaszín felhő, ami addig mindent és mindenkit bevont.” Papi példákat említ: Dékány Vilmos atya atyai szeretetét, Ladocsi Gáspár tudását és hihetetlen eleganciáját.

Szolgálatát a budapesti Rózsák terei templomban kezdte, itt sajátította el az „alapfogásokat”. „Földbe gyökerezett a lábam, akkora volt a templom. Az ambótól nem láttam, hogy a kapun férfi vagy nő jön be. Frusztrálóak voltak nekem ezek a méretek, nem láttam az arcokat, elveszett számomra a személyesség.”

Nagy változást hozott, amikor Esztergom belvárosba került plébánosnak. Beer Miklós atya plébániáját vette át, aki búcsúzáskor azt kérte tőle, tartsa meg a közösséget. Néhány évre rá pedig Beer Miklós püspök megköszönhette, hogy nemcsak megtartotta, gyarapította is. Itt határozott alakot öltött a vendéglátós véna. Tóni atya bevezette a „száz tányér, száz villa, száz kés” hagyományát. Minden évben vendégül látta mindazokat, akik egész évben dolgoztak a plébánián. Az itt szolgált idő után néhány hónapot a verbitáknál töltött, ahova az evangelizáció és a misszió igénye vonzotta, de úgy érezte, ez nem az ő útja. Így Budapest-Kelenvölgybe került, ahol olyan lendülettel fogott a közösségépítésbe, hogy a hívek intették: „Atya, lassabban, mert ez alvó plébánia!” „Testvérek, én azért jöttem, hogy felébresszelek benneteket” – válaszolta.

Egy kárpátaljai triduum eredménye lett, hogy Majnek Antal püspök kérésére misszióba ment először Munkácsra, majd Beregszászba. Munkácson a líceumban volt lelkivezető, mellette Szolyván plébános. Két év után Antal püspök kérésére Beregszászban folytatta a szolgálatot. A három év alatt megújult a plébánia, lett közösségi ház, játszótér, sportpálya, családok keresztútja. A gazdászi szemlélet gyümölcse, hogy a plébánia Fő utcai ingatlanjaiban öt boltot nyitottak, melyek bérleti díjából a plébános fizetni tudta a munkatársakat: a karitászvezetőt, hitoktatót, pályázatírót. Megindult az élet. Ahogy Józsefvárosban is. A megerősített karitászmunka egyik súlypontja itt a hajléktanokkal való foglalkozás. Belakták a háromszintes épületet, legfelül kollégiumot alakítottak ki. Otthonra talált a Katolikus Shalom Közösség, házasközösségek, evangelizációs csoportok működnek a plébánián.

Ahhoz, hogy az ember minőségi munkát végezzen, rendbe kell raknia a környezetet, nem mindegy, hova várjuk a híveket”

– ez a szemlélet vezeti Tóni atyát. A közösségépítésben pedig ha kell, „bont és újragombol”. „Az nem elég, ha pusztán azért vagyunk együtt, hogy jól érezzük magunkat; ha csak erről szól, az itt kevés.”

Hamarosan tíz éve lesz, hogy Budapest azon kerületében lelkipásztorkodik, ahol a főváros összes problémája lecsapódik, melyekkel együtt élni lehet, de megoldani őket nem. A kérdésre, nem fásult-e bele, azt válaszolja: „Aktuális a kérdés, valóban belefáradtam kicsit. A választással olyan polgármester került a vezetésbe, aki szinte lebontja, amit eddig építettünk. Rend volt, most kezdhetjük elölről?”

Tóni atya a Jóisten kalandorának vallja magát. Huszonöt év után ma is kész, hogy oda menjen, ahova a szolgálat hívja. „Közeledem a hatvanadik életévhez, még szeretnék bevállalni valamit. Bármire hív, én nyitott vagyok.

A szívemben hála van mindazért a sokszínűségért, kiszámíthatatlanságért, amit kaptam a szolgálatban.”

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír