Tudjuk, mi az elég? – Rózsaeső imaest az Örökimádás templomban

Évek óta tömegeket vonz a rózsaeső imaest világszerte. A budapesti Örökimádás templomban idén is két alkalommal várták az imádkozókat, és ahogyan a korábbi években, most is mindkétszer megtelt a templom.

Azért gyűlnek össze Lisieux-i Szent Teréz körül az emberek, hogy az imádságban elmélyülve fogalmazzák meg életük fontos kérdéseit, ezt írásban is rögzítsék, és kérjék Szent Teréz közbenjárását.

Minden alkalommal kapnak a résztvevők tanítást; elhangzanak tanúságtételek, melyek egyrészt megvalósult vágyakról szólnak, másrészt vallomások is hosszú évek küzdelmeiről, melyeket a beteljesületlenség miatti csalódás kísért.

A rózsaeső imaestről azonban soha nem megyünk el üres kézzel. Az írásban történő megfogalmazás segít, hogy az ember belülre tekintsen, átgondoljon, tisztázzon és megnyugodjon. Szabó Gábor tanítása pedig felvértezett minket a továbbinduláshoz a terézi „kis út” lelkületével.

A piarista szerzetes az elmélkedésre készülve tüzetesen tanulmányozta Kis Szent Teréz életét. Az általa és a róla írt művekkel ismerkedve rácsodálkozott fényképeire, s elmélyedt az egyik közismert képen arca tanulmányozásában. Nem egy felszabadultan mosolygó arc néz ránk – azt fogalmazta meg magának, hogy Teréz szeme és ajka mást-mást üzen. Míg az ajkakon derűs mosolyt érzékel, a szemek komolyak, már-már szomorúak.

Boldog volt Teréz, hiteles ez? – tette fel magának a kérdést. Egyrészt tudatosította magában, hogy Teréz a felvétel készültekor már betegeskedett, ez a szenvedés már megjelenik szemében. Másrészt rádöbbent, mennyire torz a posztmodern boldogságszemléletünk, mely azt várja, hogy ez az érzés az arc minden részét uralva sugározzon az emberből. Megértette:

a mosoly, ami ajkain látszik, Teréz belső derűjéből ered.

A derűből, amely Szabó Gábor szerint kifejezőbb szó, mint a boldogság.

A derű a lélek mélységéből fakad, amit nem érintenek a felszín viharai.

Szabó Gábor szerint ma az emberek sokasága a felszínen él. Kapcsolata a lélek mélyével vagy teljesen megszakadt, vagy odatévedve olyan „szörnyeket, sötétséget” talál, hogy visszamenekül a felszínre, vagy éppen félelmet keltő ürességgel szembesül. A lélek mélyét „kincsekkel” megtölteni a lelkiélet feladata. Forrása lehet a kultúra, a művészet, a tudomány. A lelkiéletnek pedig megvannak a törvényei, ezt Kis Szent Teréz a „kis útnak” nevezte.

Szabó Gábor ezt így „fordította le”:

A derűs lélek tudja, mi elég.

A fogyasztói társadalom embere számára semmi sem elég. A maximumra törekszik, attól várja a boldogságát. El akarják vele ugyanis hitetni, hogy mindig van több, mindig van jobb. Az ember vágyai két mérték között mozognak, a minimum és a maximum között. A minimum az a pont, amikor nem jut elég, ami így elsorvasztja a lelket. A maximum viszont „bélpoklossá” teszi. A cél az optimum, ezt kellene újra megtalálni. És ez az optimum az elég.

Teréz lelkisége az elégedettség lelkisége. Azt kereste, ott és akkor, az adott pillanatban, milyen apró jót tud megtenni.

Ez olyan végtelenül egyszerűnek és könnyűnek tűnik, mégis olyannyira nehéz. Az ember a lelkiéletben is hajlik a maximum vágyára, azonnal nagy élményekhez, döntő változásokhoz akar jutni. Valóban, menni kell előre, tudva, hol a csúcs. De a fel-felirányuló tekintetet vissza kell vezetni a hétköznapok apró lépéseire. Mindig egy lépést kell megtenni, nem rohanni. Lépni, és átélni ennek örömét, elégedettnek lenni.

Apró lépésekről beszélünk, de ez semmiképpen sem a kisszerűség vagy a középszerűség lelkisége. Teréz a nagyszerűségre hív mindenkit, az életszentségre. Igenis akarjunk feljutni a hegycsúcsra, de tudjuk, hogy nem lehet fölszaladni, és nem lehet úgy hegyet mászni, hogy mindig a csúcsot figyeljük. Nem, a következő lépést kell látnom, amit meg kell tennem. Persze időként föl kell nézni a hegycsúcsra, hogy meglegyen az irány, de aztán vissza kell engedni a tekintetet a hétköznapok apró lépéseire. A csúcs, a szentség csúcsa mindig ott van a távlatban.

Miért nem tudunk elégedettek lenni? Miért van bennünk folyamatosan sóvárgás, miért akarunk mindig többet? – tette fel a kérdést, és azt állapította meg, nem is mi tehetünk róla egészen, de tudunk tenni ellene. Az ok Szabó Gábor szerint a lehetőségek végtelen tárházában van. Az embernek óriási a szabadsága választani. Ez egyrészt szorongással jár, másrészt megnyomorít, bizonyos szinten túl tönkretesz.

A következő ok, hogy mindehhez pillanatok alatt hozzá tudunk jutni. Ezért türelmetlenek vagyunk, minden vágyunk kielégítését azonnal akarjuk, s ha nem kapjuk meg, hajlamosak vagyunk robbanni. Így működünk emberi kapcsolatainkban is. Miért nem változik meg azonnal a másik?

Teréz a késleltetés lelkiségét tanítja, ahogy neki is tanították ezt.

Amikor belépett a rendbe, rögtön ugyanazt a szigorú böjtöt akarta gyakorolni, amit az örökfogadalmas nővérek. Elutasították, mondván: rá más szabályok vonatkoznak. A késleltetés útjára állították.

Ha az ember késlelteti vágyai kielégítését, vissza tud találni a türelemhez – hangsúlyozta Szabó Gábor. A mindennapokra nézve is azt javasolta: ha felébred bennünk valami után a vágy, toljuk el egy időre a dolgot magunktól, várjunk a beteljesüléssel. Ez a késleltetés lelkisége, amit azonban nem szabad összekeverni a halogatással, amihez viszont a mai ember nagyon is ért.

Visszatalálni a türelemhez, tudni, mi elég, ez hozza meg az ember számára a derűt.

A buzdítás után tanúságtételek következtek az elmúlt évek imameghallgatásairól. Volt, aki gyermekáldásért, lakhatásért, hitre találásért, konfliktusok rendződéséért, párra találásért adott hálát.

A személyes megosztások után az imaest résztvevői egy Lisieux-i Szent Teréznek szóló levélben írták meg kéréseiket, vágyaikat, a szent közbenjárását kérve.

Miközben a Nyolc Boldogság Közösség barátaiból álló ének- és zenekar Teréz megzenésített verseit énekelte, mindenki kivihette a levelét a szent portréja előtt elhelyezett kosárba.

Hosszú sor kígyózott, az emberek térden állva mondtak rövid fohászt, és bátorító gondolatokat kaptak Kis Szent Teréztől.

A kosárba került leveleket egy éven át őrzi kápolnájában a közösség, és Terézhez csatlakozva hordozzák imáikban a szándékokat.

A borítékokat egy év múlva visszajuttatják tulajdonosaiknak.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír