Ünneplőbe öltözött szívek – Találkozások a hodászi otthonban – KÉPRIPORT

A nap a hodászi otthon Szent Pantaleimonnak szentelt kápolnájában kezdődött, ahol Magyar László nyírkátai parókus, az intézmény lelkivezetője köszöntötte a megjelenteket.

A Paraklisz végén az intézmény vezetője, Lippainé Szabó Kata szólt a jelenlévőkhöz, külön is köszöntve Szocska Ábel nyíregyházi megyéspüspököt, aki rendszeresen ellátogat az otthonba, és kiemelt figyelemmel kíséri az intézmény életét.

A főpásztor a találkozás gondolatát állította beszéde középpontjába. Elmondta: néhány nappal korábban Máriapócson az európai görögkatolikus püspökök találkozóján vett részt, Hodászról pedig ismét Máriapócsra indult tovább, a cigány testvérek zarándoklatára.

Három különböző alkalom, mégis mindegyik középpontjában ugyanaz áll: emberek találkoznak egymással – fogalmazott a püspök.

Mária és Erzsébet találkozását is felidézve Szocska Ábel kiemelte, milyen sokat számít, hogyan várjuk és hogyan fogadjuk a másikat.

Ahogyan egy ünnepre, úgy egy fontos találkozásra is készül az ember: ünneplőbe öltözteti a szívét.

Hodászon ezen a napon nem csak a szívek öltöztek ünneplőbe. Az otthon parkját és épületeit őszi díszekkel készítették elő a vendégek fogadására.

De a lakók is régóta várták a családi napot. Több mint százan tudták, hogy hozzátartozójuk érkezik hozzájuk. Akik megígérték, hogy ott lesznek, el is jöttek – így azoknak a lakóknak, akik már készültek a találkozásra, nem kellett csalódniuk.

A megyéspüspök arról is beszélt, hogy a találkozás nemcsak két ember között történhet.

Azért kezdődött a nap a kápolnában – mondta Szocska Ábel püspök –, mert

az ember Istennel is találkozhat, és az egymással való találkozásaink is ebből kaphatnak többet.

Hozzátette: az otthon lakói a szertartásokon és az itt szolgáló atyákon keresztül rendszeresen megélhetik ezt a kapcsolatot.

A kápolnából az udvarra vonultak a résztvevők. 

A lakók rövid műsorral, versekkel készültek vendégeiknek. Majd Bihari Gellért stand-up előadása következett.

Ezt követően köszöntőjében Lippainé Szabó Kata intézményvezető a családokhoz szólva elmondta: az otthonban kétszáz pszichiátriai betegséggel élő és harminc demenciával élő embert gondoznak.

Hangsúlyozta:

akiknek az ellátását a családok az intézményre bízták, számukra nem pusztán ellátottak – édesanyák és édesapák, nagyszülők, testvérek, rokonok, egykori társak, barátok és munkatársak;

egyedi, megismételhetetlen emberek, akik mögött egy egész élet áll.

A betegség sok mindent megváltoztathat: a viselkedést, a kommunikációt, olykor még azt is, hogyan ismernek egymásra az emberek.

Az emberi méltóság és a szeretet iránti igény azonban nem tűnik el

– emelte ki az otthon vezetője.

A családtagoknak a bizalmat is megköszönte. Egy szeretett ember intézménybe kerülése sokszor nehéz döntés, amelyet féltés, aggodalom, bizonytalanság, akár bűntudat is kísérhet – mondta. – 

Attól azonban, hogy valaki intézményben él, továbbra is szüksége van a családjára.

Egy látogatás, telefonhívás, közös sütemény, fénykép vagy néhány együtt töltött perc is sokat jelenthet.

A család szeretetét nem tudjuk és nem is szeretnénk pótolni”

– fogalmazott Lippainé Szabó Kata. Arra hívte fel a figyelmet, hogy az intézmény és a hozzátartozók együtt tudnak igazán sokat adni az itt élőknek.

Hogy mit jelenthet egy ilyen látogatás, ezen a napon számos történet megmutatta.

Az egyik édesanyához mindhárom gyermeke eljött. Mindannyian Ausztriában élnek, ezért megszervezték, hogy együtt érkezhessenek meg hozzá. Elmondták: édesanyjuk korábban egyre inkább bezárkózott, otthon sokszor a befüggönyözött szobában töltötte napjait. Most megnyugvást jelent számukra látni, hogy az intézményben otthonra talált, és a foglalkoztatásban is részt vesz: a varrodában munkába tud állni, ami feladatot és értelmet ad a mindennapjainak.

Akadt olyan találkozás is, amelyre tizenöt évet kellett várni: az egyik lakó ennyi idő után találkozhatott újra egy hozzátartozójával.

Érkeztek testvérek húgukhoz és édesanyjukhoz, akik mindketten bent élnek az otthonban. Ma már semmiképp sem szökne el innen – mondta a lány –, hiszen van itt szerelme, és van mivel foglalkoznia is. Ez pedig a hozzá havonta érkező testvérei számára is fontos.

A látogatók közül többen a nap végén odamentek az intézményvezetőhöz, és arról beszéltek, mit jelent számukra látni azt a környezetet, amelyben szerettük él, és azt, hogyan fordulnak hozzá a mindennapokban.

Egyikük úgy fogalmazott: „melegíti a lelkét” a megnyugvás, hogy ilyen körülmények között tudhatja szerettét.

A találkozások a munkatársaknak is visszajelzést adtak. Látták a napra régóta készülő lakókat a családtagjaik mellett; azt, ahogyan részt vesznek a programokon – együtt esznek, beszélgetnek, zenét hallgatnak. Ezekben a pillanatokban az a munka is láthatóvá válik, amelyet az év hétköznapjain végeznek.

Az élő zene, a helyben készített ételek és az együttlét már kötetlenül folytatta azt, ami a kápolnában elkezdődött.

Az otthon dolgozói a mindennapokban gondozzák, segítik és támogatják a 230 itt élő embert.

A család helyét azonban nem akarják elfoglalni. Inkább

olyan otthont igyekeznek teremteni, ahol a hozzátartozóknak is marad helyük – és ahol érdemes készülni a következő találkozásra.

Ezen a napon több mint százan készültek rá. És akiket vártak, megérkeztek.

Forrás: Nyíregyházi Egyházmegye

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír