Közösségben Istennel és egymással – Jubilál a váci székesegyházi Szent Cecília Kórus és karnagya

– Jubileumi esztendő az idei, mind a kórus, mind pedig az Ön életében. Közeleg a Szent Cecília Kórus országos hírűvé vált hagyományos évzáró hangversenye Krisztus Király ünnepén. Hogyan fognak tudni ünnepelni a jelenlegi körülmények között? 

– A Cecília-hangverseny mindig az egyházi év koronája kórusunk és a hívek számára is. Az éneklés örömünnepe, amikor kórusiskolás gyermekeink, szüleik és zeneszerető barátaink a koncert előtti püspöki mise énekeit is együtt zengik Isten dicsőségére. A vírushelyzet miatt azonban az idén nem tudunk az 1955 óta megszokott módon ünnepelni. Marton Zsolt püspök atya szívesen mondana szentmisét, én örömmel vezényelnék, a kórusaink boldogan énekelnének, de a rendelkezéseket tiszteletben kell tartanunk. November 22-én ezért énekeseimmel az internet segítségével ünnepelünk, valamint televízió- és rádióműsorokon keresztül köszöntjük Szent Cecíliát. 

– A jubileum alkalmat ad arra, hogy visszatekintsen eddigi pályájára. Tizenkét évesen már kántor volt Felsőgödön, ahol tizenhat évesen kórust is vezetett. Hogyan került ilyen fiatalon az orgonához? 

– Németh Tibor jezsuita atya hat év börtön, majd több évi kántorkodás után káplán lett nálunk. Megkérdezte, nem akarok-e pap lenni. Nagyon meglepődtem, és nemmel válaszoltam. Aztán tovább kérdezett. És orgonálni? Azt akartam. Így jelentkeztem a kántorképzőbe, ahova fiatal korom ellenére az édesanyám kérésére felvett Kósa Ferenc atya. Kiváló tanáraim voltak, közülük többen Kodály-tanítványok, akiktől olyan alapokat kaptam, amelyekre később, a Tardy László vezette karnagyképzőn, majd pedig a Zeneakadémián is építeni tudtam. Szüleimtől tiszta hangot és jó hallást örököltem. Tizenhat évesen szerveztem az első kórust, attól kezdve egész életemben mindig volt énekkarom. Ez a kórus egyben a gödi fiatalok ifjúsági közössége is volt. Az üldözések miatt a plébános azt mondta, nem gyűlhetünk össze a plébánián. Mi az, hogy nem? Kamaszfejjel ezt nem értettük. Hívtam a társaimat, és a Duna-parton kezdtünk találkozgatni. Magyaráztuk egymásnak a Szentírást, tábortüzet gyújtottunk, szalonnát sütöttünk, közben imádkoztunk, énekeltünk. Mikor jött a tél, és már fáztunk, elhívtam őket hozzánk. Édesapámék nagy szeretettel kilenc éven át „eltűrtek minket” a lakásunkon. Az akkor már Pesten élő Németh Tibor atya időnként visszajárt hozzánk. Parkinson-kóros volt, de valahogy felmászott a Nyugatiban a vonatra, Gödön pedig mi, fiúk „gólya viszi a fiát” módon elvittük hozzánk, így tartott nekünk előadásokat. A kérdés, amit tizenkét éves koromban feltett nekem, ott maradt a szívemben, és beérett. Középiskolás koromban már pap akartam lenni. Egri kispapi éveimben a közösségünk vezetését a barátaim folytatták.

Felsőgödről nyolcan mentünk papnak, többen ebből a csapatból.

A háttérben ott állt mögöttem Rumi Tamás kármelita atya, aki akkoriban villanyszerelőként dolgozott. Később ő lett a kármelita tartományfőnök. Több mint negyven éven át volt a gyóntatóm, lelkivezetőm. 

– Gyakorlatilag már a felszentelése előtt ifjúságpasztorációt végzett. Milyen tapasztalatokat hoztak a szemináriumi, majd az első papi évek?

– Egerben a teológia mellett a zenei képzésem is folytatódott. Az egri bazilika karnagyától, Simon Sándor atyától, valamint Soóky István és Kiss Kálmán tanár uraktól sokat tanultam. A bazilikában öt éven át minden vasárnap én vezényeltem a kispapok énekkarát a káptalani misén. Gyakorlatot szereztem abban, hogyan kell bánni a fiatalokkal és a felnőttekkel.

A szentelésem után Bánk József érsek-püspök a Galga völgyébe helyezett, ahol akkor még virágzott a népzenei élet. Csoda volt, ahogyan zengett-zúgott a templom az énektől.

Szinte minden gyerek járt iskolai hitoktatásra. Amikor a plébánosom kórházba került Kartalon, hatszáz hittanost kellett tanítanom egyedül. Később Turán ketten tanítottunk ezerkétszáz gyereket. Huszonkét évesen, pedagógiai gyakorlat nélkül nem volt könnyű. Fiatalok kórusa címen ifjúsági közösséget szerveztem. Innen hívott be az érsek úr Vácra, a székesegyházba kántor káplánnak, először egy évre. Az Állami Egyházügyi Hivatal csak így engedélyezte. Marosi Izidor püspök aztán kinevezett a váci székesegyház karnagyává. Huszár Dezső székesegyházi karnagy örökébe léphettem, aki kezdettől fogva nagy gondot fordított a kórustagok szentségi életére, lelki nevelésére. Ő ekkor a kapucinus rend magyarországi tartományfőnöke lett.

– Ennek idén harmincöt éve. Az élete azóta is a zenéről szól. Vallja: a zene eszköz, amely összegyűjti az embereket az Úr körül.

– Legfőbb célom, hogy krisztusi szeretetközösség alakuljon ki közöttünk, ahol jó barátként vagyunk együtt, segítjük egymást mindenben. Főképpen abban, hogy Istent minél jobban megismerjük és szeressük. Fiatalkoromtól kezdve mindig azt szerettem volna, hogy minél többeket összegyűjtsek Jézus körül. Ez olthatatlan vágyként élt bennem, és így van ez ma is.

A zene eszköz számomra. Énekelve imádkozunk. Már Nagy Szent Gergely idejében is a misszió eszköze volt a zene.

A szerzetesek a liturgikus énekükkel vitték el a keresztény tanítást Európa legkülönbözőbb tájaira. A zene hatására megnyílt a lélek, az emberek megérezték Isten jelenlétét. Amikor a kórusaink körbeveszik a székesegyház szentélyében az oltárt, ugyanezt éljük át ma is.

– Nagy lépés volt, amikor 2012-ben létrehozták a váci székesegyházi kórusiskolát. 

– Elsősorban lelkipásztor vagyok. Ezért úgy gondoltam, kellene egy gyermekkórus is, hogy a kicsik konkrét feladatot kapjanak, mint a ministránsok, és szívesebben járjanak a templomba. Elsősorban ezért indítottam el a kórusiskolát, újra életre keltve Vácon az egykori schola cantorum hagyományát. Ez az iskolatípus ezernégyszáz éves múltra tekint vissza. A II. vatikáni zsinat is szorgalmazta, hogy a püspökségeken hozzuk létre az egyházi zene magasabb szintű intézményeit.

A kórusiskolák olyan embernevelő közösségek, ahol a gyermek énekesek a rendszeres liturgikus szolgálat örömében hihetetlenül magas színvonalon szólalnak meg, Istent dicsőítve a hívek közösségében.

Vácott az első kis énekeseink a régi hittanosaim és a Cecília-kórus tagjainak gyermekei voltak. Létrehoztuk az alapfokú művészeti iskolát is, hiszen Kodály szerint hangszert is kell tanulniuk a kórusiskolásoknak. Az idén pedig megkezdte működését a székesegyház ifjúsági kórusa. Az általános iskolából kikerült fiatalok a hangszertanulás révén többen huszonhárom éves korukig kórusiskolások maradnak. Ez is nagyszerű ifjúsági közösség, amely lépcsőt jelent a felnőttkórushoz. A próbáinkat a lakásomon tartjuk. 

– A Szent Cecília Kórus az ország legnagyobb egyházi kórusává vált. A Karolina Székesegyházi Kórusiskolában kétszázharminc gyermek énekel négy énekkarban. Hatvannégy templomi kórus szolgál a Váci Egyházmegyében, és tizennégyezer egyházi kórustag énekel Magyarországon. Mit mondanak Önnek ezek a számok?

– A számok mögött élő emberek vannak. Sokakkal személyes a kapcsolatunk. Sok évszázados egyházi gyakorlat és tapasztalat szerint a liturgikus zenei nevelés nagyon hatékony. A zene a Krisztussal való személyes kapcsolat és a teljes embert érintő személyiségfejlesztés egyik legeredményesebb eszköze. Gyerekek és felnőttek rendszeresen énekelnek a templomainkban, s ez örömet és élményt jelent számukra. A szülők és a családtagok is boldogan vesznek részt ezeken a szentmiséken, így a család, a templom és az iskola összekapcsolódik.

Az egyházzenei szolgálat lelki és szellemi otthont, közösséget teremt számukra.

Az énekelt művek által valamennyi zenetörténeti korszakot megismerhetik a gyerekek.

Kiemelném a gregorián éneket, amelynek a szövege mellett a zenéje is spirituális többletet ad. Meditáció ez, mély és titokzatos kapcsolat Istennel. 

– Sok fellépésük van szerte az országban és külföldön is, énekeltek a római Szent Péter-bazilikában, a párizsi Notre-Dame-ban, a milánói dómban, a lourdes-i bazilikában. Mit jelent Önnek egy-egy ilyen szereplés?

– A Notre-Dame leégése döbbenetes volt számomra. Eszembe jutott, amikor ott énekeltünk. Egy ünnepi misén szolgáltunk, és utána hangversenyt adtunk. Csak magyar szerzők műveit énekeltünk. A végén odajött hozzánk a Notre-Dame kanonok plébánosa, és azt mondta:

Hozzánk sokan jönnek fellépni, de az önök éneklése valóban istenszolgálat volt.”

Ez a mondat szíven ütött, és azóta is kíséri az életemet. Az öreg pap ráérzett arra, hogy mit szeretnénk, mire törekszünk, milyen lelkülettel végezzük ezt a szolgálatot.

– Váci egyházmegyei zeneigazgató, a kántorképző vezetője, az Országos Magyar Cecília Egyesület központi igazgatója, a kórusiskola szakmai vezetője. Hogy bírja ezt a sok feladatot és milyen vezetőnek tartja magát?

– A személyesség, a szakmai és a lelkipásztori egyeztetések híve vagyok. A munkatársaimmal is baráti közösséget alkotunk, a kapcsoltunk mindig csak másodsorban hivatali. Az egyházmegyék zeneigazgatóival, a karnagyokkal, a szülőkkel, a tanárokkal is jó a kapcsolatunk. Sok az olyan programunk – névnapok, kirándulások, beszélgetős alkalmak –, amelyek jó lehetőséget kínálnak a barátságok építésére, elmélyítésére.

Számomra a személyesség a lelke mindennek. Bárhová megyek, kicsit hamarabb kell indulnom, mert sokan megállítanak az utcán. Mindig váltunk néhány kedves szót. 

– A zongora mögött, a szoba egyik sarkában kondigép áll. Szokta használni? 

– Mindennap tartok egy kis edzést. A testet is karban kell tartani, enélkül nem biztos, hogy bírnám ezt a sok munkát, ami az idegrendszert is próbára teszi. Este lefekvés előtt szoktam edzeni, közben imádkozom. Időnként túrázni is járok, nyáron kajakozni megyek majd a fiataljaimmal az Ipolyra. Hatvanévesen ugyanúgy megfogom még a szekrényt, ha cipekedni kell, mint a fiatalok.

Azt mondják, a nevetés és az éneklés hatására boldogsághormon termelődik a szervezetben. Így aztán nekem van belőle bőven. Egyetlen nap sem múlik el úgy, hogy ne nevetnék és ne énekelnék egy nagyot.

Szenvedélyes lelkesedés ösztönöz Isten ügyének szolgálatára, ugyanúgy, mint újmisés koromban. S hogy ennyi feladattal is jól elboldogulok, annak talán az lehet a titka, hogy a papi és a zenei tevékenységemet az évtizedek során sohasem munkának éltem meg, hanem örömeim forrásának.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. november 22-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.