Világraszóló küldetés – Találkozás Pintér Gábor érsekkel, Új-Zéland és Óceánia apostoli nunciusával

A Magyarországon tartózkodó Pintér Gábor érsek, Új-Zéland és Óceánia apostoli nunciusa a találkozás alakalmával rövid előadást tartott az Egyház és a diplomácia témájában, majd a pázmányos egyetemi hallgatók kérdéseire válaszolva beszámolt a helyi egyházakban megélt tapasztalatairól, illetve világegyházi kitekintéssel napjaink Egyházának nagy kihívásairól, küldetéséről, többek közt a laikusok szerepéről, a vallásközi párbeszéd lehetőségeiről. 

Pintér Gábor 1983 és 1987 között Budapesten a Pázmány Péter Hittudományi Akadémián tanult teológiát; 1988. június 11-én szentelték pappá a Váci Egyházmegye szolgálatára. Budapesten, a Hittudományi Akadémián szerzett teológiai doktorátust. 1996. július 1-jén lépett a Szentszék diplomáciai szolgálatába. Ferenc pápa 2016-ban nevezte ki apostoli nunciusnak (elsőként Belaruszba); ugyanabban az évben Pietro Parolin bíboros, szentszéki államtitkár szentelte püspökké Vácon.

Pintér Gábor jelenleg Új-Zéland, a Cook-szigetek, a Fidzsi-szigetek, Kiribati, a Marshall-szigetek, a Mikronéziai Szövetségi Államok, Nauru, Palau, Szamoa és Vanuatu apostoli nunciusa, valamint a csendes-óceáni térség apostoli küldötte. XIV. Leó pápa augusztus 15-én kinevezte a Tongai Királyság apostoli nunciusává is. A királyság az óceániai Polinéziában, a Tonga-szigeteken fekvő állam, mely 176 szigetet foglal magában, ebből ötvenkettő lakott. Lakossága 103 ezer fő, tizenöt százalékuk katolikus.

Pintér Gábor az egyetemi hallgatóknak a hivatásáról szólva elmondta: papsága kezdetén arra készült, hogy plébánosként szolgál majd valahol. „A Jóisten azonban másként gondolta. Egyetlen egy napot nem voltam se káplán, se plébános. Az életem alakulása a Gondviselés munkájának köszönhető.” (A Szent István Társulat kiadásában Pápaszemmel a világ körül címmel nemrég megjelent könyvben részletesen olvashatnak Pintér Gábor érsek, pápai nuncius életútjáról és diplomáciai szolgálatáról – a szerk.)

A világlátott, számos idegen nyelven beszélő érsek a „vatikáni behívó” és a szükséges tanulmányok után húsz éven át beosztottként állt a Szentszék diplomáciai szolgálatában többek között Libanonban, Haitin, Bolíviában, a skandináv országokban, Franciaországban, a Fülöp-szigeteken és Ausztriában. 2016-ban nevezte ki Ferenc pápa nunciussá, illetve érsekké. Apostoli küldöttként először Belaruszban dolgozott, majd Hondurasban. Jelenleg „a folyékony kontinensen” szolgál, ami Új-Zélandot és az összes csendes-óceáni szigetet jelenti – összesen tizenkét országot két püspöki konferenciával, huszonhárom egyházmegyével.

Pintér Gábor érdekességként elmondta a hallgatóknak, hogy a diplomácia mint fogalom és tevékenység az Egyház kebelén született. A Kr. u. 4. században, a Római Birodalom meggyengülésének időszakában az akkori pápa elkezdett maga helyett követeket küldeni Konstantinápolyba, az új hatalmi közponba. A küldöttek egy-egy konkrét ügyben jártak el,  vagy meghatározott időszakra képviselték az egyházfőt: közvetítették a véleményét, szavaztak helyette.

A pápai küldött (latinul nuncius) megbízólevelének a latin neve diploma, innen ered a diplomata, a diplomácia szó. A világi uralkodók, királyok aztán elkezdték utánozni a pápát. Küldötteik eleinte csak egy-egy bizonyos ügyben jártak el, a 15. század elejétől pedig már ott is laktak a küldetésük helyén.

1401-ben a pápa volt az első, aki kinevezett egy rezidens, azaz helyben lakó nunciust, nagykövetet a nagy befolyással rendelkező Velencei Köztársaságban. Ezt a mintát átvették a többi államok, uralkodók is. Már a 16. század elején létezett nunciatúra Párizsban, Varsóban, Bécsben. Ez utóbbi 1526 óta, tehát ötszáz éve fennáll.

Az európai diplomáciai tevékenységet 1815-ben Bécsben egységesítették, szabályozták. Például a nuncius titulus azóta csak a pápai nagykövetnek jár, az összes többi ország küldöttei nagykövetek. 1815-ben rögzítették a diplomáciai immunitás fogalmát, azt, hogy egy diplomata mit tehet, mit nem tehet egy fogadó országban.

A bécsi kongresszus olyan jól sikerült, hogy a diplomácia mind a mai napig ezt a szabályozást követi. 1967-ben történt egy kis modernizáció, aztán az utóbbi évtizedekben a kommunikáció gyorsulásával sok minden változott. „Nyolcvan évvel ezelőtt még három hónapba telt, hogy a diplomáciai posta a Vatikánból eljusson Ausztráliába, ma már videokonferenciákon tárgyalhatunk államközi ügyekről.”

A 1815-ös bécsi kongresszuson döntötték el azt is, hogy a nagyköveti testület dékánja, valamiképpen a vezetője a nuncius.

A világ első diplomáciai iskolája szintén a Vatikánban jött létre, 1701-ben, 325 évvel ezelőtt alapították.

A Pázmányos hallgatók bevezető kérdései a sokféle kultúrában végzett szolgálat nehézségeit firtatták. Pintér Gábor elmondta: „A Jóisten minderre felkészített, s ezt 29 évesen értettem meg igazán, amikor megkaptam a behívót a Vatikánba. Gyerekkoromtól kezdve nyitott voltam a világra, rengeteget olvastam, érdekeltek a nyelvek. Utólag azt láttam, hogy ez mind azért történt, hogy fölkészüljek a szolgálatra. Tehát nem jelent kultúrsokkot az, hogy három-négy évente egy új világgal kell megismerkednem. A Jóisten erre adott talentumot. Természetes, hogy más egy királyság, más egy köztársaság, országonként mások a politikai viszonyok, más az Egyház helyzete, az arca. Mindig azzal kezdem, hogy olvasok az adott ország történelméről, földrajzáról, politikai helyzetéről. Jó tudni, hogy az amerikai titkosszolgálat (CIA) publikus weboldalán minden országról meg lehet találni a naprakész információkat.”

A helyi egyházakkal kapcsolatos nehézségekről szólva Pintér Gábor egy olasz nunciust idézett: „A nunciatúra az Egyház patológiai osztálya”, mert ott mindenféle probléma lecsapódik.

Az előadó megvallotta, hogy társadalmi szempontból Haiti volt számára a legnehezebb hely. „Az első igazi találkozásom a szegénységgel. Ugyanakkor azt is láttam, hogy milyen hatalmas szerepe van az Egyháznak, illetve az egyházi tanításnak a társadalom formálásában.

Az óriási szegénység ellenére az emberek tudtak és tudnak mosolyogni, örülni az életnek. S ez jelentős mértékben az Egyháznak köszönhető.”

Az érsek említette, hogy minden országban más és más az Egyház arca. Például a liturgiát illetően is. „Júliusban voltam Palauban, ahol ünnepi misén vasárnap az egész szertartás alatt mindenki ülve maradt, nem volt térdelés vagy felállás. Ennek okát a szertartás után tudtam meg. Az ottani püspök tájékoztatott arról, hogy a palaui »etikett« szerint az ülés a tisztelet jele, ha valaki föláll, az azt jelenti, hogy nem akar részt venni az adott eseményen.”

A továbbiakban az érsek a helyi egyházak szabad működéséről beszélt. A nuncius a nemzetközi jog alapján fel tud lépni ennek érdekében, és általában fontos feladata az emberi jogok, az emberi méltóság védelme, ugyanakkor a nuncius feladata az, hogy hidat képezzen a Vatikán, a pápa és a helyi egyház között. A szerepe nem merül ki abban, hogy ül az irodájában, és telefonál meg ír. „Új-Zélandon, amikor meglátogatom az összes egyházmegyét, találkozom a püspökkel, a papsággal, a szerzetesekkel, plébániai hívekkel, az oktatási intézmények képviselőivel, akkor a pasztorális feladatomat végzem.”

Az érsek kifejtette, hogy a tapasztalatai alapján optimistán látja az Egyházat. „Ismerem az európai depresszív hangulatot, ami részben jogos, kevesebb embernek van közvetlen kapcsolata az Egyházzal (10-15 százalék), ugyanakkor az Európai Unió lakosságának kétharmada istenhívőnek vallja magát. Azt kell kutatnunk, hogy ők miért nem akarnak közelebb kerülni a hivatalos Egyházhoz.

Ez motiválta Ferenc pápát is, amikor a szinodalitás (együtt haladás) gondolatát próbálta fölmelegíteni és megerősíteni az Egyházban. Ő maga mondta ezt nekem.

Keressünk kapcsolatot azokkal, akiknek soha nem volt kapcsolatuk, vagy valamilyen oknál fogva megszakították a kapcsolatukat az Egyházzal. Ez hatalmas feladat és nagy lehetőség.

Leó pápa spanyolországi látogatása például fantasztikus erővel hatott az egész társadalomra és a helyi egyházra. A francia egyházat mindenki temeti, de láthattuk, hogy ezt nem tehetjük meg. Ne legyünk pesszimisták, és ha a világ más részeiről beszélünk, ott meg pláne ne!”

Az igazi probléma a kapacitáshiány – folytatta az előadó. Nézzük Hondurast, a lakossága bő négy évtized alatt megnégyszereződött. Ez a tendecia egyébként igaz egész Latin-Amerikára. A szeminaristák száma azonban nem nőtt négyszeresére, a papok száma nem változott. Ebben a helyzetben terjednek a szekták. Sok településre egyszer egy évben jut el pap, miközben a szekták prédikátorai helyben laknak. Az embereknek pedig szükségük van valakire, akit vezeti őket, magyarázza a Bibliát, velük együtt énekel, meglátogatja a betegeiket. Latin-Amerikában gyakorlatilag mindenki hívő, de az egyházi kapacitásunk nem elegendő.

Pintér Gábor a háború és a béke kérdéséről szólva leszögezte: „Személyes tapasztalatom, hogy a béke az egyéneken múlik. A mi feladatunk az, hogy békét teremtsünk először is önmagunkban, tehát legyen béke a szívünkben, a lelkünkben, a mentalitásunkban, amit az evangélium ad nekünk, és utána meg kell erősítenünk az emberi kapcsolatokat, a barátságot, a családot, a munkahelyi közösséget. A bennem lévő béke lassan a többiekre is ki fog sugározni, és át tud terjedni a társadalomra is.

És ne becsüljük alá ezeknek a pápai üzeneteknek a fontosságát sem. A diplomaták között és a politikai körökben nap mint nap tapasztalom, hogy odafigyelnek ezekre az üzenetekre, például a legutóbbi enciklikára is.

A mesterséges intelligenciáról szóló üzenetnek hihetetlen nagy visszhangja van a világban, a más vallásúak között is.”

Az érsek e témával kapcsolatban részletezte a vatikáni diplomácia szerepét a nemzetközi szervezetekben, például az ENSZ-ben. Mint mondta: „A Szentszék szavára úgy figyelnek, mintha maga a Jóisten beszélne. Amikor a beszédek után jön a kávészünet, a politikusok egymás után jönnek gratulálni,

megköszönni a szentszéki képviselőknek, hogy elmondták azt, amit ők nem mondhatnak el, mert azt az adott kormány nem engedheti meg magának, félnek az érdeksérelmektől.”

Az érsek rámutatott, hogy az utóbbi 10-15 évben jelentősen csökkent a nemzetközi szervezetek szerepe. „Ma már a legtöbb nyugati országban elismerik, hogy a kormányok kezéből kicsúszott a vezetés.

Nem a kormányok vezetik az országokat, hanem a gazdaságpolitika, a multinacionális cégek és az ő érdekeik.

Ez nem kritika, ez egy tény. A befolyásuk ott van Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában is, mindenütt. Kizárólagosan pénzügyi és gazdasági érdekek határozzák meg, hogy egy-egy ország milyen politikai irányt követ, és mit kell tennie. Hatalmas krízisben van a világ, ezt el kell ismernünk, s azt még nem látjuk, ez hova vezet. Mindenesetre egyénileg meg kell tennünk azt, amit tudunk.”

Az Egyház jövőjéről szólva Pintér Gábor hangsúlyozta: a laikusoknak sokkal nagyobb szerepet kell kapniuk az Egyház szerkezetében és működésében. Nem jó, hogy a plébániákon a pap vagy a diakónus kezében fut össze minden. Latin-Amerikában vagy Afrikában rengeteg laikus tevékeny az Egyházban, segítik a pasztorális munkát. Dél-Amerikában katekétáknak hívják őket, itt Magyarországon pasztorális asszisztensnek vagy lelkipásztori kisegítőnek.

„Ne gondoljuk azt, hogy minden a papok vagy a szerzetesek feladata, mindnyájan az Egyház részei vagyunk. Ferenc pápa a katekéták szerepét felemelte a lektorok és az akolitusok szintjére. Minden helyi közösségnek meg kell találnia a saját útját, a magyar egyháznak is.”

Az előadó azt is hangsúlyozta, hogy a média, a kommunikáció terén a Katolikus Egyház teljesítménye alulmarad az átlagtól. „Fel kell mutatnunk a pozitív értékeinket! Vannak hibák, mulasztások, bűnök, próbálunk ellene tenni,

de emellett ezerszer több értékünk van, amit be kellene mutatunk, amiről az emberek nem tudnak!

Akár a szociális területen, az oktatásban, az egészségügyben, nem beszélve a pasztorális tevékenységünkről, ami szintén hatással van a társadalomra. Például Új-Zélandon is – ami alapvetően egy anglikán ország – a katolikus iskolák a legjobbak, mindenki oda szeretné küldeni a gyerekét. Nem elitoktatás folyik, hanem hatalmas a katolikus oktatás presztízse. Vagy nézzük Haitit, nem volt ott más betegellátó intézmény, csak a katolikus kórház.”

Az érsek világegyházi kitekintésben beszélt a vallásközi párbeszédről is. „Ez sehol nem probléma, inkább lehetőség.

Az, hogy sajnos politikailag visszaélnek a vallással, az egy más kérdés, de ez nem vallások közötti konfliktus.

Amikor a muzulmánokkal való ellentétről van szó, az sem vallásháború. Ha valaki ismeri a muzulmán gondolkodásmódot, akkor tudja, nem a háború az, ami alapvetően meghatározza a vallásukat. 

Több hónapos különleges küldetésben jártam Algériában, és kizárólag pozitív élményeim voltak a muzulmánokkal kapcsolatban. A nunciatúra jó pár alkalmazottja muzulmán, akik évtizedek óta ott dolgoznak. Elutaztam Tibhirine-be is, ahol a polgárháború idején 1996. március 26-ról 27-re virradó éjszakán elraboltak és megöltek trappista szerzeteseket. 

Hatalmas rendőrségi kísérettel utaztam, mert nagyon veszélyes az út az Atlasz-hegységben. Amikor megérkeztem, kitörő örömmel fogadtak a helybeliek. Muzulmánok, akik ott élnek generációk óta, és rengeteg pozitív kapcsolatuk volt a trappistákkal. A szerzetesek tanították meg nekik a gyümölcstermesztés fortélyait, azóta abból élnek. Ők voltak az orvosaik, a tanítóik. Hihetetlen nagy hálával beszéltek róluk, évtizedekkel a történtek után. A szerzeteseket nem az ottaniak ölték meg, eszük ágába nem jutott volna, mind a mai napig siratják őket.”

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír