XIV. Leó pápa homíliája az igeliturgián Páviában: A lényeg az, hogy Krisztussal éljünk!

A pápa találkozott az ágostonos közösséggel, majd a kerengőben a lombardiai püspököket és a munkatársakat köszöntötte. Ezután a San Pietro in Ciel d’Oro-bazilikába ment, ahol a püspökökkel, a papokkal, a megszentelt személyekkel és az állandó diakónusokkal igeliturgián vett részt, majd lerótta tiszteletét Szent Ágoston ereklyéi előtt. Corrado Sanguineti püspök és Joseph L. Farrell atya köszöntője, valamint az igeliturgia után homíliát mondott. A szertartás után köszöntötte a bazilika előtti téren összegyűlt hívőket.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliáját közreadjuk.

Tisztelt bíboros úr, püspök úr, kedves püspöktestvérek, papok, diakónusok, szerzetesek, szerzetesnők, papnövendékek, ágostonos rendtársaim, kedves testvéreim!

Örülök, hogy itt lehetek közöttetek! Köszönetet mondok Corrado Sanguineti püspök úrnak, valamint Joseph Farrell atyának, a Szent Ágoston-rend generális perjelének köszöntő szavaikért. Örülök annak, amit a páviai egyházról hallottam: ősi gyökerekkel rendelkező közösség, mely élő és jelen lévő a városban és a térségben, figyel korunk jeleire, kihívásaira, és nem csügged el a nehézségek, a szekularizált környezet és a hit továbbadásának problémái miatt.

Ahhoz, hogy ne csüggedjünk el, a hit szellemétől vezérelt tekintetre van szükség, mely segít a valóságot mélyebben olvasni annál, mint ami első pillantásra látszik, és megóv a negatív, borúlátó, új életet fakasztani képtelen hozzáállástól. A tekintet, melyre szükségünk van – és amelyet a Szentlélek ad nekünk –, Jézusnak a tekintete. A nehézségek és meg nem értések közepette ő meglátja az Atya gondviselő kezét a mezők liliomaiban és az ég madaraiban (vö. Mt 6,28–29), reménnyel tekint a növekvő mustármagra (vö. Mk 4,30–33), s arra biztat, hogy emeljük fel tekintetünket, és nézzük az aratásra már érett földeket (vö. Jn 4,35). Az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításában Ferenc pápa erre a lelki valóságértelmezésre biztatott bennünket, amikor ezt mondta: „A hit tekintete képes felismerni a fényt, melyet a Szentlélek mindig áraszt a sötétségben […]. Hitünk arra kap felszólítást, hogy lássa előre a bort, amivé a víz átváltozhat, és vegye észre a konkoly között növekvő búzát” (84. pont).

Az evangélium reményétől megvilágosítva, és abból kiindulva, amit Péter apostol mondott az olvasmányban (vö. 1Pét 2,4–10), aki az Úr tanítványait „élő köveknek” nevezi, tegyük fel magunknak a kérdést: hogyan lehetünk ma itt, Páviában élő egyház?

Az apostol első javaslata a lényeget érinti: maradjunk egységben Krisztussal, az élő kővel, akit az emberek elvetettek, Isten azonban kiválasztott. Krisztus a lelki épület alapja, ő a szegletkő, mely egyházi utunk, lelkipásztori tevékenységünk és az evangelizáció alapjául szolgál (vö. 1Pét 2,4–5).

Az, hogy Krisztusra épülünk és őrá építünk, megóv bennünket annak veszélyétől, hogy másodlagos dolgokban őrlődjünk fel és fáradjunk el, melyek talán jók, de nem a lényegre irányulnak. Természetesen realistának kell lennünk, és tudjuk, hogy az egyházközségeknek és az egyházmegyének az életében számos sürgető feladat és kötelezettség van, amelyek jelenlétet és sokrétű tevékenységet igényelnek. Ugyanakkor azon kell lennünk, hogy mindent visszavezessünk a középponthoz, mindig a szegletkőből kiindulva építkezzünk, és megakadályozzuk, hogy tevékenységeink szétforgácsolódjanak, s hogy kizárólag önmagunkra és saját erőfeszítéseinkre összpontosítsunk.

Mivel a középpont Krisztus, mindannyian ebből az egyetlen forrásból merítünk, és minden erőfeszítésünket az ő világossága és igéje által vezetett megkülönböztetésnek vetjük alá.

Így olyan egyházat építünk, melynek tagjai együtt haladnak, amely képes a megújulásra anélkül, hogy szakadás támadna benne, amelyben mindenki testvérként ismeri el a másikat, és örömmel munkálkodik Isten országa szolgálatában.

Mindez megkívánja azt, amiről püspökötök az elején beszélt: meg kell tanulnunk olyan keresztény közösségekké válni, amelyek a lényegre összpontosítanak, még akkor is, ha ez bizonyos struktúrákról és biztonságot nyújtó keretekről való lemondással jár. A lényeg az, hogy Krisztussal éljünk, és az ő evangéliumának terjesztését kell a szívünkön viselnünk. Mindenekelőtt a papoktól kérem ezt, akik olykor belső szétszórtságtól és a sokrétű feladatok miatti fáradtságtól szenvednek: mindig térjetek vissza a középponthoz, mindent vigyetek be az Úrral való kapcsolatba, és fedezzétek fel őbenne a papi testvériség örömét, valamint a világi hívőkkel végzett közös lelkipásztori munka szépségét. És ezt kérem a szerzetesnőktől és szerzetesektől is, akik gyakran megtapasztalják annak nehézségét, hogy aktualizálják rendi karizmájukat, de akiknek mindig Krisztustól kell újraindulniuk, és a kapott talentumokat meg kell osztaniuk más szerzetesi közösségekkel, valamint az egész egyházmegyével.

A Krisztushoz, a szegletkőhöz való ragaszkodás lehetővé teszi azt is, hogy szembenézzünk a hit továbbadását és a vallásgyakorlatot érintő mai problémákkal. Egy olyan korban, amikor sok ember mintha elveszítette volna a lelki dolgok iránti érzékét, vagy különféle okok miatt már nem érzi vonzónak a keresztény hit felkínált útját, mindenekelőtt az evangéliumot kell hirdetnünk: Jézus Krisztus felszabadító örömhírét, mely feltárja a hit szépségét életünk és társadalmunk számára. Ma egyre nagyobb szükség van arra, hogy segítsük az embereket a hit felfedezésében vagy újrafelfedezésében. Ezért

az evangélium lényegét kell hirdetnünk, vagyis Jézust, aki megtestesülésében, halálában és feltámadásában feltárja előttünk Isten misztériumát, ugyanakkor saját magunk misztériumát is.

„A missziós lelkipásztorkodás […] a lényegre koncentrál; arra, ami a legszebb, a legnagyobb, a legvonzóbb és egyben a legszükségesebb is” (Evangelii gaudium, 35).

Ebben az összefüggésben Szent Ágoston alakja különleges világossággal ragyog. Gondolkodása, megtérésének története, lelkisége a belső élet értékére és elsődlegességére emlékeztet bennünket: „Ne menj ki magadból, térj vissza önmagadba: az igazság a belső emberben lakik” (De vera religione, XXXIX, 72). Az önmagunkba való visszatérés, a külső tevékenységekben való szétforgácsolódás elkerülése, valamint az életünknek irányt adó és kapcsolatainkat éltető értelem keresése és megtalálása minden ember igénye: ma ez különféle formákban újra felszínre tör a mindennapi rohanásban és szétszórtságban is, különösen a fiatalok kérdéseiben.

Amikor a hitről tett tanúságtételünk következetes és lelkesítő, mi magunk is „élő kövekké” válunk, melyek a lelki épületet, az egyházat építik.

A keresztények életstílusának, mely kezdetben új és megdöbbentő volt a zsidó és a pogány világ számára, ma is annak kell lennie a bennünket körülvevő világban. Krisztussal egyesülve ugyanis kifejezhetjük szent papságunkat azáltal, hogy nap mint nap lelki áldozatokat mutatunk be (vö. 1Pét 2,5). Ez az imádságban és a felebarát szolgálatában megnyilvánuló istentisztelet életünket döntéseinken, cselekedeteinken és kapcsolatainkon keresztül az evangélium jelévé alakítja.

Kedves testvéreim, élő kövekként arra kaptunk meghívást, hogy olyan egyház legyünk, amely szilárdan gyökerezik a helyi társadalomban, osztozik az emberek küzdelmeiben és reményeiben, ért a meghallgatás és a kísérés művészetéhez, ápolja kapcsolatait a családokkal, a szentségek felvételére készülőkkel, de azokkal is, akik csak alkalmanként kapcsolódnak be az egyház életébe vagy távol vannak a vallásgyakorlattól.

Tudom, hogy már most is ez a lelkipásztori szenvedély vezet benneteket, s arra buzdítalak benneteket, hogy ezt csüggedés nélkül ápoljátok, igyekezzetek az evangélium örömével mindenkihez eljutni, felhasználva történelmetek legjavát – gondoljunk az oratóriumokra –, és új találkozási lehetőségeket keresve. Különös gondot kell fordítani arra, hogy a családi otthonokban az evangélium körül összegyűlő kisközösségek szervesen kapcsolódjanak a plébániai és lelkipásztori közösség szolgálatához.

Az ige hallgatása lelki életerőt fakaszt, ösztönzi a tanúságtételt az élet különféle közegeiben, a mozgalmak és egyesületek révén is, s arra késztet, hogy közel lépjünk a szegényekhez.

És különösen itt, Páviában az egyetemi lelkipásztorkodás és a kultúrával folytatott párbeszéd jelentőségét hangsúlyozom. A tanulás és a tudományos munka arra ösztönzik a hívőket, hogy a hit olyan bemutatásán fáradozzanak, amely képes megvilágítani az igazság, az igazságosság és a szépség keresését, mely az emberi lelket mozgatja. Tudom, hogy már jelentős lépéseket tettetek annak érdekében, hogy a közösségi életben szinodális stílust valósítsatok meg, az egyházközségek hagyományos működését új evangelizációs kezdeményezésekkel egészítettétek ki. Ezért arra biztatlak benneteket, hogy haladjatok tovább ezen az úton, egyre inkább tanuljátok együtt járni az utat, közösen végzett megkülönböztetéssel és közösen kidolgozott tervekkel, ápolva a testvériséget és előmozdítva a közös felelősségvállalást.

Kedves testvéreim, a Boldogságos Szűz Mária, az egyház anyja esdje ki számotokra azt a lángoló vágyat, hogy megéljétek az evangéliumot és tanúságot tegyetek róla abban a testvéri szeretetben, amely Isten felé úton lévő egyetlen néppé tesz bennünket! Miközben tisztelettel adózunk Szent Ágoston atyánk ereklyéi előtt, azt kérem, hogy ő – védőszentetekkel, Szent Siróval együtt, mindig járjon közben ezért az egyházért és Pávia városáért. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír