XIV. Leó pápa homíliája: Fogadjuk be a lelkükben megsebzett, méltóságukban megalázott embereket!

A plébániaépületben a pápa fogyatékkal élőkkel, betegekkel és különféle nehézségekkel küzdő emberekkel, a 17 órakor mondott szentmise után pedig a lelkipásztori tanáccsal és a papokkal találkozott.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük XIV. Leó pápa homíliáját.

Kedves testvéreim!

Örülök, hogy a nagyböjt harmadik vasárnapján köztetek lehetek. Fontos állomása ez nagyböjti utunknak, melyen követjük Jézust egészen az ő húsvétjáig: kínszenvedéséig, haláláig, feltámadásáig.

Ezen az úton mélyen összefonódik Isten közelsége és a mi hívő életünk: az Úr a keresztség kegyelmét valamennyiünkben megújítva megtérésre hív bennünket, miközben megtisztítja szívünket szeretetével és az irgalmasság cselekedeteivel, amelyekre indít bennünket. Ebben az összefüggésben Jézus és a szamariai asszony találkozása különös erővel von be bennünket.

A mai evangélium ugyanis nemcsak hozzánk, hanem rólunk is szól, és segít, hogy megvizsgáljuk Istenhez fűződő kapcsolatunkat.

A szamariai asszony élet és szeretet utáni szomja a mi szomjunk is: az Egyházé és az egész emberiségé, melyet megsebezett a bűn, de még mélyebben áthatja az Isten utáni vágy.

Úgy keressük őt, mint a vizet, még akkor is, amikor ennek nem vagyunk tudatában: valahányszor az események értelmét keressük, valahányszor megérezzük, mennyire hiányzik számunkra az a jó, amit magunknak és a mellettünk élőknek szeretnénk.

Ebben a keresésben találkozunk Jézussal. Ő már ott van, a kútnál, ahol a szamariai asszony egyedül találja, a tűző déli napon, a hosszú gyaloglástól elcsigázottan. Az asszony talán azért ebben a szokatlan órában megy a kúthoz, hogy elkerülje a többi asszony ítélkező tekintetét. Jézus a szívébe lát, és felismeri e kirekesztettség okát: sikertelen házasságai és jelenlegi együttélése méltatlanná teszik arra, hogy a falu lányai, feleségei és anyái közé tartozzon. Mindazonáltal Jézus a kútnál ül, mintha csak rá várna.

Ez a meglepő találkozás egyike azoknak a módoknak, ahogyan – amint Ferenc pápa szerette mondani –

Krisztus kinyilatkoztatja a meglepetések Istenét: a legszebb meglepetéseket, azokat, amelyek megváltoztatják az életet, bárhol találják is az embert és bármilyen állapotban jelenjen is meg az Úr előtt.

Ez az ember úgy szereti a szamariai asszonyt, ahogyan korábban még senki. Miközben az asszony a mindennapi vizet kereste, ő az újat, az élő vizet akarja neki ajándékozni, amely minden szomjat képes oltani és minden aggodalmat képes csillapítani, mert ez a víz Isten szívéből fakad, minden várakozás kimeríthetetlen teljességéből.

Jézus kezdeményezése így egy olyan jó keresését indítja el, amely nagyobb a víznél: „Ha ismernéd Isten ajándékát” – mondja az Úr az asszonynak. Ez nem szemrehányás, hanem ígéret: „Itt vagyok én, hogy megismertessem veled Istent, aki ajándékká teszi magát számodra.” Igen, éppen számodra, aki nem ismerted őt, aki távolinak és elítéltnek tartottad magadat.

Ez az ajándék átalakít majd: te magad is örök életre szökellő forrássá válsz.

A korábbi szomjúság helyett, mely tele volt keserűséggel és lelki szárazsággal, Isten Fia olyan életet kínál neked, amelyet az Atya irgalmából fakadó víz újít meg. Az Úrral való találkozásban minden átalakul: a szomjazó asszony forrássá válik, a kirekesztett asszony bizalmas beszélgetőpartnerré válik. A szégyennel teli asszony most örömmel telik meg; aki a faluban szótlan volt, misszionáriussá válik minden falubeli számára.

Soha nem gondolta volna, hogy éppen ő – aki annyira talajtalan volt, és akit az élet annyiszor padlóra küldött – egy napon megízlelheti a friss vizet, Isten tiszta ajándékát, és maga is ajándékká válhat mások számára. Hogyan történik ez? Úgy, hogy találkozik Jézussal és beszédbe elegyedik vele, Isten üdvösségünkért emberré lett élő Igéjével.

Az evangéliumi elbeszélés gondosan bemutatja az asszony belső növekedésének útját, aki fokozatosan felismeri Jézus identitásának alapvető vonásait: ember, próféta, Messiás és Üdvözítő. Mellette maradva és vele időzve a szamariai asszony maga is az igazság forrásává válik. Isten ajándékának új vize már elkezdett felfakadni szívében, és azonnal késztetést érez, hogy visszaszaladjon falujába, végre megszabadulva a szégyentől, és arra vágyva, hogy mindenkivel megismertesse Szabadítóját, Jézust, aki mindezt a csodát lehetővé tette. Éppen azokhoz fut, akik korábban elítélték, miközben Isten megbocsátott neki; ő pedig elbeszéli, hirdeti, tanúságot tesz róla. A víz utáni szükséglet, mely a kúthoz vezette, most átadja helyét annak a vágynak, hogy közölje a magával sodró újdonságot, amely átalakította őt.

Szeretteim, a keresztségben valamennyien egy új víz kegyelmét kaptuk, amely lemos minden bűnt és olt minden szomjúságot. Amint egykor a szamariai asszony, úgy most a nagyböjtben mi is kapunk időt arra, hogy újra felfedezzük e szentség ajándékát, amely – mint egy kapu – bevezetett bennünket a hitbe és a keresztény életbe. Mint jó és gondoskodó pásztor,

az Úr mindig vár ránk és kísér bennünket ott, ahol élünk, és úgy, amilyenek vagyunk.

Irgalommal gyógyítja sebeinket, és önmagát ajándékozza nekünk, képessé téve bennünket arra, hogy mi magunk is ajándékká váljunk testvéreink számára.

Jól tudom, hogy plébániai közösségetek olyan területen él, amely számos kihívással néz szembe. Nem hiányoznak a nyugtalanító társadalmi peremhelyzetek, az anyagi és erkölcsi szegénység nyomorúságai. A serdülők és a fiatalok úgy nőnek fel, hogy ki vannak téve a halálárusok csábításainak, vagy teljesen reménytelennek érzik jövőjüket. Sokan várnak otthonra, méltó életet biztosító munkára, biztonságos helyekre, ahol találkozhatnak, játszhatnak és együtt valami szépet tervezhetnek.

Ahogyan az evangéliumi történetben szereplő kúthoz, úgy ehhez a plébániához is olyan férfiak és nők érkeznek, akik lelkükben sebzettek, méltóságukban megalázottak, és reményre szomjaznak.

A ti sürgető és felszabadító feladatotok, hogy megmutassátok Jézus közelségét, azt az akaratát, hogy megszabadítson az életünket fenyegető bajoktól az igaz, igazságos és teljes élet ígéretével.

Az eucharisztiából kiindulva – amely minden keresztény közösség lüktető szíve – arra bátorítalak benneteket, hogy plébániai tevékenységeitek egy olyan Egyház jelévé váljanak, amely anyaként gondoskodik gyermekeiről: nem elítéli őket, hanem befogadja, meghallgatja és támogatja őket a veszélyekben. Az evangélium szava, mely az igazság forrásaként fakad fel bennünk, segítsen felnyitni mindenkinek a szemét, hogy bölcsen meg tudja ítélni, mi a jó és mi a rossz, s így szabad és érett lelkiismeretet formáljunk mindenkiben.

Kedves testvéreim, bizalommal haladjatok előre! Az Úr minden helyzetben velünk jár, és támogat bennünket utunkon.

A Boldogságos Szűz Mária kísérje mindig lépteiteket a hitben, és adja meg nektek annak örömét, hogy az evangélium alázatos és bátor hirdetői vagytok!

Fordította: Tőzsér Endre

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír