XIV. Leó pápa a perui püspökökhöz: Ne szűnjetek meg együtt járni Isten népével!

A perui szentek példájára hivatkozva arra buzdította a püspököket, hogy járjanak együtt Isten népével, erősítsék az egymás közötti egységet, és nyissák meg szívüket a rájuk bízott emberek előtt. Hangsúlyozta a visszaélések megelőzésének, a legkiszolgáltatottabbak védelmének és a Krisztussal való személyes kapcsolatnak a fontosságát is.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Eminenciás és excellenciás urak, főtisztelendő püspök atyák, kedves testvéreim!

Köszönöm a szavakat, melyeket Carlos Enrique García Camader, Lurín püspöke és a püspöki konferencia elnöke mindannyiatok nevében intézett hozzám, és köszönöm a felépülésemért mondott imádságotokat. Néhányan tudjátok, hogy voltak olyan „Tamások”, akik azt mondták: „Nem fog eljönni”; „Nem lesz rá képes.” De Isten nagy, és kegyelme nagyobb mindannyiunknál. És valóban nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek köztetek.

Hálát adok Istennek, aki megadja a lehetőséget, hogy püspöktestvérekként most párbeszédet folytassunk egymással. Nem is olyan sok hónappal ezelőtt Rómában jártatok ad limina látogatáson; most pedig itt találkozunk. Örömmel várom azokat a találkozásokat is, amelyekben ezekben a napokban Peruban részem lesz. Köszönöm a látogatásom megszervezéséért végzett munkátokat.

Kedves püspöktestvéreim! Az utak, melyek átszelik egy ország területét, az ott élő nép lelkén is átvezetnek. Ezt az igazságot Peruban is észrevehetjük. Hegyei, völgyei, tengerpartja, amazóniai térsége és ősi ösvényei olyan népek emlékét őrzik, amelyek megtanultak találkozni egymással és megosztani egymással ajándékaikat.

Ezek között az utak között van egy, amelyet jól ismertek: a nagy Inka Ösvény, az a kiterjedt úthálózat, amely területeket, közösségeket és kultúrákat kötött össze ezen a tájon. Ezt a képet felhasználva szeretnék megosztani veletek néhány gondolatot püspöki küldetésünkről, hiszen

az egyház maga is út: a közösség és a remény útja, amely átvezet a közömbösség hegyein, az individualizmus sivatagjain, és áthidalja az embereket egymástól elválasztó távolságokat.

Látogatásom ezekben a napokban visszhangzó jelmondata – „Nyissuk meg szívünket!” – valóban megtérésre, közösségre és küldetésre hív bennünket.

De mit jelent egy püspök számára „megnyitni a szívét”? Azt jelenti, hogy ismeri az Istenhez vezető utat, hogy azon együtt járjon a hívő néppel, és engedi, hogy Isten és a nép megkérdőjelezze fontossági sorrendjét. Mindenekelőtt misszionáriusi útról van szó, akárcsak az Inka Ösvény, melyet nem azért építettek, hogy az utazók megálljanak és gyönyörködjenek a lenyűgöző tájban, hanem azért, hogy eljussanak a Tawantinsuyu minden részébe.

A chasquikhoz [inka futárok] hasonlóan, akik sürgős üzeneteket és nélkülözhetetlen élelmet vittek szerte a birodalomban, a püspök is hírnök: elviszi az evangélium örömhírét,

őrzi Isten igéjének kincsét, és kiszolgáltatja a szentségeket mint a keresztény élet fenntartásához nélkülözhetetlen javakat.

Arra is gondolhatunk, hogy amiként ez az Ösvény az inka kor előtti kultúrák által használt ősi ösvények örököse, úgy a püspök is egy olyan üdvösségtörténet szolgája, amely már előtte elkezdődött, és távozása után is folytatódni fog. Ezért a püspök számára a szív megnyitása azt jelenti, hogy felismeri az utat, amelyen Isten már együtt jár népével, felismeri, mennyi utat kell még megtenni, és milyen irányban kell haladni, hogy tovább építse a reményteljes jövőt mindenki számára.

Kedves testvéreim! A püspök számára a szív megnyitása azt is jelenti, hogy megismeri egyházmegyéjét: belép az otthonokba, kíséri a betegeket, találkozik a fiatalokkal, és közel lép azokhoz a közösségekhez, amelyek földrajzi távolságuk vagy társadalmi kiszolgáltatottságuk miatt ritkán tudják hallatni hangjukat, vagy ritkán hallgatják meg őket:

a pásztor arra kapott meghívást, hogy elé menjen mindenkinek.

Ebből a szempontból különösen is kiemelkedik Mogrovejói Szent Turibiusz alakja. Megértette, hogy küldetése megköveteli a közösségekkel való együttlétet, hogy mindenekelőtt keresztény hitük elmélyítéséről gondoskodhasson, és biztosíthassa, hogy az evangéliumot az őslakos népek nyelvén is hirdessék. Az ajmara, kecsua és spanyol nyelven megírt katekizmus jól mutatja missziós buzgóságát és a harmadik limai tartományi zsinaton részt vevő püspökökkel való közösségét.

Tudjuk, hogy az Inka Ösvény nem könnyű: magaslatai és szűk hágói próbára teszik a vándor kitartását, ám a teremtett világ fenséges szépségének szemlélése enyhíti fáradalmait. Hasonlóképpen a püspöki küldetés sem vezet mindig akadálytalan utakon. Találkozunk lelkipásztori nehézségekkel, társadalmi megosztottsággal, meg nem értéssel és fájdalmasnak bizonyuló döntésekkel. Szent Turibiusz itt is megvilágítja utunkat, és segít megértenünk, hogy 

a lelkipásztori szeretet nem a problémák elkerülésében áll, hanem abban, hogy hűségesek maradunk Krisztushoz, és az emberek lehető legnagyobb javát keressük. 

Ahogyan a hegyeken átvezető út nehézségekkel jár, úgy szolgálatunkat is átjárja Jézus keresztje. Ez a kereszt azonban arra is emlékeztet bennünket, hogy egyetlen szeretetből vállalt fáradozás sem hiábavaló, ha Krisztus önátadásával egyesül (vö. Mt 16,24–25).

Fontos tudnunk, hogy ezt az ösvényt nem magányosan járjuk. Itt, azon a földön, ahol Peru első szemináriuma működött, arra a püspökre gondolok, aki magát az utat vándorló Yachay wasivá, „a tudás házává” alakítja, és papjai útitársaként nem éri be azzal, hogy irányt mutasson nekik, hanem osztozik fáradozásaikban és vágyaikban, felismeri életükben Isten nyomát, és gondoskodik arról, hogy senki se maradjon le. De a képes beszéden túl az a lényeg, hogy az együtt járás közösséget teremt. Ez olyan ajándék, amelyet szüntelenül kérnünk kell: a közösséget Péter utódával, a többi püspökkel, a szerzetesekkel és szerzetesnőkkel, valamint Isten egész népével. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy hűségesen járjunk az Úton, aki maga Krisztus.

Ehhez kapcsolódóan örömmel tölt el a perui egyházban megkezdett szinodális folyamat. Arra kérlek benneteket, hogy Isten népével együttműködve továbbra is kitartóan dolgozzatok egy olyan egyházért, amelyben egyre inkább mindannyian felelősnek és az Úr misszionárius tanítványainak ismerjük fel magunkat; mindenki a saját hivatásának megfelelően, kölcsönös bizalomban éljen, hogy a hatalmat ne zsarnoki módon gyakorolják, az engedelmesség pedig ne váljon puszta szolgalelkűséggé.

Most azokról szeretnék szólni, akik előttünk járták Peru földjét. Mogrovejói Szent Turibiusz mellett gondoljunk Limai Szent Rózára: imádsága és a rászorulók iránti odaadása arra emlékeztet bennünket, hogy az apostoli munka termékenysége az Úrral való egységünktől, következésképpen attól függ, hogy püspöki szolgálatunkban gondot fordítunk-e saját lelki életünkre.

Solanói Szent Ferenctől megtanuljuk, hogy hogy az evangélium hirdetéséért át kell lépnünk a határokat. Vidám és misszionáriusi lelkülete arra emlékeztet bennünket, hogy az egyház azért létezik, hogy hirdesse Jézus Krisztust, különösen azoknak, akik az emberi társadalom és a földrajzi térségek peremén élnek.

Porres Szent Márton és Macías Szent János alázatukkal arra tanítanak bennünket, hogy felismerjük Krisztust a legkisebbekben; e szentektől azt is megtanuljuk, hogy a szeretet egy egyszerű gesztussal, a figyelmes meghallgatással kezdődik, és arra is emlékeztetnek bennünket, hogy senkinek az értékét sem szabad tekintélye, származása vagy társadalmi helyzete alapján megítélni. Ezzel kapcsolatban hadd szóljak egy olyan valóságról, amely oly sok fájdalmat okozott nekünk: a papság tagjai által vagy egyházi környezetben elkövetett visszaélésekről. Úgy kell válaszolnunk, ahogyan Jézus tenné: igazsággal, igazságossággal, megbocsátással, jóvátétellel, valamint egyre határozottabb elkötelezettséggel a megelőzés kultúrája és a leggyengébbeknek e bűncselekményekkel szembeni védelme mellett.

A szentek, akik különböztek egymástól, de ugyanaz a hit vezérelte őket – püspökök, papok és világiak; spanyolok, kreolok és mulattok –, életükkel megjelenítik a perui egyház egységét, és az életszentség iskoláját alkotják. Itt és most is velünk járják az egyetlen Út sokféle ösvényét, s arra tanítanak bennünket, hogy in Illo uno unum – Őbenne, az Egyben egy legyünk.

Kedves püspöktestvéreim! 2018-ban, éppen ezen a helyen, én is ott ültem valahol hátul köztetek, és szeretett Ferenc pápánk szenvedélyes buzdítást intézett hozzánk, hogy munkálkodjunk az egységért; emlékszem, ezt mondta: „Ne maradjatok foglyai azoknak a megosztottságoknak, amelyek részekre szabdalják és leszűkítik a hivatást, amelyre meghívást kaptunk: azt a hivatást, hogy a közösség (kommunió) szentsége legyünk. […] Ez volt, ez ma is, és ez lesz mindig a legjobb evangelizáció” (Találkozó a püspökökkel, Lima, 2018. január 21.). Valóban,

a köztetek, a köztünk lévő közösség az általatok hirdetett evangélium hitelességének alapja.

Püspöki küldetésünk arra szólít bennünket, hogy hidakat építsünk, előmozdítsuk a párbeszédet, találkozásra neveljünk, és segítsünk begyógyítani a perui társadalmat megosztó sebeket. Hogy ebben eredményesek lehessünk, segít, ha püspöktestvéreink előtt is megnyitjuk szívünket: ha ápoljuk a bizalmat, megosztjuk egymással nehézségeinket, és erősítjük a püspöki testvériséget. Egyetlen püspöknek sem volna szabad magányosnak éreznie magát az úton. Egyetlen részegyháznak sem volna szabad úgy megélnie küldetését, mintha az független volna a többiétől. A közösségben és a közösségből kiindulva a püspök eszközzé válhat annak megakadályozásában, hogy a társadalmi vagy politikai polarizáció gyengítse prófétai és evangelizáló küldetését.

Végül, kedves testvéreim, a püspöknek a mai Peru előtt is meg kell nyitnia szívét. Egy régi út akkor őrzi meg értékét, ha továbbra is lehetővé teszi, hogy az emberek eljussanak úticéljukhoz. Fel kell tennünk magunknak a kérdést, mely utak vezetnek valóban Krisztushoz, és le kell lepleznünk a hamis utakat. A mai Perunak olyan pásztorokra van szüksége, akik képesek meghallani koruk kérdéseit, és az evangélium világosságával megvilágítani korukat, kísérni a családokat, támogatni a fiatalokat, védelmezni minden ember életét és méltóságát, előmozdítani az igazságosságot, és elköteleződni a teremtett világ védelme mellett, különösen segítve azokat, akik szegénységtől, kirekesztéstől, korrupciótól, erőszaktól és a lehetőségek hiányától szenvednek.

Ez a küldetés megköveteli, hogy összekapcsoljuk a tanításhoz való hűséget a pásztori közelséggel; a szentségek ünneplését a felebarát iránti elkötelezettséggel; a lelkiismeret formálását a tevékeny szeretet konkrét tanúságtételével.

Az eucharisztia keresztény életünk forrása és csúcsa. A tabernákulum előtt újra megtaláljuk szolgálatunk helyes tájékozódási pontját: az egyház nem a miénk, hanem Krisztusé. Mi küldöttek vagyunk, akik egy napon befejezzük utunkat. Egyedül Isten marad meg!

Mindig legyen időnk arra, hogy az Úrral legyünk, és kísérjük azokat, akiknek szükségük van arra, hogy megtapasztalják a püspök lelki atyaságát. Mert a Krisztussal egyesült püspök, korlátai közepette is a vigasztalás, az egység és a remény eszköze.

Végezetül három felhívást szeretnék intézni hozzátok.

Először: ne szűnjetek meg együtt járni ezzel a néppel!

Másodszor: ne szűnjünk meg együtt járni, a többi püspökkel való közösségben, tanúságot téve arról az egységről, amelyet hirdetünk!

Harmadszor: ne szűnjünk meg megnyitni szívünket: Isten előtt, hogy megújítsa hivatásunkat; testvéreink előtt, hogy begyógyuljanak a megosztottság sebei; és népetek előtt, hogy bennetek a közeli, bátor és irgalmas „püspök atyára” találjon!

Adja meg ezt nekünk Szűz Mária, az egyház anyja, hogy e szép föld minden gyermeke – az Andok magaslatain, a völgyekben, az Amazonas-medencében, a tengerparton és a szigeteken – otthonra találjon az egyházban, ahol befogadják, meghallgatják, szeretik és Jézus Krisztushoz vezetik!

Köszönöm szépen!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír