A kereszt szépsége üdvözít minket – Maria Gloria Riva nővér elmélkedése a Szentszék jubileumán

Az elmélkedés végén átadták XIV. Leó pápának a jubileumi keresztet, amelyet körmenetben vittek a VI. Pál teremből a Szent Péter-bazilika előtti térre, hogy aztán belépjenek a szent kapun. A körmenet élén a pápa haladt, ő vitte a jubileumi keresztet, őt követték a bíborosok, a püspökök, a papok és a világi személyzet tagjai. Az ünnepi esemény a Szentatya által vezetett koncelebrált szentmisével zárult a bazilikában.

Maria Gloria Riva, a Legszentebb Oltáriszentség Örökimádó Nővérei monasztikus közösség elöljárójának a VI. Pál teremben elhangzott elmélkedésében a jubileumi év témájához, a reményhez fűzte gondolatait, rámutatva, hogy a remény egy lendület az élet végső, nagy távlata felé; a remény az örök életben rejlik.

Beszéde elején meghatódva felidézve, hogy Ferenc pápa és Rino Fisichella érsek, a jubileum szervezéséért felelős Evangelizáció Dikasztériumának nyugalmazott proprefektusa kérték fel őt e feladatra ezen az egész Római Kúriát és Vatikánvárosi államot érintő nagy eseményen. Nagy megtiszteltetés számára, hogy XIV. Leó jelenlétében mondhatja el elmélkedését, kiemelve közös kapcsolódási pontjaikat: Szent Ágoston-reguláját, valamint azt a tényt, hogy szerzetesrendjüket XII. Leó pápa hagyta jóvá 200 évvel ezelőtt, 1825-ben.

A remény fonala

Maria Gloria Riva nővér tíz éve él San Marino Köztársaságban. Erre utalva megállapította, hogy a kis államok egy globalizált világban ma felbecsülhetetlen értéket jelentenek, amit nem szabad eltékozolni, hanem meg kell védeni. Sajátos és ősi hagyományaikkal életben tartják a reményt egy olyan világban, amely azt kockáztatja, hogy elveszíti történelmi gyökereit. Ezek a kis államok azok, melyek megőrzik a remény fonalát.

Felhívta a figyelmet a remény szót jelölő bibliai kifejezésére: „tikva”, amelynek gyökere a „kav” vagyis a „kötél”, „szál”. A kav nem egy laza, hanem két pont között kifeszített kötélre utal. A héber nyelvben annak az embernek van reménye, aki a múltjában gyökerezik, és képes a jövő felé fordulni, a jelen feszültségében élve.

Hogyan tarthatjuk ma életben a múlt és a jövő közötti feszültséget Egyházunkban, ebben a kis államban, amelynek az Egyház meghatározó része? – tette fel a kérdést a szerzetesnővér, utalva a Vatikánvárosi Államra. – A múlt és a jövő közötti egyensúly alkotja a remény nagy gyökerét. Ma azt kockáztatjuk, hogy egy már nem létező múlt nosztalgiájában élünk, amely gyakran a jelenhez nem kapcsolódó hagyományőrzésbe torkollik, vagy egy hamis jövőkép felé igyekszünk, és képtelenek vagyunk valós megoldásokat kínálni a jelen kihívásaira. A múlt, fájdalmaival és dicsőségeivel együtt, ugródeszkát jelenthet ahhoz, hogy helyes feszültséggel éljük meg a jelent.

Remélni és az örökkévalóság távlatában élni

Olyan világban élünk, ahol a fejlődés nagy erőforrás, ám nagy veszély is lehet. Világunkban a társadalmi kommunikációs eszközökből származó lehetőségek új társadalmi-kulturális életformákat alakítanak ki, azonban vigyáznunk kell: az eszközöket valóban eszközként kell kezelni, vagyis a felhasználó ne mondjon le a gyökereiről, ne vesse bele magát egy – nem tudni, merre irányuló – rohanásba, hanem tudjon jól tájékozódni, mert, ahogy a nagy hippói püspök írta: „Nem lehet jól futni, ha nem tudod, hová kell futni” – idézte a nővér Szent Ágoston szavait (vö. Szent Ágoston: Az emberi igazságosság tökéletessége 8.19).

Mi tudjuk, merre kell futnunk: János és Péter futása Krisztus üres sírja felé (vö. Jn 20,4) az egyetlen út, amelyen az Egyház és a világ bátran végigfuthat. Ez annak a futása, aki tudja, hogy a remény az igazi életben, az örök életben rejlik. Az örökkévalóság mindnyájunk előtt áll, hívők és nem hívők, az egész emberiség előtt. Ha rövid- és középtávú szempontok vezérelnek, akkor hiába dolgozunk. Az élet nagy távlatára tekintve kell munkálkodnunk.

Éljünk úgy, hogy minden pillanatban megkérdezzük magunktól, hogy amit teszünk, szorosan összekapcsol-e bennünket azzal az igazsággal, amely szeretet és örökkévalóság

(vö. Szent Ágoston, Vallomások 7. könyv 10.16). Remélni annyit jelent, mint megerősíteni az igazságot, amely tiszteletben tartja az életet a fogantatásától kezdve a természetes halálig, minden ember méltóságát, függetlenül a személy nemétől, hitétől vagy nemzetiségétől, minden nép sajátos szokásait és kultúráit, ami nagy egyetemes gazdagságot jelent.

Az Eucharisztia reményünk szentsége

Az örökimádó nővérek elöljárója felidézte rendjük alapítója, a Megtestesülésről nevezett Boldog Mária Magdolna tanítását, aki azt írta, hogy egy szent ember utolsó szavai a legfontosabbak, amelyekre érdemes emlékeznünk – e szavak alapozzák meg a reményt a többi ember számára. Ilyenek Krisztusnak az utolsó vacsorán elhangzott szavai. Jézus összekapcsolta az Atyába vetett hitet és az örök élet reményét a közöttünk lévő szeretettel. A remény tehát szorosan összefonódik Jézus vágyával: hogy „legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,21).

Az Eucharisztia a remény szent útravalója az örök életre; csodálatosan összeköti a múltat, a jelent és a jövőt. Az Eucharisztiában kifejeződik és megvalósul minden ember egysége.

Ez nem mindig könnyű, hiszen a különbözőségeinkből adódó konfliktusokon túl gyakran a személyes és belső problémákat is meg kell oldani. Hogyan győzhetjük le magunkban a megszokás tekintetét, és erősíthetjük a csodálkozás alázatos tekintetét? – tette fel a kérdést a szerzetesnővér, majd felidézte rendje születésének történetét.

Egy nagy szenvedéssel teli időszakban (Napóleon uralkodása, VII. Piusz pápa elrablása idején, 1809) Jézus a Firenzében száműzetésben lévő alapítóanya, Mária Magdolna számára Róma városát jelölte ki, hogy ott kezdje el művét –

hogy a kereszténység központjából érkezzen az a nagy felhívás, hogy imádó tekintetünket az Oltáriszentségre szegezzük, és belőle merítsünk erőt, imát és világosságot, hogy vezessük az emberiséget és az Egyházat a világ üldöztetései és az isteni vigasztalások között

– utalt Riva nővér Szent Ágoston szavaira.

Ha feltekintünk a legszentebb Oltáriszentségre, mint egykor a rézkígyóra, meggyógyíthat minket a gonosztól, megtisztíthatja a tekintetünket, és képessé tehet a prófétálásra. Ne féljünk, Isten a legnagyobb szövetségesünk. Ő örökös szeretettel szeret minket, és mindig irgalmas hozzánk (vö. Jer 31,3). Hagyjuk, hogy ő alakítson minket, és valósítsuk meg mindazt, amire a Szentlélek az Eucharisztia és Szűz Mária, a biztos remény jele által hív.

A kereszt jelében győzhetünk

A szerzetesnővér egy Dosztojevszkij-idézettel folytatta elmélkedését: a szépség fogja megmenteni a világot. Miskin herceg valójában egy drámai kérdést fogalmaz meg A félkegyelmű című orosz regényben. Milyen szépség fogja megmenteni a világot? – kérdezi a herceg Hans Holbein festménye, a Halott Krisztus (1521) láttán, amely Jézust beesett szemekkel és a nekrózis jeleit mutató végtagokkal ábbrázolja. A kérdés komoly: Milyen szépség fog megmenteni minket? A kereszt szépsége, a vereség szépsége fogja megmenteni a világot? Igen, a kereszt még megmenthet minket, egy kereszt, amelyet befogadunk és felajánlunk – emelte ki Maria Gloria Riva. – Nehéz éveket éltünk át, botrányok és viták között, de ebben a nagy jelben még győzhetünk. Ez a nagy, vesztes szépség üdvözít minket.

A remény ott fakad, ahol a fájdalom és bűnbánat könnyei termékennyé teszik a lelket az alázatban és az élet újdonságában.

A biztos remény jele

Van egy másik nagy szövetségesünk is, a Szépség Királynője: Szűz Mária – folytatta elmélkedését. Salvador Dalí egyik festménye a Port Lligati-i Madonnát ábrázolja az atomrobbantás után: jelképezve azt a tragédiát, amit az etikáról leválasztott tudomány és technika okozhat. A képen mindenütt a pusztulás jelei láthatók: az egykori boltív, amely alatt Mária áll, teljesen széttöredezett. Ilyenek a mi intézményeink is: régiek, gyakran a romlás jeleit mutatják – tette hozzá Maria Gloria Riva nővér. – A képen látható hal – krisztológiai szimbólum – élettelenül fekszik egy emelvényen; a hegyek a víz fölött lebegnek. Ám a művész az újjászületés jeleit is feltünteti alkotásán: a tojás a boltív közepén, kinyújtott kezű angyalok és a Szűz Máriára hasonlító, gyeremeket váró nők.

Mária megőriz minket a kudarcaink közepette, mint ahogy a térdén ülő Gyermeket is őrzi. Mária szívének középpontjában Jézus áll, az Isteni Gyermek belsőjének középpontjában az Eucharisztia. E kenyérre tekintve Krisztus két dolgot tart a kezében: a világmindenséget és a szót, vagyis az emberi, illetve az isteni bölcsességet. „Bízzunk Mária, a Salus Populi Romani, a római nép segítője, a mennyország kapuja, a remény és a vigasztalás kapuja segítségében! Mária, a vigasztalás és a remény Anyja, imádkozz érettünk!” – fohászkodott a Legszentebb Oltáriszentség Örökimádó Nővérei monasztikus közösség elöljárója.

Maria Gloria Riva nővér a szentszéki jubileumon mondott elmélkedésének magyar fordítása teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír